Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-21 / 300. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. december 21., hétfő Olasz iivegtervező kiállítása Livin Seguso, olasz üvegtervezö alkotásaiból nyitottak kiállítást a székesfehérvári István Király Múzeumban. A művész valóságos szobrászati remeknek tűnő munkáit állította ki. A mesterséget az üvegművészet központjában, Muranóban tanulta, 1965-től kezdve egyre inkább sajátos, az üveg plasztikai, formai lehetőségeit érvényre juttató műveket készít. Képünkön: A fény dialektikája. A cigándi híd Tokajban Rádió mellett Mindent lehet? Örömökkel, s izgalmakkal teli heteket jelentett pataki diákkorunkban a karácsonyra való készülődés. Meg kellett tanulnunk egy úrvacsoraosztás utáni és két karácsonyi ünnepi prédikációt, hogy legációba mehessünk. Ezekből próbapapolásl végeztünk a szénior, vagy a kollégiumi lelkipásztor előtt, s bizony gyakran előfordult, hogy többször is neki-neki kellett „futni", mire megfeleltünk a kívánalmaknak. Ezért volt a kollégiumi nyelvezetben a próbapapolás neve — „futás”. Az elekción a legátusok, azaz a kollégium ünnepi követei — az érdem szerinti rangsorolás alapján — választhattak maguknak eklézsiát, ahol karácsonykor a templomi istentiszteletet végzik. Szolgálatukért a kálvinista hívektől pénzbeli adományt kaptak, s ebbő! tudtak venni maguknak könyvet, ruhát, cipőt. Mivel pedig „ruhatár” dolgában ugyancsak! szűkösen álltunk, a legáció várható jövedelme reményében előre megvásároltuk a ruhaféléket — hitelbe. A teológusoknak, jogászoknak természetesen nagyobb hitelük volt a helybeli kereskedőknél és cipészmestereknél, mint nekünk, gimnazistáknak. Ök teljes öltönyt is kaphattak hitelbe Weinberger Sámuel, Schweiger Salamon üzletében, aztán inget, sálat, kalapot, nyakkendőt, cipőt Czeizler Izidornál, Neumann Mórnál, Koncz Ferencnél, Hlavati Mihálynál. A gimnazisták hitelképessége legfeljebb a divatárucikkekig terjedt. Abban azonban nem volt különbség kisebb és nagyobb diákok közt, hogy mindnyájan csak „post feta”, vagyis az ünnepek után fizettünk a hitelbe vásárolt portékákért. Ez évszázadok alatt kialakult szokás volt Patakon, s a kereskedők természetesnek vették a „post fes- ta” üzletet, sőt ők maguk szinte lelkiismereti kérdést csináltak belőle, hogy a diákok a legkisebb eklézsiában is a karácsonyhoz méltóképpen öltözve képviseljék a kollégiumot. Erről tanúskodik egy régi elekciós vers is, amelyet az ünnepválasztás előtti programban szoktak felolvasni. A legátusok nevét ugyanis egy pincskalapból húzták ki, természetesen a legkiválóbb negyedéves teológus volt az első diák, aki a „legjövedelmezőbb” legációt választotta: Miskolcot, Sátoraljaújhelyt, vagy régebben Kassát, Beregszászt. Az elekciós vers szerint egy bizonyos János nevű teológus nevét húzták ki elsőnek a kalapból, s így emlékezik meg róla a karácsonyi rigmus: „Első lesz hát János, virágzik a hitel, Alig húzták még ki, Schweiger már vizitel. Gratulál először, kíván tele tárcát, Majd kínál hitelbe: kesztyűt, inget, pálcát. Hlavati kétszer is kérdezteti tőle: Nincsen-e szüksége egy pár lakkcipőre.'’ Ha aztán a karácsonyi bevásárlást megejtettük, következett a nyiratkozás Do-‘ bozy bácsi mesteri keze alatt. Diáknemzedékek idézik fel — évtizedek múltán — még ma is kedves alakját, amint elegánsan öltözve, elmaradhatatlan babos csokornyakkendőit viselve körbejárt bennünket, s csattogtatta ollóját a fülünk mögött. A kis pecúrokat, méndúrokat atyáskodó szeretettel csinosítgatta a men- dikációra, a teológusoknak, joghallgatóknak divatos frizurát „kreált” a karácsonyi legációna. És post festa — ünnepek után? Következett az adósság rendezése. A boltosok elővették ia hitelkönyvet, s kihúzták nevünk után a bejegyzett tartozást. Csak Do- hozy bácsi nem vezetett adóskönyvet, neki becsületből fizetett minden pataki diák. Persze, azért mindig akadtak — főképp a nyalka jogászok közt —, akik „elfelejtették” kifizetni a tartozásukat. Különösen az utolsó évesekkel történt meg, hogy már mint fiskálisok, közjegyzők, vagy vármegyei tisztviselők Patakon járva, tettek eleget prolongált fizetési kötelezettségüknek. Természetesen ilyenkor kamatos kamataival együtt. Különösen Schweiger Salamonnal kapcsolatban maradtak fenn kedves történetek. Egyszer például Budapesten járva, meglátogatta — ahogy ő szokta mondani — a fiúkat, akiken az adósai értendők. Hazatérve megkérdezték tőle, hogy fizet- tek-e a fiúk. Mire ő így válaszait: „'Hát kérem, olyan szívesen fogadtak, hogy restelltem előállni azzal a kis adóssággal”. Egy másik alkalommal, amikor a joghallgatók észrevették. hogy Schweiger bácsi adósságügyben közeledik hozzájuk, gyorsan bereteszelték az ajtót. Erre Schweiger bácsi leült a diákkamra előtti grádicsra, és várt türelemmel. A jogászok egy idő múlva abban a hiszemben, hogy az öreg már eltávozott, megköny- nyebbülve muzsikálni, dalolni kezdtek. Amikor meglátta ezt egy teológus, megkérdezte az öreget: „Mit csinál itt, Schweiger bácsi?” „Élvezek a pénzemért” — válaszolta az öreg fanyar mosollyal. Hegyi József Parti jégről verődnek visz- sza a hajnali órákban a Tisza hullámai, halk csobba- nással, s a folyón befejeződött az idei hajózás. Az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság tiszai flottillája „telelőben” várja a tavaszi hónapokat. A tiszai flottilla. az úgynevezett kereskedelmi hajók, amelyekkel nagyobbrészt követ szállítottak az elmúlt hónapokban, a „vízi legénység” szálláshelyéül szolgáló tanyahajókkal, valamint a hajózás biztonságára szolgáló, a bóják elhelyezését végző kitűzőhajókkal együtt Tokajban, a volt kőbányánál, a Bodrog A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Levéltár kiállítást rendezett Zemplén vármegye iskolatörténeti múltjáról. A kiállítás anyaga az 1602-től 1950-ig terjedő időszakot öleli fel, melyben fontos helyet kap a híres sárospataki iskola, de felöleli az anyag a felekezeti, az ipariskolákat, valamint torkolatánál kialakított kikötőben vészeli át a telet. Itt kapott helyet a cigándi pontonhíd is, amelyet a jégzajlás elől, szétszerelve szállítottak ide, hogy majd tavasszal újra felállítsák, s ezzel a szabolcsi részekkel való közlekedési utat megrövidítsék. A most pihenőben levő uszályokkal az igazgatóság sárospataki kőbányájából az idén mintegy 80 000 tonna követ szállítottak a Nyírségbe, valamint az Alföldre. A jó minőségű kő egy részét a gátak erősítésére használták fel, de ezenkívül szállítottak kőzúzalékot Szolnok megyébe, útépítéshez is. a magániskolákat is. A kiállított dokumentumanyag tartalmaz alapító leveleket, évkönyveket, egyházi gondnokok és a pártfogók névsorát is. A gazdag anyag megtekinthető a Levéltárban hétfőtől péntekig 0 és 16 óra között. Előreláthatólag ez év végéig tart nyitva. Sokan vannak, akik lelkesen hallgatják a Mit üzen a Rádió? című műsort. Megértem őket. Az élet valósággal behömpölyög a stúdióba a panaszos levelekkel, telefonhívásokkal. Márpedig nincs izgalmasabb, mint maga a konkrét élet, itt és most, ahogyan csináljuk. Engem mindig elszomorít ez a műsor. Nemcsak a riporteri kérdések nyomán föltáruló mélységes emberi nyomorúság miatt. Azt tartom szomorúnak, hogy sole ember utolsó menedékként menekül a rádió nyilvánosságához (az írott sajtóhoz, de ide kevésbé), mert máshol nem kap jogorvoslatot a panaszára. Nem a nyilvánossággal van gondom, azzal, hogy a magánéletek mély bugyrai is közszájra kerülnek. Sőt! Igen üdvösnek tartom, hogy a lélektelen bürokratát néven nevezik, mintegy „tetemre hívják”. Elkelne ebből a nyilvánosságból bizony több is. Értve ezen a fórumokat is, ahol „az okos nép gyülekezetében” ki kellene teríteni a kártyákat, szétválogatni az ocsút a szemtől. Ezeken a fórumokon tanulhatná meg az állampolgár, hogyan kell érvényesíteni a jogait, erősíthetné öntudatát azzal, hogy a közösség nyilvánossága nem huny szemet semmi fölött, ami jogtalan, embertelen, káros. Tudom, vannak (potenciálisan) ilyen fórumok, ám nem tudunk élni velük. Marad a rádió, a panaszos levél. Szerda este (Petőfi 22.30— 23) Ungváry Ildikó Mindent lehet? című műsona olyan volt, mintha a Mit üzen a Rádió? melléklete lenne. Áldatlan családi háborúról szólt, amelynek a végén meghal egy idős asszoiny. Sajnos az esetben az dermesztő, hogy nem rendhagyó. P.- nét a lánya mindenáron ki akarta túrni a saját lakásáA magyar gazdasági reform szerves része és egyik eszköze az adóreform. Ennek szabályozását a különböző szintű jogszabályokkal végezték el az arra jogosított szervek. Dr. Székács Anna szerkesztésében megjelent Kistermelők adózása című könyv tartalmazza a kistermelőkre vonatkozó adóügyi rendeleteket, éspedig a forgalmi adó, a jövedelmi adó, a vállalkozási adó szabályait, valamint az adóigazgatási eljárásra vonatkozó tűdből. Szociális otthonba akarta dugni, s amikor ez nem sikerült, alkalmi férfiismerőseivel közösen rendszeresen verni kezdték az idős asszonyt, mígnem az belehalt a súlyos megpróbáltatásokba. Ungváry Ildikó úgy ismerte meg az ügyet, hogy P.-né, végső kétségbeesésében fölhívta a rádiót: segítsen. De mit tehet a rádióriporter, az újságíró? Nem intézkedhet, nem avatkozhat be családok életébe. Csupán rögzíti a hallottakat és a nyilvánosság elé tárja. A sajtó „hatalma” csak ennyi. A félórás műsor azért több és más, mint a Mit üzen a Rádió? jogorvoslatai, tanácsadásai, mert itt a történet egészét hallhattuk, a tragikus végkifejletig. P.-né ugyanis nem egy eldugott tanyán, a pusztán halt méltatlan halált, hanem székes- fővárosunkban, egy zsúfolt bérházban. Sokan és sokszor hallották panaszosan jajgatni, amikor gyalázatosán verte a lánya és annak ügyeletes „fiúja” az idős asszonyt. De beavatkozni nem mert senki. Igen, féltek. Érdemes felfigyelni erre a motívumra ! Hogy érthetőbb legyen, a riporternő utánajárt, hogy készült-e rendőrségi vagy boncolási jegyzőkönyv a halál okáról, körülményeiről. Nem készült, pedig az idős asszonyon fölismerhetően külsérelmi nyomok voltak. A lánya verte meg, aki három napra sorsára hagyta a haldoklót, vagy az ügyeletes veje? Ki meri ezt firtatni, amikor a hatóság is közömbös, felületes? Érthető, minek ügyet csinálni egy öregasszony halálából, fölbolygatni. zűrzavaros családi ügyeket? A nénit eltemették, a lánya megkapja majd az áhított lakást, az élet megy tovább. Így. De érdemes-e így élni? nivalókat. Gyakorlati jellege folytán nélkülözhetetlen lesz a jogot alkalmazók és az egyéb érintettek számára. A bevezető fejezet a jogszabályok közötti eligazodást szolgálja, az alapvető fogalmakat magyarázza. A mű végén elhelyezett „munkafüzet” pedig az adószámítások elvégzését segíti. A törvények szövege .már megjelent a közlönyökben, de a végrehajtási utasításokat első alkalommal itt közlik. (Mezőgazdasági Kiadó). Iskolatörténeti kiállítás Horpácsi Sándor Kistermelők adózása Szerelem csőpostán Mindig Alajos megint tele volt panasz- szal. Vagy talán nem is panaszkodott, inkább csak megszokásból sorolta mindazt, amit, sok-sok más betonházi lakó is szóvá tehetne. — Betonház'. Ismerheted. Hajnalban megkezdődik a WC-lehúzók koncertje. Sok a lakó, sok a húzás, zubogás. Aztán át- hallatszik éjjel-nappal az ajtók nyílása, a kulcsok kattanása, a liftajtók záródása, a vízcsapok hörgése, dobogva rohanó gyerekek lármája a lépcsőházból, a zene, a magnó, a rádió, a televízió. Ha nem is vagyok abban a szobámban, ahol az én rádióm, vagy televízióm szól, a folytatást nem tévesztem el, mert áthallatszik a szomszédból. Pechem csak akkor van, ha ott egy másik műsorra kapcsoltak át. De a képet is látom a szemközti ablakból. Hallottam, hogy egy családban, mert olyan film következett, amit nem gyereknek szántak, a csemetét kiküldték a szobából, feküdjön le a maga ágyára és aludjon. Az viszont kíváncsi lett volna a filmre, hát figyelt. A hang áthallatszott a szülőktől is, a szomszédból is, s egy kis játéklátcső segítségével a szemközti ablakból végigélvezhette a filmet. Késő este, amikor végre a buszok nem zörögnek, meg éjjel, amikor viszonylagos csend van, úgy hallatszanak be az utcai beszélgetések, mintha az ágyam szélén járkálnának a tereferé- lők. S ott van Fúrós szomszéd! Én hívom így, de nem is tudom, melyik az. A legkülönbözőbb időpontokban fúrja a falat. Már olyan lehet a szobájának a fala, mint a jó érett sajt. És ilyenkor muzsikál, zeng az egész betonépítmény. Mindenki a másikra gyanakszik. A polcokon táncot járnak az edények, a lakók idegei úgyszintén, de a polcok nélkül. Meg itt a másik lakótárs, Harkály szomszéd, aki folyton a fűtőtesteken, meg a csöveken matat, kopog, és az az egész házat „szórakoztatja”. Borzasztó ... — Nem kell mindent ennyire borúsan látni. A betonház már ilyen. Bizonyára ezért kell érte a legmagasabb bért fizetni, mert összkomfortjába ezek is beletartoznak. Vigasztalásodra elmesélek egy történetet: — Mindig szomorú dolog, ha egy szerelem véget ér. Különösen szomorú, ha a szerelem valóban tiszta volt, azt semmi érdek nem befolyásolta, s ha valami ostoba véletlen, vagy félreértés okozta a csődöt, mint arra a világ története során már egy-két példa akadt. A fiú és a lány mindig együtt ment el otthonról. Hazafelé jövet is általában megvárták egymást, együtt baktattak haza az új lakótelep rendezetlen útjain. Nem kerülték el az embereket, nem bújtak sötét mellékutcák homályába, esténként sem csavarogtak el. Hazajövet megebédeltek, vagy megvacsoráztak, attól függően, délben, vagy estefelé tértek-e haza, kicsit pihentek, majd mindketten dolgukhoz láttak. Ám a szerelem ilyenkor sem nyugszik, s bár három emelet választotta el őket egymástól, gondolataikat rendszeresen kicserélték, elmondták egymásnak, amit akartak, megkérdezték, amire kíváncsiak voltak. Például azt, mennyinek is kell kijönni végeredményként a matematika házi feladatban, vagy földrajzból mi van feladva másnapra. Kérdeztek és válaszoltak, s e kérdések és feleletek számukra ezerszer szebbek voltak, mint az a vallomás, amit Shakespeare úr mondatott el a hajdani szerelmes veronai kislánnyal, akit Júliának hívtak mindközönségesen. Mert Júlia ugyan örök szerelmet ígért, de mit ér annak ígérete, ha holnapra nincs készen a matek házi feladat! Jöttek a kérdések és mentek a feleletek emeleteken át oda és vissza. Pedig telefon sem volt a házban. Viszont a szerelmesek találékonysága, meg a tévében látott sok börtöntörténet ismerete segített. A központi fűtéses, csupa betonház csöveit csak meg kellett kocogtatok A morzét meg már régen megtanulták az úttörőfoglalkozásokon. Semmi akadálya sem volt hát a társalgásnak. Aztán egy napon a lány nem várta meg a fiút az iskola előtt. Búsan, de dacosan egyedül baktatott haza. A fiú úgyszintén. Ez pedig két szerelmes hetedikes kisdiáknál gyanús. A kislány nehéz bánata mellett egy egyest is hozott magával, haza matematikából. A csőpostán érkezett „korrepetálás” rossz eredményt produkált, a számadatok tévesek voltak, az ellenőrzőkönyvben egy egyes, a szerelemben meg csendes szakítás lett a folytatás. Mindig Alajos megcsóválta a fejét. — Látom, te is rosszallód. Ejnye, bej- nye felnőttek! Ha beleavatkoznak a fiatalok dolgába, sokszor elrontanak mindent. Mint ebben az esetben is. A fiú és a lány emelete között ugyanis vendég járt az egyik lakásban. Felfigyelt a fűtési csövön vonuló üzenetekre, s mert nem ismerte az íratlan háziszabályt, hogy ne szóljunk bele egymás beszélgetésébe, s a morzét sem ismerte, csak butácska tréfát akart csinálni, néhányszor megkocogtatta az egyik csövet. Maga sem gondolt rá, hogy éppen az a néhány koccanás borítja fel egy matematikafeladvány megoldását, és viszi zátonyra két fiatal tiszta szerelmét. * Éppen itt tartottunk a beszélgetésben, amikor a cső újra megszólalt. Lehet, hogy valami engesztelésfélét továbbít, az is lehet, hogy most meg a biológialeckében van fennakadás. Nem illik odafigyelni. S főleg nem illik belekopogni .. . Egyébként is a mi házunkbeli Fúrós szomszéd is megkezdte napi működését. . . (benedek) Karácsonyi készülődés
