Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. október 17., szombat Az ételkiadó korlátján Etelka végigcsúsztatta.. a tálcát. A főzelékeiknél megállt, és fölváltva, hol a kínálatot, hol a feje fölött lógó árjegyzéket böngészte. Mögötte már többen toporogtak, az agresz- szívebbek már tálcájukon kopogtattak a villáktkíal. — Nia, mi lesz már? — méltatlankodott a sor végén eg.y férfihang. Etelka zavartan visszanézett, majd egy bágyadt krumplifőzeléket emelt ki. A legolcsóbbat, mint évek óta mindig. Tálcájával a kezében, körülményesen levackolt egy üres asztalnál. Amint néhány kanál főzeléket lenyelt, egy vele-korabeli férfi szusszant szembe az asztalhoz. Tálcáján alig férték el a gőzölgő tányérok. Etelka szeme kikerekedett, és önkéntelenül buggyant ki belőle a kérdés, holott ő sosem szokott szóba állni senkivel. — Ezt mind maga akarja megenni? Itt és most? A férfi kanállal a szájában, bólintott. — Ejnye, ejnye, nem egészséges az ilyen sok étel a ml korunkban! — Ugyan! — legyintett a másik, és a kezében levő kanállal gesztikulált.— Tudja, én inkább belefulladok a zabálásba, de a fiaméknak nem hagyok semmit. Fölélem a kis vagyonkámat, meg a nyugdíjamat, meg az összes ingóságomat eladom, de nekik nem adok egy petákot sem. Az én halálomra ők ne számítgassana’k! — Nagyon haragudhat rájuk. Bezzeg én! — sóhajtotta szomorkás moA megoldás sollyál Etellka s hogy a férfi önfeledten lafatyolt tovább, meg se rezzenve az ő bejelentésétől, titokzatos képpel folytatta. — Az én fiaim immáron négy évvel ezelőtt kiment Svédországba egy turistacsoporttal, és nem jött haza. Azt írta, hogy szerencsét próbál. Nekem ö a mindenem. Egyedül neveltem, az apja már tíz évvel ezelőtt meghalt. Nincsen rajta kívül senkiim. Mit gondol, hogyan lehetne hazajönnie ? — Há't vonattal v#gy repülővel. — De itthon megbüntetnék. Börtönbe kerülhet, merthogy csak úgy megszökött az országból. Börtönbe az én fiam?! — Ezt .meg honnan veszi? — rakosgatta át a tányérokat maga előtt a férfi. —- Onnan, hogy írta. Kint az ismerősei mondták, hogy ha hazajön, megbüntetik. Etelka hálás kutyaszemekkel nézte a habzsoló férfit. Mégiscsak érdeklődik az ő nagy gondja Iránt. Igazi úriember, még ha böfög is egy-et-egyet. Az a jó, hogy ennyi év után beszélhet valakivel a fiáról. Etelka tétován forgatta a kanalát a bőrösödő főzelékben. — Na. és a fia haza akar jönni? — Szeretném, ha visszajönne! Olyan egyedül vagyok. Mit gondol, megbüntetnék, ha hazajönne? — Lehet, nem tudom. De a fia haza akar jönni,? — Biztos — bólintott bizonytalanul az asszony. — Csak hát írta, hogy az ismerősei figyelmeztették, ha hazajön, akkor baja esik, börtönbe kerül. A férfi élvezettel cup- pogtatta a cs take csontot. Kezén lassan végigcsordult a paprikás lé. Ahogy lerakta a csupasz csontot, szeme most találkozott először az asszonyéval. — Maga járt már a rendőrségen, hogy mi van ilyen esetben? — Nem, De a fiam .,. — Na, a fia haza akar jönni? Etelka nem értette a férfi hirtelen haragját. — Haza akar. haza alkar, hát persze, hogy szeretném, ha hazajönne! A férfi zsebkendőt kotort elő, miiközben nagyokat szuszogott. Megtöiröl- te a száját, majd 'komótosan fölállt. — Na, ezt elpusztítottam! Magának pedig egyet tanácsolhatok. Üljön fel a von'atra, aztán menjen ki a fiához. Hozza haza! Minden jót! Etelka kapkodva kiko- tor.ta a maradék főzeléket a tányér aljáról. Igen, gondolta, énte kell mennem. Ez a lelhető legjobb megoldás. Ha én érte megyek, akkor biztos, hogy nem eshet bántódás'a. Isteneim, de jó, hogy beszélhettem ezzel."'az úrral! Most már csak az kell, hogy a fiam írjon, hogy megírja a pontos címét! Szűcs Mariann Tegnap mentem az utcán, és hirtelen éreztem, hogy valaki hátba vágott. Megfordulok. Vadidegen ember. — Bocsánat — morogja. — Azt hittem, eg-y barátom. — Hiszen nem is vagyok az ellensége — felelem. — Biztosan tudja? Ment volna tovább.-L Figyeljen — hívtam vissza. — A zenét például szereti ? — Imádom — fordult meg készségesen. — Bach, Strauss, Vivaldi. — Én is. Paganini, Tuh- manov, Szkrjabin . .. Hát a festészetet? — Csak a modernet nem. — Szintén. Hadd kérdezzem meg — előfordul, hogy reggel, amikor felkel, kinyitja az ablakot, érzi, amint a szobába árad az ég . .. — Igen, igen, és szeretném megérinteni a legközelebbi felhőt, felpattanni rá, s mesz- sze-messze elrepülni rajtá. Legalább hetedhét országon túlra . .. — Tudja, én meg énekelek. — Én meg.. . verseket írok . .. Éjszakánként. .. Amikor túlságosan izgatóan ragyognak a csillagok. — Mondja el őket! — Maga meg énekeljen nekem! — Elmehetnénk a konzervatóriumba! Együtt! — Vagy könyvtárva! — Hajókázzunk a folyón! — Kószáljunk a Tretya- kovban! —■ Vagy menjünk a stadionba? — Feltétlenül. — Focimeccsre. — Természetesen! Mire még ?! — Együtt szurkolunk. A pszichikai stressz — a legjobb kikapcsolódás. — Hát persze. Maga kinek szurkol? — Hogyhogy kinek? Természetesen a Torpedónak. Hát maga? — Én ... — Elgondolkodott egy pillanatra, és csendben válaszolt: — Én a Dinamónak. Elnézést a zavarásért. Azt hittem, — a barátom. De maga . . . És lassan tovább ment az. utcán. Georgij Ananov Horváth Lilla fordítása Töprengető Az ember magában véve elsősorban vadállat. (Erich Maria Remarque) * Az ács gyötrődött: — „Talán bennem rejlik a hiba? Talán én vagyok a gonosz, hogy csaik a kegyetlen gépek sikerülnek?” — De közben buzgón és rátermetten fun- dálita ki az újabb és újabb elmés kíinzóes.aközöket. (Itíalo Calvino) * Furcsa szerzet az embernek nevezett kétlábú, aki lábával szennyben áll, fejével az égét érinti, és ha nincs étel a hasában, és ha nem elégíti ki a vágyát, akkor csak a szükség legközönségesebb gondolataira képes, de mihelyt egy kis kenyér van a hasában, és vágyát csillapította, érzései és gondolatai finoman és gyengéden mindjárt a felhőkbe ágaznak. (Lion Feuchtwanger) * Igaz ember, akinek nincs többé titka, ment nincs szüksége többé titokra, hogy tiszteljék. becsüljék, szeressék és megértsék. (Friedrich Dürrenmatt) * Nevezhetjük akárhogy, de nem lehet az emberben mindent méterrel és kilóval mérni. Ezt a megmérhetetlent nevezte a . húsvét-szigeti bennszülött az ő aku-akujá- nak. És amikor máshova nem tudta tenni, odaállította bal térde mellé. Miért ne? Hiszen amúgy is mindig a leglehetetlenebb helyeken kószált. (Thor Heyerdahl) * (Lucifer mondja): — Miért is kezdtem emberrel nagyot, ki sárból, napsugárból összegyúrva, tudásra törpe és vakságra nagy. (Madách Imre) (Gyűjtötte: Havasházi László) AKÁC ISTVÁN: Szállsz, mint üzenet Fejüket szárnyuk alá húzzák a madarak, szegények, annyira fáznak, a virágokból fölsírnak a sugarak, a kövekben jajgat az alázat, én is mondom bús Miatyánkomat; — falevelet pörgetek a neveddel, egyedüli vigaszom vagy könyörögjetek, citerák s lovak: a kezedet a fejemről ne vedd el, csípőd ringását férfia'k imádják — mosolyodra csillagokat izzik a tenger Egyedül-biztató Ha várni kell, ne mondd, ha félni kell, ne félj, engem is öl a gond — a szemeddel beszélj Szép tested kínra vond, mikor ránk tör az éj, én is magamban alszom — bár tép a szenvedély Hiányod kardként hajtom a holdfénynél izzad arcom, virágzóm, mint a vér, — mindenki abba haljon, akinek árvultan él! Máig Mikor a múlás arcába néztem láttam, hogy ő is megöregszik, máig derűsen fütyörésztem — nem is fájtam kínomat: eddig E. KOVÁCS KÁLMÁN: Csillag volnék, világífnék Forrás volnék, csordogálnék, Patak volnék, folydogálnék. Ha tél volnék, tava szód nék, Vetésije langy szellőt hoznék. Vetés volnék, zsendülnék, Kasza volnék, pendülnék. Galamb volnék, fölszállanék, A világra békét hoznék. Duplafedelű mentőakció Találkoztam a minap régi barátommal, Mindig Alajossal. Tetszenek bizonyára ismerni, mert igen sok históriáját, ötletét, panaszát, keservét és öröméi megírtam már az elmúlt évek során. Most is kaptam tőle írniva- lót. — Most nem mai témát kínálok, — mondta — hanem egy régi, már negyvenhárom esztendős emléket. Tegnapelőtt, október 15-én volt negyvenhárom éve annak a napnak, amikor Horthy Miklós végre, de nagyon szerencsétlenül rászánta magát a háborúból való kiugrásra, de a németek és a nyilasok ezt jó előre megorrontották és alig tartott az öröm egy-két órán át, máris bekövetkezett a nagy tragédia, a nyilas hatalomátvétel. Nos, ehhez fűződik az én kis történetem, emlékezésem, egy duplafedelű mentőakció históriája. A szombati újságban már le is adható. És elmesélte a következőket: Hát bitang egy ember volt Chiba Rezső utász őrmester, azt meg kell adni. Ö volt 1944 nyarán és őszén, meg persze, korábban is, de az most lényegtelen, az m. kir. honvéd vasúti és hidászszertár műhelyosztályának szolgálatvezető tiszthelyettese, s mint ilyen, nem kevesebb, mint 595 vasas szakmunkás munkaszolgálatos legfőbb parancsolója. Alacsony, alig 156—158 centis ember volt, a rövid szárú utászcsizma magasított sarka sem sokat emelt rajta, bal karján viszont ott volt az ezüst sávból összerótt háromszög, jelezve, hogy hivatásos katona, nem holmi rangot kapott tartalékos. Igen keményen fogta a munkaszolgálatosokat, legszívesebben a civil szakmunkásokat is dirigálta volna, de ahhoz nem értett. Az alakulat akkoriban, mivel a budapesti Ti- mót utcai nagy katonai telepet már áprilisban szétbombázták a Liberatorok, Budakalászon, a Kiinger Textilgyárban tanyázott. A gyár épületeit rendezték be a műhelyosztály műhelyeinek, mellette egy réten pedig barakkokat építettek. Itt töltöttük a nyarat. Azon a napsütötte októberi napon, vasárnapra esett akkor, mi is hallgattuk a kormányzói szózatot, s mindenféle terveket szőttünk a közeli szabadságban bízva. Chiba lapult, hallgatott, nem lehetett tudni pontosan semmit. Egy szerencsétlen társunk oda is ment hozzá, fel- fricskázta az orrát, mondván, ehhez mit szól őrmesterkém, de utána gyorsan el is tűnt, Budapestre ment, soha többé nem is láttuk, ami számára bizony jó volt, mert. mint már tudott, beállott a nem várt fordulat. Alig hangzott el a rádióban Vörös János hadparancsa, amely ellent mondott a kormányzói szózatnak, meg a felhívás, hogy Beregffy vezérezredes jöjjön Budapestre, Chiba Rezső őrmester úr már Árpád-sávos, nyilaskeresztes karszalaggal grasz- szált. Sorakoztatott minket, s közölte, hogy megtörtént a nyilasok hatalomátvétele, a Nyilaskeresztes Párt őt bízta meg ennek az alakulatnak a parancsnokságával, az eddigi tisztek beosztott tisztekként szolgálnak tovább, tehát mi így, meg úgy vigyázzunk, mert meglátjuk majd a következményeket... Mindezt pedig egy ládán állva mondta el, aztán vázolta az elkövetkező napok semmi jót nem ígérő programjait. Már alkonyodni kezdett, amikor újra sorakoztattak minket. Tizenkét-tizennégy lovas SS-katona léptetett be a barakkunk előtti térre, s a parancsnokot kereste, szép értelmes magyar szóval. 1944. október 15-én estefelé munkaszolgálatosként SS-ek között sorakozni, nem jelentett semmi jót. Sőt, közvetlen veszélyt. Chiba előállt — de már nem a ládára — és jelentkezett. Az SS-ek vezetője elmondta, ők azért jöttek, hogy ezt a munkaszolgálatos alakulatot magukkal vigyék és német parancsnokság alá helyezzék. Elszörnyedve hallgattuk. Ez bizony tragikus előjelű közlés volt. Beleborzadtunk. Volt, aki imádkozott, volt, aki káromkodott, de a legtöbben tehetetlenül, csendben remegtünk. S ekkor történt a csaknem csoda. Merthogy Chiba Rezső is megremegett és gondolkodni kezdett. Az járhatott az eszébenv ha elviszik ezeket a munkaszolgálatosokat, akkor ő hol lesz parancsnok. Rettentő dolog lehet alárendeltek nélküli parancsnoknak lenni, különösen, ha valakit fűt a ce- zarománia. Még képesek őt is besorozni egy szakmája szerinti utászalakulathoz, s mehet a már nagyon közeli front közelébe utat építeni, hídrobbantáshoz aknát telepíteni, vagy akár harcba is küldhetik. No, nem! Chiba Rezső őrmester nem harcoló katonának való. Körülményesen magyarázni kezdte az SS-ek parancsnokának, hogy ő most kapta csak .a megbízást, de az nem vonatkozik ilyen dolgokra. Menjenek el az ilyen, meg olyan magasabb parancsnoksághoz, s ha onnan kap parancsot, átadja az alakulatot. Az SS-ek némi hümmögés után — nemsokára visszajövünk kiáltással — elhappoltak, csak négy őrt hagytak őrzésünkre. Már alaposan besötétedett, amikor még mindig nem tértek vissza a lovasok, s a visszamaradt négy őr beparancsolt minket a barakkba, majd ők is eltűntek. Őrmesterünk is elment valahová. Másnap tudtuk meg, hiteles forrásból, tőle, hogy a testvéreknél, azaz a nyilasok valamilyen helyi hatalmasságánál járt, hatalmának megerősítése végett, s ehhez a hatalomhoz mi kellettünk, azaz az alakulat, ahol parancsnok lehet. így lett valójában duplafedelű Chiba őrmester mentőakciója. Hogy önhatalmát megőrizze, mentse, ideiglenesen munkaszolgálatosokat is mentett. Hogy aztán néhány hét múlva velünk mik történtek, már más lapra tartozik ... De ha azóta október 15-öt mutat a naptár, sok egyéb között ez is mindig felidé- ződik bennem ... Mindig Alajos történetét, mintegy emlékeztetőül egy gyalázattal teli október 15- ére, íme, közreadtam. Benedek Miklós
