Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

1987. október 17., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9

Egyet fordult velem a világ.

Évekkel ezelőtt az volt minden kívánságom, csakhogy iskolátoa járhatnék már. A vágyakozástól a ház- kéményre is fölkapaszkodtam, ahonnan majd’ elrö- püiltem! Most meg gondolni se szeretek rá. Úgy éreztem magam, mint akinek ajtó közé szorult az ujja.

— Kellett nekem jól tanulnom! — okoltam magamat a kényelmetlen helyzetént.

Ha csak tűrhető, közepes eredménnyel veszem az akadályokat, jutok át egyik osztályból a másikba, mint Csicse Pisti, meg a többiek, nem járok kálváriát.

Kálvária. A szót a falusi templomiban hallottam, hisz’ akkoriban már a minist- rá lássál is megpróbálkoztam, sőt, néha vasárnaponként, ha bejutottam a tanyáról, a harangozással is; kapható voltam bármire, hogy minél többször a magam útját járhassam.

Ne más vezetgessen, mondja meg mindig, mit csináljak, majd én kitalálom.

— Azért van az eszem!

A baj csak az volt vele,

hogy óbban az iskolában, amelyikbe az első négy osztályt kitűnő eredménnyel végzett gyerkőcöket a többiből összegyűjtötték, egyre gyakrabban cserben hagyott. Ügy látszik, nem szeretett oda járni. Következésképpen én se.

Egyre komonafob hangulatiban zötykölődtek velem a kis inga- s munkásvonatok, hordtak a tanyasi és városi vasútállomás között reggel el, délutánonként meg vissza. Mintha megérezték volna, milyen bajban lehetek. Olyan nagy gamó egyeseket vittem haza a kalantyús fatáskában, alig bírtam el, a vállam félre húzta.

Otthon azonban, a kapubejárónál kihúztam magam, mint a katona, a szüleim nehogy gyanút fogjanak, hogy nálam nem stimmel valami, s elkezdjenek vallatni. Mert azt talán mondanom sem kell, hogy az eredményeimről eszem ágában sem volt beszámolni.

Jobb lett volna az nekik? Énrólam nem is beszélve? Hiszen így azt hitték, minden rendben van, a tanulásom körül semmi hiba, s zavartam volna meg őket ebben a hitükben? Rontsam el a kedvüket?

El volt az úgyis.

A községházán székelő begyűjtési csoport nemigen engedett továbbra se a szorításból. Az adóbehajtók pedig még úgy sem. Egy tíztizenegy éves gyerek, éveim számát ennyire szaporítottam időközben, ha nyitva volt a füle, ezekről a dolgokról sok mindent hallhatott. S esztendők sora óta gyűjthetett belőlük épp elég tapasztalatot. Mendemondák jártak csak, hogy könnyebb idők jönnek. Ami most van, nem tarthat a végtelenségig. De állhattunk volna fürkészőn a küszöbön, meg az ól végén a füttyögő szélben, gúvasztva a szemünket, hogy lássuk a közeledésüket.

Azok még odébb voltak.

S én ilyen helyzetben álltam volna elő az egyesekkel, kettesekkel?

Majd kijavítom őket, s el lesz intézve. Itt vannak az ősz végi esők, hidegek, lesz időm tanulni. Ebben a csapkodó, fázító időben, cuppogós sarakban úgyse

jó már odakint lenni. A kiskonyhából, amit mi nyári konyhának hívtunk, ilyenkor már nemigen kívánko- zok kifelé. Jobban megülök a nadrágomon. S menni fog a tanulás, mint a karikacsapás.

Igaz, hogy tavaly is így gondolkoztam. S a jó tanulóból ebben a másik, főutcái iskolában az ötödik osztály végén olyan ketteshármas lettem, hogy én elcsodálkoztam.

Ilyen csúfság még nem . történt velem.

Anyám mikor meglátta a bizonyítványomat, belesápadt. Apámnak meg se merte mutatni. Amit én se szorgalmaztam különösebben, mert mért kellene mindent az orrára kötni?

Bedugtuk a telepes rádió alá, s lakatot a szánkra!

Persze, az igazságot, ha nem előbb, akkor később, a tyúk is kikaparja. Am ezt tudván is reménykedik az ember, hátha titokban marad. Nem kell számot adni róla.

Akkor nem is kellett, mert apóm nem neszelte meg, csak majd később. S ez a később egyre vészesebben közeledett. A szelét érezni lehetett.

Hogyne lehetett volna, amikor itt volt a december, annak is a közepe, s hiába fogadtam meg anyámnak, hogy ebben az évben jobban fogok tanulni, három tantárgyból is bukásra álltam. Nemhogy javítottam volna a jegyeimen, még inkább rontottam. S nemsokára kiosztják a félévi bizonyítványt, s én azt tegyem ki az asztalra? Inkább kiállítom magamnak a nyúlpassizu&t, s világgá futok. Az egyszerűbb lesz.

Az első pillanatban.

Mert amikor belegondoltam, hogy hová, merre szaladjak, mert szaladtam én már el, s hogy ml lesz velem, mit teszek a szómba enni, ha megéhezek, s hová fekszek le éjszakára, mindjárt szorongatóbbnak éreztem a helyzetem. A csatornaárok betongyűrűjébe például, ami fölött a dűlőút visz át — a világgá szaladást annál nem terveztem messzebbre —, minden további nélkül befészkelhetek, de ott milyen hideg van már ilyenkort És süvít benne a huzat, mint a kéményben. Ha meg tüzet rakok, a füst kiöl belőle.

Megpróbálok mégis tanulni inkább, ültem nyomban a kiskonyhaasztalhoz. Ne vesztegessem tovább az idők

Az asztalon helyet csináltam a könyvnek, füzetnek, arrébb tolva a savós köcsögöt, két mosatlan, piszkos kanalat, fületlen tálat, amibe anyám a nudlit szokta kiszedni a forró vízből. A mosogatórongy- gyal letöröltem a viaszosvásznat, utána meg, hogy száraz legyen, a kabátom ujjával.

— így ni!

Aztán belelapoztam az egyik könyvbe, elolvastam, amit kellett, s tettem félre. Ezzel készen voltam.

Vettem a másikat. Melléje a kockás kisfüzetet.

De rögtön a könyv elején megfeneklett az eszem. Törtek, olvasom. Kik törtek?

— meresztem a szemem; Betörtek valahova? Vagy kukoricatörésről van szó? Nyilván nem. De nem azt szokták törni? Majd azt látom leírva, hogy számláló. Nocsak! Ki számol és mit? Az már nincs odaírva. Aztán: törtvonal. S egy egyenes vonalat láttam. Nem volt megtörve, se szomorúnak nem látszott, mert az szokott megtört lenini.

Tovább lapozva meg azon akadt meg a szemem, hogy betűkkel is lehet számolni. Biztosan lehet, ha összeadom egymás után őket.

Úgy igen!

Ott értetlenkedtem jó ideje az asztal fölött, próbáltam fölfogni például, mi az a reciprokórték, de amikor kimondtam félig a szót, hogy reciprok, nékem mindjárt a cirok vágódott az eszembe, amiből a seprűt kötik, s a kukoricaföldek. szélébe szokták vetni.

Ezekről a dolgokról persze hallottam fél füllel az iskolában, valami magyarázattal ki is egészítette a tanár, de én abból nem értettem semmit. Vagy legalábbis nem sokat. Sőt, néha majd elröhintettem magam, mert én sokszor egészen másra gondoltam, mint amire kellett volna.

A vesztemet éreztem, biztosan. De mit csináljak, felénk, itthon a tanyán így nem beszélték soha.

Amikor a régi iskolában összeadtunk, kivontunk, meg szoroztunk, osztottunk, jelentkeztem, fönt volt a kezem állandóan. Vágtam, mint a répát.

Emebben viszont bújtam a pad alá, nehogy felszólítsanak. S nem volt ínyemre, hogy minden órára más és más tanár jött be, nem győztem kapkodni a fejem.

S volt, amelyiket csak két- három nap múlva láttam megint. Hol lehetett addig? S minek siettek mindig a tanári szobába? Hogy ne ismerjük ki őket? Úgy

jobb volt nekik? Egy év után is olyan idegenek maradtak számomra, mint mikor először bejöttek az órára.

Nem is ragadt rám jóformán semmi, csak a piszok.

Arra rezzentem föl, hogy anyám nyitott be az ajtón. A malacok körül végeződ- hetett. Biztosan az aljukat takarította ki, a ruhájából megcsapó szagtól nem volt nehéz kitalálni.

— Gyújtsd meg a lámpát! — szólt, — Már nem látsz!

Mereszteni kellett a szemem, szó se róla. Esteledett, a kinti fáknál szállt a sűrű szürkület, s még oroszból is lenne mit tanulni. Mindennap volt belőle óra: másokkal együtt épp ezért vittek engem is abba az iskolába. Amit elég rosszul tettek, elejétől fogva éreztem. Azt hitték, akik kitalálták, olyan köny- nyű otthagyni a megszokottat? Ahöl jól éreztem magam? Az iskolában is, de főleg a környékén: a rakodópályaudvar, vasúti átjáró, futballpálya, gazos bunkerok körül.

Az volt az én világom, nem pedig emez! Ahol azt mondták rám, akik szünetben, sorakozónál a közelembe kerültek, hogy büdös vagyok. Az ő fenekük büdös, gondoltam. Ahol, ha bepiszkolódott a ruhám, mert összekentem valamivel, otthon, a vonaton, vagy a nadrágom szárával a bogáncsokat összeszedtem az úton, már megszóltak.

— Na és? — ütöttem fel a fejem, s gőgösen odavágtam nekik: — Ne nézzetek rá, ha nem tetszik!

Erre félrehúzódtak, s úgy méregettek messziről.

Láttam rajtuk, hogy nem kispénzű vasutasok, kram- pácsolók, fuvarozó kocsisok, hordárok, vágóhídon, tejgyárban mindenféle kuli munkát végző szülök gyerekei, mint amilyenekhez én eddig hozzászoktam.

S nemcsak láttam, hanem egyikről-másikról tudtam is, kiféle, miféle családból való. Még azt is, hol lakik, melyik utcában, melyik emeletes házban.

Pásti Oldamért rögtön az első tanítási napon megismertem, amikor sorakoztunk az udvaron. Persze ő is. S hallattam, mikor odasúgta a mellette állának:

— Kit látok! — s felém intett a szemével, miközben lenéző, gunyoros mosoly jelent meg az arcán. — Az anyja a tejesasszonyunk volt!

Szinte megmeredtem a leleplezéstől. Alig bírtam hir- telenében arrébb húzódni, elbújni valamelyik előttem álló gyerek háta mögé, hogy ne lássanak.

Anyámmal hónapokig jártunk hozzájuk egy időben. S egyszer az asszony kihívta a konyhából:

— Gyere csak, Oldamér! It,t van a Mariska néni kisfia is!

ÍBgy hlrtelenszőke hajú, nyúlánk fiú jött ki kedvetlenül az ajtóba. Flegmán végigmért, anyámnak mintha köszönt is volna, de nekem már nem.

— Mutatkozzatok be egymásnak! — biztatta az anyja.

Én nem tudtam, hogy kell azt, mert én még nem mutatkoztam be senkinek. Esetleg csak a magam módján. Ha új gyerek tűnt fel a kőzetemben, összemértük az erőnket, s azzal megtörtént az ismerkedés: a legfontosabbat tudtuk egymásról.

— Nyújtsad a kezed! — kérte az asszony. — S mondjad szépen a nevedet!

Kelletlenül felém tartotta, de olyan puha volt, s lagymatag a szorítása, hogy rögtön elengedtem, s kihátráltam a lépcsőházba. A neve is taszított, bizsergett tőle a fülem.

iNern számítottam rá, hogy itt találkozom vele. Olyan váratlanul bukkant föl, hogy szinte megsemmisültem.

Még inkább attól, hogy a társának elárulta, honnan ismer, s ki vagyok.

Az évek során hozzászoktam lassan, hogy reggelente anyám után szatyorral jártam az utcákat. Nem ellenkeztem, nem vitatkoztam. Beletörődtem, ennek így kell lenni. Nehéz volt, de legyűrtem az ellenkezésemet. Ha sokszor lesunyt szemmel, oldalog- va, bújva is, mentem mégis.

Bár, mondom, nagyon szerettem volna észrevétlen lenni! Ezeket a reggeli útjaimat eltitkolni. Ne tudna róla senki.

S Pásti Oldamér rögtön az első sorakozónál fölismert, s rám irányította a figyelmet.

Ha odalépett volna hozzám, s elkezd kötözködni, szájaim velem, egyszerűbb lett volna a dolgom. Elkapom a nyakát, s odanyek- kentem a földhöz, mint a békát. Ment inkább meghalok, akkor se hagyom magam, olyan elszántság, gyilkos erő tudott belém szállni. A dühtől szinte füstöltem.

így viszont ő került fölöm. Anélkül, hogy a kisujja hozzám ért volna. S hogy én gyűrjem magam alá, ahogy ő tette, nem állt módomban. A többiek után kollogiva, megszágyeFeledy Gyula rajza

Serfőző Simon:

VESZÉLYBEN

n ültén, úgy osontam be az osztályterembe, a fail njel- lett.

A kutyának se kívánom, amit akkor éreztem.

Be 'kellett Ismernem, a földön vagyok. S Oldamér, s a többiek, akik társaivá szegőditek, később még tapostak is rajtam. Belém rúgtak gúnyolódásaikkal, fölényeskedésükkel. Néha már talán az eszméletem is elveszítettem.

Időnként tértem csak magiamhoz: ha valakinél mégis együttérzést, rokonszenvező közeledést éreztem. De talpra állni, megmutatni, aki vagyok, nem tudtam. S főleg nem ata- nuláshan.

Alihoz jobban keltett volna az óráikon figyelni, de ón magammal, vívódásaimmal : a szégyenemmel voltam elfoglalva. S kis szorgalom se ártott volna. De én nem voltam ahhoz szokva, hogy a füzét, könyv fölött görnyedjek. „Hogy púpos legyek?” S úgy gondoltam, ha eddig nem tanultam sokat, én akkor is az ötösöket hordtam haza, ezután se kell gyötörnöm magamat. S mikorra föl- eszméltem, már tele voltam rossz jegyekkel, mint a nyáni alma féreggel.

Egy idő után 'közönnyel, egykedvűséggel fogadtam kudarcaimat feleléskor, dolgozatíráskor. Amiken még később, kínomban persze, már nevettem csak, s tettettem magám, hogy engem nem érdekel, fütyülök az egészre. S az értetlenkedésemmel szelle- meskedtem, amivel a padtársaimnál némi sikert is elértem.

Mintha kezdtem volna helyrerázódni. De ez csak a látszat volt. Hiszen éreztem, a hurok egyre szorosabbra húzódik a íny álltamon. S tágítani rajta már nincs sok időm. Ami ha nem sikerül, végem van.

Ezért ültem olyan gyorsan az asztalhoz, s vettem elő a könyvet.

Majd anyám megjegyzésére, hogy már nem látok, ami igaz is volt, gyufát kerestem, a falba vert szögről leakasztottam a lámpát, hogy meggyújtsam. Csak előbb petrót kellett beleönteni, mert csak egy kicsi lötyögött az aljában.

De hol a p&tró?

— Odakint a piszkaiénál! — irányított útba anyám. Felibe hasított tököt vagdalt a nagyifazékba, főni a malacoknak.

A piszkaiét a kemence- alj tó mellé szoktuk tenni, a tüzet kotorni vele. s oda tesszük a petrósüveget is, amit itudtam én, de könnyebb az ember lelkének, ha megkérdezi.

Léptem ki a küszöbön, s amit hirtelen megláttam, el se akartam hinni. A lélegzetem elállt! Esett a hó! Hordta a szél a sötétedő fák, a kerítés lécei, a magas szárkúpok, kazlak közt.

Akkorát kiáltottam az örömtől, hogy a kutya kiugrott a házából. Ijedtében, mitől, nem tudom.

De az biztos, egyből kiment a fejemből, hogy én a petrósüveget keressem. Kifutottam az udvar végébe, s onnan figyeltem önfeledten a havazást.

Már kora délután látszott, hogy csak meg kellene piszkálni gallyal, valamivel az eget, s esne is. Csak aztán elfeledkeztem róla. Rám .ijesztett a közelgő jövőrn, az foglalt le, ami nem is csoda.

Előre izzadtam tóle, s a íélsztől, hogy mi lesz velőm.