Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-12 / 189. szám

1987. augusztus 12., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Minikrimi Sikeres nyomozás koszorúügyben — Uram, azt hiszem, tá­jékoztatni kellene most már a sajtót, hiszen az elmúlt hetekben hírt adtak róla, a nagy Sherlock Holmes Mis­kolcra érkezett, hogy a lil­lafüredi emléktábláról eltűnt koszorúk ügyében nyomoz­zon. — Tájékoztassa, doktor Watson — mondta unottan a nagy nyomozó, miközben ingeit rakosgatta bőröndjé­be. — Nem tehetem, kedves barátom, mivel őszintén szólva, most sem látok tisz­tán. — Mit nem lát tisztán? — Valójában ezt az egész koszorúügyet. Míg itt tartóz­kodtunk, hol volt koszorú, hol meg nem. Ön pedig — már megbocsásson —, de meglehetősen szófukar volt egész miskolci tartózkodá­sunk alatt. Azt sem értem, miért akarja elhagyni a nyo­mozás színhelyét, amikor az ügy nincs lezárva. — Mi az, hogy nincs le­zárva? — Úgy értem, a koszorúk vándorolnak. Egyszer a he­lyükön vannak, máskor nin­csenek. Ez ön szerint tiszta ügy? — Nyugodjon meg, Wat­son, az ügy előttem most már teljesen tiszta. — Tiszta? Ilyen rejtélyes esettel a világon nem talál­koztunk! — Városi specialitás — le­gyint Holmes. Dr. Watson levetette ma­gát a szállodai szoba egyik foteljába, s elszántan kije­lentette: — Addig innen el nem me­gyek, amíg mindent meg nem magyaráz. Utóvégre én loholtam fűhöz-lahoz, mi­közben ön nagyítójával az üres kampókat vizsgálgatta. — És a padot — emelte fel sokat sejtetve mutatóuj­ját Sherlock Holmes. — De hiszen a pádon nem volt semmi! — Valóban, akkor nem, ké­sőbb sem, de korábban igen. — No, ebből elég. Lesz szíves végre magyarázatot adni ? A nyomozó ágyra vetette a már fején levő kockás sap­káját, előhúzta pipáját, ko­mótosan megtömte, s rá­gyújtván, végsőkig feszítette Watson idegeit. — Rendiben van, altkor összegezzük a dolgokat. Mi ugyebár egy hétfői napon érkeztünk a lillafüredi bar­lang bejáratához. Koszorúk nem voltak az emléktáblán. Szemügyre vettük a patak­partot, a vízesést, aztán le­ültünk a barlang bejáratá­val szemben levő padra. Ma­ga leseperte a padot, én pe­dig lehajoltam egy kis* zöld papírfoszlányért. — Nem figyeltem oda, nem emlékszem. — Észrevettem. Ezután leértem meg, menjen el a városszépíitők helyi vezető­jéhez. — Az utam eredmény félen volt, nem tudták semmi fel­világosítást adni. — Másnap délelőtt a hely­színre mentünk. A koszorúk a helyükön voltak. Este új­ra elmentünk, s az emlék­táblán ismét üresek voltak a kampók. — Ez az, ezt csináltuk na­pokig, míg végre ön azt mondta: Watson, készüljön, elutazunk, itt nincs már semmi dolgunk. Miért nyu­godott bele olyan hirtelen? Ráadásul éppen akkor mond­ta, amikor nem voltak ott a koszorúk, — Csakhogy valamiről megfeledkezik. Emlékszik rá, hogy elnézést kértem magá­tól. amiért néhány percre eltávozom? Én is csak em­ber vagyok, otl volt a kö­zelben egy nyilvános illem­hely. Oda mentem. — Ez szóra sem érdemes. — Csak azt hiszi, bará­tom! Betértem az illemhely­re, s legnagyobb meglepeté­semre mindhárom koszorút ott találtam az előtérben. Egy idősebb úr, a személy­zet fogadott. A tőlem telhető udvariassággal m egk é r de z­tem, mit jelenítsen ez. Így megleltem a rejtély kulcsát. — Ö volt a tolvaj? — Ugyan! Az idős férfi elmondta, hogy öt azzal bíz­ták meg, záráskor vigye be a koszorúkat, nehogy éjjel valaki elorozza. Az előz­ményhez tartozik, hogy né­hány nappal korábban a.két koszorút valaki a padra tet­te. Féltették az illetékesek, ezért bízták meg, hogy nyí­láskor rakja ki, záráskor vi­gye be. Ö teljesen ártatlan, mondhatnám úgy is, hogy szívességet tesz. — És a hétfői napok? — Az öregnek allékor van a szabadnapja. — Tehát ezért jött ki on­nan azzal a határozott pa­ranccsal, hogy Itt nincs több d olgumk, mehet ü n'k h aza ? — Igen. Egyben azt is megtudtam, hogy a városban más alkailimiákkor is így jár­tak már el a biztonság ked­véért. Mindig találnak ar­ra alkalmas embereket, akik a kegyelet emiéklkoszorúiit éjszakára magukhoz veszik a garázdák ellen, s reggel új­ra visszaalkasztjálk a helyük­re. Ez itt a védekezés egyik módja. — Szomorú — hajtotta le fejét Watson. — De miért éppen a WC-be? — Nézze, barátom, egy ilyen elhagyatott helyen ez volt a legközelébbi lehető­ség. Racionális gondolkodás­ra vall. Ne legyen szenti­mentális. A fontos az, hogy a koszorúk megvan nak, s hétfő kivételével nappal dí­szítik az emléktáblát. Még mindig biztonságosabb és ésszerűbb, mintha ellopták volna, ahogyan engem érte­sítették. — Fura város lehet ez. Azért én mégis csodálom Önt, hogy a zseniális logi­kája mindenre alkalmas, so­ha nem mond csődöt, még a látszólag kis ügyekben sem. — Köszönöm, hű barátom. Remélem, ebből is tanult. Most pedig menjen, tájékoz­tassa a sajtót, majd én ösz- szecsomagolok. Lehet, hogy még máskor is ellátogatunk ebbe a városba, ha ránk lesz szükség. Ailaniovics Ilona Rehabilitációs park Muhinál Fordulat az építőknél A félév környékén meg­sokasodó statisztikai ada­tokból egyik-másik már nem is szolgál meglepetés­sel. A gazdasági haladás trendje elég határozott fo­lyamatnak ígérkezik, ezért aztán üdítő színfoltja a számoszlopoknak az, ame­lyik a féléves lakásépítési, illetve átadási eredménye­ket szemlélteti. Már csak azért is, mert hosszú évek után nemcsak teljesítették, hanem túl is teljesítették a programot. Az adatokból kitetszik, hogy vidéken több mint ötezret, a fővárosban pe­dig a háromezret meghala­dóan készültek el az új ott­honok. Ma már, a lakás­építés korszerűsödő felté­telei és szigorúbb gazdál­kodási körülményei köze­pette időszerűtlen lenne azt mondani, hogy a me­gyei építők a saját házuk táján, a budapestiek pedig a székhelyükön tettek ele­get feladatuknak, hiszen a gazdasági érdekeltség azt diktálja, hogy a kivitele­zők keressék meg a beru­házót, a megbízót. így az­tán meglehetősen kusza kép alakulna ki, ha a vál­lalatok nevével próbálnánk térképet rajzolni arról, ki hol építette meg a terve­zett lakásszámot. A lényeg azonban mégis az, hogy megszakadni lát­szik egy olyan vállalati stratégia, amelyik mindig' — különösen a naptári fordulók idején, az átadá­sok küszöbén — offenzívá- ba kényszerült. A mostani jó eredmé­nyek égjük magyarázata kétségtelenül az, hogy akik tehették, jelentős áthúzódó állománnyal kezdték az idei esztendőt. Félig kész há­zakkal, amelyeken az év első hat hónapjában zavar­talanul és ütemesen dol­gozhattak a szakiparosok, akik korábban jószerivel ácsorogni kényszerültek, a szerkezetépítőkre várva. Ha sikerülne tovább is tar­tani ezt a jól szervezett előkészítést, az építők egyik legnagyobb terhűktől tud­nának megszabadulni: az év végi hajráktól. A másik ok, ami meg- magyarázza a sikeres fél­évet, az, hogy lassan egyen­súlyba kerül az építési kereslet és a kapacitás. Ez ugyan elvileg idáig' is arányban állt egymással, ám gondot okozott, hogy nem mindig \ volt egy he­lyen az igény és a kivite­lező. A régi, tervutasításos rendszerben ugyan előfor­dult. hogy egy-egy megyei épitővállalat átruccant a szomszédba, bajba került társán segíteni, de ma már egészen más elv vezérli ezeket a mozgásokat: a gaz­dasági érdek. ■Ez pedig azt diktálja, hogy a házgyáras vállala­tok ne azt számolgassák, hány kilométerre kell utaz­tatni az embereket és a termelési berendezéseket, a panelt, hanem hogy ész­szerű vállalkozásokkal pia­cot teremtsenek kapacitása­iknak, A lakásépítési piac egyen­súlya egyébként .nem fáj­dalommentes tortúra, a szervezetkorszerűsítés kis­sé vontatottan haladó fo­lyamatának is eredménye. Ennek során a régi nagy- vállalatok kénytelenek vol­tak „fogyókúrába” kezdeni, hatalmas összegű telepei­ket, drága állóeszközeik egy részét áruba bocsáta­ni. Ilyen meggondolásból került sor arra is, hogy he­lyenként leépítsék a lét­számot, elküldjék vagy át­képezzék azokat az embe­reket, akiknek nem tudnak már munkát adni. A méreteikben kisebb, vállalkozásaikban rugal­masabb szervezetek nem­csak saját lehetőségeikhez alkalmazkodnak könnyeb­ben, hanem a megválto­zott piaci feltételekhez is. Ennek egyik jelét kell lát­nunk abban .a pozitív adat­ban is, hogy a féléves la­kásépítési terveket sike­rült végre teljesíteni az országban. Ezzel a teljesít­ménnyel nemcsak kifelé, a közvélemény felé igazolják az új lakáspiac jogosult­ságát, a szabályozóknak azt a hatását, ami érdekelt­séget teremtett, hanem a vállalatok belső életükben is nyugalmasabban készül­hetnek a jövő esztendőre. Ám előttünk van még csaknem fél év, ami a jelek szerint nem kényszeríti már hajrára az építőket. Sz. K.- FANTASZTIKUS REGÉNY­25. Reggel. Mária és József fogják egymás kezét, úgy al­szanak. Mária fölébred, ki­bontja kezét Józseféből, ki­megy a fürdőszobába. Le­veti mindenét, amit még Jó­zsef miatt magán bagj'ott és letussol. Fütyörészfilk, énekel. Fürdőruhát vesz föl, fürdő- köpenyt dob magára.. Keresztüllép az alvó Jó­zsefen, lábujjával kicsit meg is birizgálja a mellét, és be­lép a zsilipkamrába, majd a medencébe. Légzőmaszk van rajta, fogával görcsösen szo­rítja a légzőszelepet. Las­san, egyenletesen, magabiz­tos mozdulatokkal úszik a szobanagyságú medencében, többet van a recés csempék közelében, mint a víz tete­jén. Elengedi kezét, lábát: lebeg, összakuporodilk: süly- lyed. Elrúgja magát a csem­péktől: emelkedik. Hosszú haja lazán követi mozdula­tait, hol arca előtt lebeg, hol a vállára simulva úszik ve­le együtt. — Érdekes vagy ebben az akváriumban — mondja Jó­zsef, aki közben felébredt, és észrevette Máriát a meden - céhen. — Itt aludtál? Mária természetesen nem hall semmit, de ezt nem is bánja: a vízből József sok­kal érdekesebb látvány, mint a nem hallható hangja A fénytörésiben József alakja kegyetlenül esendővé válik, s ezért Mária, amilyen gyorsan tud, kijön a zsilipkamrán itt a medencéből. Megcsókolják egymást. Jó­zsef megbabonázotlan öleli a fürdőruhás Máriát. 2(1. Foxman a teraszon torná­zik. Egészsége, mozgékonysága feltűnő. Olyan, mint egy szé­pen öregedő filmszínész. Né­zegeti torna köziben az iz­mait, mert nemcsak egészsé­ges, de hiú ás. Lefut a delfinekhez, beug­rik közéjük. Játszanak, együtt játszanak. Labdával, karikával, úszóövekkel. Foxman kikászálódik a medencéből, a delfinek majd­nem kiugranak utána a partra. Sírnak vagy fütyö- résiznek? Nem lehet tudni. Foxman egy kisebb meden­céből halakat merít, átdobja a delfineknek. Bemegy a szobájába, öl­tözik. Egyedül fütyörésziik. Majd fölhívja Máriát. Mária és József a videdképen lát­ható, még mindig csókolóz- naik. József rendes utcai ru­hában, Mária szinte mezte­lenül, fürdőruhában. Foxman, kicsit ingerült mozdulattal, elzárja a ké­pet. 27. Autó érkezik a telefonfül­kéhez. Liliant az orvos és a sofőr óvatosan befekteti a hordággyal ellátott személy- kocsiba. Lilian a rohanó autóban a mennyezetet nézi, a mennyezetkárpit mintája elhalványodik, összemosódik, olyan, mint egy hamokszür- ke sivatag. Az autó fékez, csikorog mindene. Három lövés hal­latszik. A sofőrt — aki azonnal meghalt — az orvos kilöki a kocsiból, a helyére ül. Szá­guld, kanyarokat vág át, olyan, mint egy ámokfutó. 28. Mária és József reggeliz­nek. Dúsan terített asztalnál ülnek. — Jó itt nálad — mond­ja József és boldogan mo­solyog. — Nekem is veled ... — De nekem nagyon jó. Sok zöldséget eszel, sok lé­jét, sajtot, mindenféle vita­mint. — Meg kalciumot... — teszi hozzá Mária. — Én tubusokon, meg tab­lettákon éleik otthon. — Jó­zsef láthatóan sajnáltatja magát. — Jobb a tej, a gyümölcs, a hagyma, a paprika meg a paradicsom ... sokkal jobb. Egészségesebb. — Tudom. De egyedül... — Egyedül én se eszem ilyen jókat — Mindig sietek. Várnak a kísérleteim, a munkám ... nincs rá időm. — Idő mindig van. Az egészségre mindig kell, hogy legyen idő. — Tudom, tudom. De ha egyedül vagyok, ezt nem ér­zem. — Biztos dohányzol is. — Igen. — Sokat? — Igen. — ígérd meg nékem, hogy nem fogsz dohányozni. — Soha? — Soha. — Hát... megpróbálom. Nagyon nehéz lesz. — Tudom, hogy nehéz lesz. Majd én segítek. A le­vegő a legfontosabb. — Tudom. Épp erről szól­nak az én kísérleteim is. A rák... — Mi van a rákkal? — Majd, ha a végére já­rok mindennek, ha mindent kiszámítottam, ha mindent ellenőriztem ... majd akkor elmesélem. — Most! Most meséld el... — Úgyse érted ... — Hátha ... Mondd úgy, hogy értsem. — A műanyagokra gya­nakszom. Tudod, azóta gya­kori betegség a rák, mióta általánossá vált a műanyag használata. — A műanyagok minden­hol ott vannak ... Már nem tudnék élni nélkülük. — Nem minden műanyag veszélyes. Vagy nem minden egyformán veszélyes. Tudod, a bőr is lélegzik. Azok a veszélyes anyagok, amelye­ket be tudunk lélegezni. A bőrünkkel v-agy a tüdőnk­kel — Én nem lélegzőm mű­anyagot. — Dehogynem. Csak nem tudsz róla. A ruháid, a fe­hérneműid, az ételtároló anyagok, az égetés során be­lélegzett gőzök, gázok ... ezek a veszélyeseik. — De miért? — Mer.t a műanyagot csak elégetni lehet, mert a mű­anyagok többsége nem tud elbomlani. De égetni se le­het, mert az égés során rák­keltő anyagok kerülnek a le­vegőbe. A földet ezért las­san elborítják a műanyag­temetők. És hiába ásod el, soha nem fog elbomlani, el­rohadni. Ottmarad. Még jó, hogy nem szaporodik. De kevesebb se lesz, sajnos. — És? — A műanyagok többsége az élő fehérjékhez képest pontosan úgy viselkedik, mint az elrákosodott sejt. Buta, informálatlan. Nem tudjuk ellenőrizni a növeke­dés ütemét. Ha egy ember testében megindul a rákoso- dás, olyan sejték termelőd­nek, amelyeket a szervezet nem tud elbontani, nem tud legyőzni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom