Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-12 / 189. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. augusztus 12., szerda Beszélgetés Jevtusenkóval — Hogyan tekint Ön a Szovjetunióban most folyó demokratizálási folyamatra, a nyíltság megszilárdulására és miben látja azok nehézségeit? — A dolog azért bonyolult, mert nem mindenki támogatja ezt a folyamatot. Mert a nyíltság mindenekelőtt nyílt verseny, amelyben minden, ami tehetséges, élenjáró magától értetődően legyőzi azt, ami harmadrendű, megcsontosodott és zavarja előrelépésünket. Érthető, hogy ellenzik a nyíltságot és az egész átalakítást a tehetségtelen emberek, akik érdemtelenül foglalnak el magas tisztségeket. Ez a tiltakozás szerintem nem annyira ideológiai, mint — hogy úgy mondjam — biológiái jellegű, és nem kell rá tekintettel lennünk. A nyugati rendszerekkel ellentétben valóban nyitott társadalmat, igazi és nem látszatdemokráciát kell teremtenünk. Ehhez le kell küzdeni a különféle formákban jelentkező ellenállást. De gondoljunk csak az elmúlt nehéz időkre, amikor a fiatal szovjet államot körbevették ellenségei, belül pedig a polgárháború és a pusztulás emésztette. Lenin akkor is teljesen nyíltan beszélt a bürokráciáról, a vesztegetésről, a spekulációról, és ezzel megfosztotta ellenfeleinket ezektől az érvektől. Ma, amikor államunk a világ egyik nagyhatalma, még kevésbé kell tartanunk az önkritikától. A szembenállásnak van egy másik formája, amely társadalmunk több rétegének passzivitásával magyarázható. Nincs károsabb annál, amikor mindenki egyformáin szavaz, mintha tehetetlenségből tenné. Az ilyen formális szavazás aztán akarva-aka- ratlanul az egységesen elfogadott határozatok szabotálásába fordul. — Nem gondolja, hogy a Szovjetunióban ma lanyhult áz érdeklődés a költészetiránt? — Nem hiszem. A gyenge verseket nem olvassák és annyi vers „nem szól semmiről”, úgy is mondhatom — „ritmusos makulatúra”. csupán. Néha rám hivatkoznak, lám, Jevtusenko is abbahagyta a versírást. De én nem azért írok prózát, forgatok filmet, mert csökken az érdeklődés a költészet iránt, hanem az önkifejezés vágyától vezéreltetve. Egyaránt megvannak az előnyei a versnek, a prózának és a filmnek. — Nemrég olvasta fel közönség előtt új elbeszélő költeményét Házunkba nézve címmel. Közéleti töltésű poéma ez, de van olyan vélemény is, hogy Ön túlságosan is nyíltan feltárja magánéletét. — Az elbeszélő költemény még nincs kész. Azért olvastam fel, mert érdekel a közönség reagálása. Lehet, hogy sok sort kihúzok még belőle. Én nem szeretem, ha egy költő csak .a mások leleplezésében bátor. A világ könyörtelen elemzését mindig önmagunkon kell kezdeni. Ehhez nagyobb bátorság kell, mint például a vesztegetők leleplezéséhez. A költőnek fel kell készülnie arra, hogy a gyónásáért adóznia kell. De kell-e önvallomás? Szerintem igen. Ügy gondolom, hogy az emberiség átformálását annak első sejtjével, a családdal kell kezdeni. Mielőtt az emberiségről beszélünk, nem hasznosabb-e egy konkrét emberről, gondjairól, köztük magánéleti problémáiról beszélni? A költő nem állhat oda mentőn pózban okítva, hogyan lehet boldoggá tenni az életet. Hiszen ezt maga sem tudja. Csak saját sorsát elemezve képes önnön hibáin keresztül valamire megtanítani másokat. A Santiago galambja című elbeszélő költeményemben szó van az öngyilkosságról. A teremből, ahol a poémát felolvastam olyan megjegyzést kaptam: „Hogy lehet ilyet írni? Az öngyilkosságról nem meditálnak, azt vagy végrehajtják, vagy hallgatnak róla”. Én azonban nem húztam ki ezeket a sorokat. Miután a poéma megjelent több európai nyelven, mintegy 300 levelet kaptam különböző országokból, amelyekben azt írták, hogy vallomásom és a chilei kisfiú, Enrique öngyilkosságát olvasva letettek arról, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek. Az elbeszélő költemény mondanivalója az, hogy az öngyilkosság nemcsak egy ember életének kioltása, hanem egyidejűleg önnön tehetségünk megölése, sőt azoké is, akik felneveltek, ez minden emberbe vetett remény meggyilkolása. — ön sok országban, köztük az Egyesült Államokban járt. Mennyire ismerik ott a szovjet irodalmat? — Az Egyesült Államokban jól ismerik a szovjet költészetet. Könyvesboltokban láttam Voznyeszenszkij,. Ahmadulina meg a magam köteteit. A közelmúltban jelent meg — nagy késéssel Jurij Trifonov Az öreg című regénye. Meggyőződésem, hogy az amerikaiaknak nincs módjuk megismerni az irodalom segítségével a szovjet ember arculatát. Az amerikai kiadók rendszerint üzleti okokra hivatkoznak: „Nálunk — úgymond — nincs igény az Önök irodalmára”. De hogy lehet meghatározni az igényt vagy annak hiányát, ha egyszerűen nem fordítják le a könyveket? Ez bűvös kör. Néhány évvel ezelőtt zajlott le az amerikai és a szovjet kiadók találkozója, ahol megállapodtak, hogy megjelentetik a XX. századi amerikai és szovjet klasszikusok sorozatát. A szovjet kiadók állták szavukat, az amerikaiak sajnos nem. Ahhoz, hogy népeink jobban megismerjék egymást, bővíteni kell a filmcserét is. A film gonosz varázsló is, jó tündér is lehet. Amerikában sajnos nem kevés film terjeszt hazugságot a Szovjetunióról és népéről. A filmvásznon nem. látni pozitív szovjet embert. Az Egyesült Államokban is van igazi, erőteljes filmművészet és az alkotások cseréje egyaránt hasznos lenne a költészetben, a zenében és a színházművészetben is. Vlagyimir Volkov Hevesi képek — Eger Szelényi Károly fotóművész albumaiból igen sokan ismerhették meg hazánk tájait, azolknak szépségeit, érdekességeit. Több város, illetve táj-egys'ég bemutatása után most készült el és jelent meg a Képzőművészeti Kiadó gondozásában nagyszabású fotóalbuma Heves megyéről, hevesi képek — Eger címmel. Szelényi a tőle megszokott magas művészi szinten mutatja be a műemlékekben igen gazdag Eger sok-sok építészeti és egyéb kincsét, érdekességét, a Mátra vidéke természeti szépségeit, falvait, városait, sőt egy keveset népének életéből is. Nem kevesebb, mint egyszáztizennégy nagyon szép fotón örökítette meg a hevesi látványt, kötetének címoldalán Eger városnak az a részlete látható, ahol az egykori oszmán birodalom legészakibb emlékét találjuk, a karcsú minaretet. De láthatjuk az albumban Fazola Henrik csodás vasműves munkáit, a város és a megye nagyon sok értékét is. A magúkban is beszédes képek nagyszerű segítőt, értő kalauzt is kaptak: Lázár István bevezetője mutatja be a tájat az érdeklődőknek. Sajátos módot választott a bemutatásra: javasolja, hogy mint éles szemű sólyom, szálljon fel az olvasó, az albumot böngésző gondolatban a Kékesre, „az ország tetejére” és onnan széttekintve ismerje meg a körülvevő tájat, Heves megyét. S mert minden helyre onnan nem mindig lehet jól belátni, Lázár elvezeti az olvasót a táj legérdekesebb részeire és beszél a múltról, a történelemről, eleink életéről és a máról, beszél a szőlőkultúráról, mindenről, ami az eg- rt és hevesi népek életéhez tartozott és tartozik napjainkban. A reprezentatív kiállítású fotóalbum segít jobban megismerni Hevest, kedvet csinál a táj felkereséséhez. A szép kiállítás a Kossuth Nyomda munkája. A Képzőművészeti Kiadó a magyar nyelvű változat mellett német nyelven is megjelentette az albumot. Kazys Saja: Ö TŐkÖS Kazys Saja kisregénye első látásra könnyed, rutinosan megírt ikriimit ígér. Lehet annak is olvasni — mondjuk a strandon —, mert találtatik benne gyilkosság (több is), izgalmas nyomozás, szerelem, féltékenység, s mindezt átszövi valami sajátos, csak az északi íróikra jellemző hűvös tárgy.iiasság és irónia. Tehát, aki csupán a kalandot, a fordulatos cselekményt értékeli, élvezi, az könnyű kikapcsolódást kap a kisregénytől. Van azonban a regénynek egy másik, ha lehet úgy mondani, szomorúbb olvasata is. Miért marakodnak, ölik (meg) egymást az emberek? Természetesen az aranyért, a pénzért, (amelyet végül is nem az talál meg, aki a gazemberségeket elkövette érte). A tét tehát az anyagiak, de milyen szánalmas tét ez — döbbenti rá a szerző az olvasót. Hiszen élete mindenkinek csak egy van, nemcsak az áldozatnak, de annak is, aki gyilkosságokba sodródik. Kazys Saja regényének — talán már ebből is kitetszik — nem a gyilkos a főszereplője, de nem is a nyomozó, aki alaposan, de rutinszerűen teszi a dolgát, hanem a litván kisember: az ügyel'ogyott tanár és kikapós felesége, a depressziós pincér, az alkoholista munkás, a megesett lány, a javítóintézetben felnőtt fiatalember. Maga a cselekmény — a krimi szabályai szerint — mesterien bonyolított, ám magúk a szereplők korántsem sablonos bűnözők. Sőt, egyáltalán nem azok. A történet végére mindenkiről kiderül, hogy ha mentsége nem is, de magyarázat van a viselkedésére, hogy mindenkinek van valami alibije, indoka, hogy erkölcsi kérdésekben k rendőrség is tehetetlen. Mert mit tegyen, ha a köztiszteletben álló tanár és fia is javítóintézetbe kerül, házassága széthullik, ha a szereplők úgy jönnelk-merinek egyik ágyból a másikba, ahogyan át- szállunk egyik villamosról a másikra? A gyilkosság, öngyilkosság fölött, az első megdöbbenés után úgy térnék napirendre a szereplők, mint a napi hírekben hallott (balesetek fölött. Rohan mindenki tovább a cekkerjével, végzi a dolgát, intézi kisszerű ügyeit. Ezenközben elmúlik, szinte ész- revétlenlül az élet, amelyet egyáltalán nem úgy élnek meg Kazys Saja hősei, mintha célját, értelmét látnák. Mindezekből egyáltalán nem az következik, hogy a szerző ítélkezik. Érezhetően együttérző, kicsit irón.i- kus mosollyal, megértéssel mondj'a el a lényegét tekintve pitiáner indítékokat, gyilkosságba (is) torkolló indulatokat, tetteket, amelyek a nyomozó hatóságoknak sem szolgáltatnák rutinfeladatnál többet. Holott az élet azért mégiscsak több, többnek kellene lennie. Nemde? A fordító: Bojtár Endre érdeme, hogy a regény fordulatait, nyelvezetét egyáltalán nem érezzük idegennek. Horpácsi Sándor Len in városi tekerőlantosok Kibontakozás és művészeti munka „Nem azt kell illusztrálni, ami a legutóbbi párthatározatban volt, hanem arról kell szólni, ami a következőben lehet”. — Három évvel ezelőtt mondta ezt az azóta elhunyt Hermann István akadémikus egy művészeti vitában, amely a kultúra és demokrácia viszonyát, jelenkori kapcsolatait, összefüggéseit elemezte. Érdemes talán erre a gondolatra visszatekinteni most, amikor az MSZMP Központi Bizottságának július 2-i, a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjáról szóló állásfoglalásában — egyebek között — arról olvashatunk, hogy e folyamatban az értelmiségnek fontos szerepe van és „növekednie kell a nagy felkészültséget igénylő szellemi munka társadalmi elismertségének.” Az állásfoglalás egészének ismeretében tudható, hogy az értelmiségnek itt most elsősorban a gazdasági, termelési és az ehhez kapcsolódó szerepéről, az e folyamatokhoz tartozó szellemi munkájáról és annak megbecsüléséről van szó, ám vitathatatlan, hogy ez nem választható el a társadalmi tudatra ható és a gazdasági-társadalmi kibontakozást áttételesen segítő tevékenységtől, közöttük a művészeti munkától sem. Hermann professzor bevezetőben idézett megállapítása is arra vonatkozik, miként segítheti, illetve kell, hogy segítse a művészet a maga eszközeivel a társadalmi fejlődést, s a mára vonatkoztatva — természetesen — a gazdasági- társadalmi kibontakozást. S mert e cél megvalósításától elválaszthatatlan a demokratikus gondolkodás kiszélesítése, a társadalmi demokrácia fejlesztése, abban .a művészeteknek is jelentős szerep juthat és kell is, hogy jusson. Jelenlegi helyzetünk megítélésénél nem mellőzhetjük a visszatekintést, például annak megállapítását, hogy a felszabadulás utáni történelmünk sok vonulata az illúziók jegyében ment végbe — „holnapra megforgatjuk az egész világot”; „elérjük a fogyasztói társadalom legmagasabb fokát” stb. —, s ezek nemegyszer vezettek súlyos csalódásokhoz. Művészeti életünk is sokszor lett e megalapozatlan illúziók propagálóra, mert igen gyakorta fogalmazta meg a maga nyelvén is a légvárakat és a művészet legkülönbözőbb ágazataiban, műfajaiban sorra születtek — általában az alkotónak a felsőbb irányításba vetett hite alapján, de nemegyszer meggyőződés nélkül, helyezkedési szándékból is — olyan művek, köztük filmek, színdarabok, regények, versek, festmények, szobrok, zeneművek, egyebek,^ amelyek a hamis illúziókat táplálták, felerősítették. Az igazság kedvéért azt is meg kell jegyezni, hogy az illúziók megalapozatlansága általában csak. később tudódott ki. Ám a művészeteknek a demokrácia, a társadalmi élet folyamatos fejlődésében való jelenléte, szerepe vitathatatlan. Mi legyen hát akkor? Ne álljon a művész és a művészet a maga eszközeivel a tervezett újat segítők, támogatók táborába? Ne szülessenek olyan művek, amelyek művészetté átfogalmazva juttatják el a tömegekhez valami még nem eléggé ismert újnak az igazságát, szépségét? Szó sincs róla! A művészet nem vonulhat vissza. Jelen kell lennie a társadalmi folyamatokban, segítenie kell akkor is, ha megkérdője- lezendőt is talál az újban, s ezért sokan elutasítják közbeavatkozását. A megkérdőjelezés, az értő kétkedés joga a művészetnek, ha alapvetően az össztársadalmi érdek talajáról fakad. A demokratikus fejlődésben igenis helye van a művészetnek, ebben a folyamatban fel is kell annak lehetőségeit használni. Ám az utóbbi éveinkben nincsenek olyan perspektíváink, mint a közvetlenül a felszabadulást követő években, vagy később is, a hatvanas-hetvenes évek fordulója körüli időszakokban voltak, illetve bizonyos fajta feltételektől függ, hogy lesz-e és milyen perspektívánk. Ezeket megérezni volna a feladata a mai művészetnek és a különböző művészetek művelőinek. A július 2-i központi bizottsági állásfoglalás igen őszintén tárja fel országunk gazdasági-társadalmi helyzetét és vázolja fel a kibontakozás útjának lehetőségeit. A művészetnek ma már nem az lenne az elsődleges feladata e folyamatban, hogy átfogalmazza a helyzetképet a Központi Bizottság és a közeljövőben a kormány által regisztrált, illetve regisztrálandó állapotokat, s azokat újra, még újra „megénekelje”, azaz a már megszületett állásfoglalást illusztrálja; hanem az, hogy a kibontakozás útját fkeresse, figyelje és ismerje meg az azon fáradozó társadalmi-gazdasági szervek, testületek, szakemberek munkáját, az egyetemes, az egész országot átfogó kibontakozás születésének elemeit, helyi és általánosabb vonatkozásait, s azokat mérlegelve álljon az általa jónak, célravezetőnek ítélt törekvések mellé. Benedek Miklós (bm)