Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1987. augusztus 20., csütörtök

sza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogyha akart volna, legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No, majd ha apám hazajön — gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapinak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott, és a nyakamba akasztotta a botja kampóját:

— No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni?

— Éljen a negyvennyolc! — rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette a váltamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyant, mint az övé.

Móra Ferenc:

Mindennapi

kenyerünk

jára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig.

Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkés kofa, rámkiáltott a muskátlis ablakukból:

— Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton !

Szép, kövér levelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, és magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával. Abból lesz énnekem jó va- csorácskám.

M

ár nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötödfél-eszten- dős, és már körül tudtam bukfencezni a pernyésgöd- röt, ha senki se látta. Ügy látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, I amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsib- rita Jóska volt e fél szem birtokosa, velem egyidős gentleman, akihez a leg!

' őszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora bársonysüvegben járt, hogy abba belefért volna Dzsingisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritának kellett a sapka, és nyáron \ ő hordta a szalmából kéI szült párszárítót.

Elég az hozzá, hogy Jóska bekukucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van:

— Játjak!

Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyésgödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan.

Nem is ezért emlékezetes nekem ez a tél végi nap, hanem mert akkor ettem először háromfogásos va- | csorát.

Letappogtam magamról a hamut és beoldalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit .se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafi- ság könyvébe. Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mo- i zog a szája:

— ö-rül-je-tek-és-vi-gad- ja-tok-mert-a-ti-ju-tal-ma- tok-bő-sé-ges-meny-nyek- 5 ben,

A voces pagimárum hamar elaltatott. Mikor föl- | ébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az ültetőről besütött a frissen . esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott.

— Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma ...

— Édesanyám — állítottam be közé és a jó Isten közé —, mit vacsorázunk máma?

Először végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt:

— Háromfélit: kenyeret, haját, bélit.

Azt mondtam erre, jobban széretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel.

— Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba — vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosz- szal letakart fél kenyeret. — örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten.

Arról persze még akkor semmit sem tudtam, hogy minden államnak támatány úrnak, és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínű árpacukrot ne hozott volna.

Félálomban voltam már, amikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott:

— Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval.

Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disz- nópörzsöléskor a szalonna. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben.

— Mit csinál édesapám? — kérdeztem.

— Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó kóslebáló- kat.

A kóslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendőben, és konsk- ribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki ka- lamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat.

Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy moihacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból.

— Más baj van itt — szólalt meg bennem a lelkiismeret. — A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellől a szalonnát.

Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig ő mindig „fiatalembernek” szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsernye után, és lámpagyújtásig segítette az apámNem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy •nőd keblen fogja össze a kabátot. A Lacika atilláján azonban csak mint l’art pour l’art nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg, ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem.

Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodrogattam a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öreg- temiplo.mba, s az oltárterítő megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Űr asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a 'Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a> barátságot helyreállítani.

S azon áz estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám:

— No, cselédem, kertész- pecsenye lesz a vacsoránk.

Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan fel- mondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és elnyálká- sodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Mórinak, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját.

Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk a föl- decskénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap.

— Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa — vágta a sarokba esténként az apám a posztótarisznyát. Az is jó volt már nekem akkor, a magGazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.

— Megállj, kenek rá mézet is — fordult be a kamrába.

De én akkor már kívül voltam a kisajtón, és nekiestem a kenyérnek. De • a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem édesanyám sápadt képe.

— De jó volna visszaragasztani — néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű, mint azelőtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és visszaerőltette rám az ajándékom.

— Én már megettem a másik karajt — vörösöd- tem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.)

Anyám meg azon erős- ködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bun- dás gombócot. (Az meg a hajába főtt krumplinak az ünneplős neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.)

— Hanem, tudod mit? — törülgette meg anyám a szemét — eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hazaér a szőlőből.

Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek, nem feleszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem a szóváltásra.

— Ne bántsd, fiam, jobb lesz az nektek itthon — hallottam apám szavát. —

Én elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az | eperfa.

— No, minket se féltsen — kevélykedett anyám, s belecsúsztatta a kenyeret a tarisznyába. — Jó az Isten, ma is ód annyit, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépács- kát, krumplicskát. De még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén.

Ott felejtődött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta.

Azt mondta, az ő foga már nem bírja.

M

ég akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

— No, Ferkó, találd ki, mit hoztam neked?

— Jaj, mit? Tán für- jecskét? — ugrottam fel lelkendezve.

Nagyobb újság ez annál is — bontogatta a tarisznya csücskit. — Nézd-e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak.

Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”.

Budaházi István:

Az oszlopok

menetelnek

A kisfiú a nagymamával ment a .járdán. Mögöttük az édesanyja és Béla bácsi. Béla bácsi már hónapok óta járt hozzájuk, eleinte csak ritkán, de újabban már ott is lakott. Mióta Apa nem jár haza, ő a férfi a háznál. A nagymama nem szerette Béla bácsit. Hallotta, amikor veszekedve mondta az anyjának: Nem szégyellsz

összeállni ** egy, cigánnyal? Anya védekezett, hogy jó ember, meg azt is mondta, hogy nem részeges, mint Apa volt.

A kisfiú nehezen barátkozott meg Béla bácsival. Mindig összehasonlította Apával, aki játszott vele, a térdére ültette. Csokoládét most is kap, de ezeknek sokkal .másabb az íze. Amit Apa hozott, az édesebb, volt, kívánatosabb.

Most a városban voltak, valamilyen hivatalban. Ügy értette, hogy Béla bácsi és édesanya összeházasodnak. Ö a nagymamával egy másik szobában volt. Látta nagyanyja arcán a dühöt, a haragot. Most hazafelé mentek. Az úton velük szembe alig-alig jöttek. Az őszi napsugár a kisfiú arcába világított szelíd-melegen. A szeme káprázott. Egy-egy szembejövő férfiban mintha Apát látta volna. Am kiderült, hogy ez csak a fény játéka.

Üjra lecsukta a szemét. Most világosan látta Apát, magas, szép alakját, s a hangját is hallotta. Elekor iszonyú fájdalmat érzett az arcán, ütést. Egy betonoszlop állt előtte, annak gyalogolt neki. Arcát elöntötte a vér. Felordított. A nagyanyja ekkor megfordult, s látva a történteket, segítség helyett a kisfiúnak esett,, s csak verte, verte. A kisfiú elterült a földön. A nagyanyja fölemelte, és ismét verni kezdte. Ekkor szólalt meg Béla bácsi:

— Ne tessék ütni a gyereket, anyuka! Nem tehet róla. Biztosan elgondolkodott.

Ám az idősödő asszonyt nem győzte meg, sőt az még dühösebb lett, s ezt mondta:

— A fene egye meg a bamba kölykét! Nézzen .maga elé, ha az utcán megy. Ne menjen neki az oszlopnak! S újra ütni kezdte a kisfiút, nem törődve azzal, hogy annak már orrából- szájából dől a vér. A kisfiú ordított addig, de egyszerre elcsendesedett. Már összeszorított fogakkal tűrte a verést.

Azt még látta, hogy édesanya lép féléje tétován, mint aki nem akar, nem mer beleszólni a csetepatéba. Hirtelen nagy fényességet látott, s mielőtt sötét lett volna minden a szeme előtt, hangosan felkiáltott: Apa!

Az elöljáró kopott

hangján rákezdett:

Tüzet megrakáljuk, négy szögre rakáljuk.

Egyik szögén ülnek szép öregemberek.

Másik szögén ülnek szép öregasszonyok.

Harmadikon ülnek szép

ifjú legények.

Negyediken ülnek szép

eladó lányok.

A férfiak komótosan hordták máglyává a karmos akác- galilyakat, és Jobbik Lajossá! hrummagták: „Tüzjét

megrakáljuk, négy szögre rakáljuk”. Üjra meg újra, amíg az ágcsomót tuskókkal meg nem tetőztek. A .mező fölé habzó v.adzöld erdőire pókhálót szőtt a késő délután. Árnyék simult abba a .meddő aszóba is, amely a sűrűséget valósággal lemetszette a szőlőhegyről. Puha, asszony- meleg volt a levegő, valósággal megtestesült. A sovány folyó hídján túl, az egyre kevesebb la'kójú falu napháttértől 'börzsönyszínbe öltözött. Templomának tornya jelentóktelanül magas- lőtt ki a házak közül; ia tudományában bizonytalan iskolás gyerek keze ilyen jelentkezéskor. Az elöljáró kerülte a vallató pillantásokat. Még jól takargatta nyugtalanságát, szürke hangján utasításokat adott, de .maga is tudta, hogy fölöslegesen, hiszen a dolgok természeténél fogva úgyis mindenki azt teszi, amit .kell. Körbeülték a gallyhegyet a kantáit szövegnek megfelelően, négy sarokra. Inkálbb érezte, mint látta, hogy Savanyó Bözsi éppen az ő gesztiikulálásót figurázza .ki az idegesen ka- carászó asszonyoknak. Ez a Bözsi volt, aki a téesz szervezésekor hanyatt vágta magát az ágyon Jobbik Lajos előtt: „Tegyen velem az elvtárs, amit akar, csak a

lovaikat .ne telijén közös istállóba adni!” Emiatt csú- fos'kodik ez a Bözsi mindig? Van ember, akiben a mások előtti megalázkodás szégyene idővel gyűlöletté .puffad. Az .asszonyok zavartam nevetgéltek még most is. Job- bilk Lajos .hasztalan nyugtatgatta magát.

A szőlőhegyi zsongás, most szöveggé, dallammá tisztult. A falu tanítónője vezénylőmozdulatokkal szervezett kórust a nőkből: erre az ünnepre alakult meg a pávakor. A legények Kisgömböcnek csúfolták a pufók tanítónőt. Szeme mindig úgy ragyogott .mintha könnyes lett volna. Ringatta őket a szélesen, bánatosan hömpölygő dal: „Magos a rutafa, ága elágazik ..Nem idevalósi ének volt ez sem, de Kisgömböc meggyőzte Jobbik Lajost arról, hogy jelessé akkor avathatják az ünnepet, ha az itteni szokásokhoz más vidékieket is varrnak.

Gyufa .sercent, sárga lepke szállt .a száraz akáccsomóra. Magasra lobbant Szent Iván tüze!

Jobbik Lajos tanácsi elöljáró .még .a télen gondolta ki ezt az Iván-napi tűzélesz- tést, .a régi szokás feltámasztását. Sohasem tudta az álmatlan éjszakákról, amiatt nem ,alszik-e, hogy se,regestől lepik meg a gondolatok, vagy éppen azért forog ki magából annyi mindent az esjze, mert kerüli az álom. Az elöljáró olyan ember volt, aki hozzászokott, hogy rendszerezze gondolatait, s hogy egyetlen tényben is a törvényszerűséget keresse. Itt pedig a tények pilléreként valóságos hidat kínáltak a következtetéshez. Tiszta sor! A falunak szüksége van a nagyközségre, ahhoz tapad eltéphetetlenül már évtizede. Ott a közös tanács, a szövetkezeti központ, a kör-