Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-10 / 135. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. június 10., szerda TŰZIJÁTÉK Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban Obolski, a cirkuszigazgató két „vadállattá változott" nagynénivel (Máthé Éva, Péva Ibolya és Ábrahám István). (Fotó: Jármay) T öbb évtizednyi színházi 'kapcsolat ellenére is mindig elcsodálkozom, miként lesz abból a színpadi látványból, ami két nappal a premier előtt még a félig, vagy addig sem elké- rzültség állapotát mutatja, a bemutató estjére élvezetes játék, kész színpadi produkció. így történi most is a Miskolci Nemzeti Színház 1986—87-es évadbeli utolsó bemutatójánál. Két nappal előbb láttam egy főpróbát, s bizony, vegyes érzelmekkel mentem el a pénteki premierre. hogy újra megnézzem. Szorongva, de előítéletek nélkül. S íme, a csoda újra bekövetkezett: ha nem is hibátlan, de „fogyasztható”, nagyobbrészt élvezetes, közönségsikerre is számot tartó előadást láthattam. (Gondolom, akik azóta megnézték, még jobb produkciói láthattak.) Vártam nagyon a találkozást ezzel a darabbal — emlékezetem szerint már egy korábbi évad műsortervei között is szerepelt —, mert huszonhat évvel ezelőtt, amikor Magyarországon először játszotta a debreceni Csokonai Színház, az együttes átjött Miskolcra, és itt bemutatta. Emlékezetes előadás volt, Angyal Sándor Gbolski-íigurája máig is előttem van. Ez volt a musicalek egyik hírhozója színpadunkon, ez a nóvum is sokat tett az emlékőrzésben. A szerzőről, a svájci Paul Burkhard ról meglehetősen szűkszavúan emlékezik meg a Zenei Lexikon is, de érdemes idejegyezni azt a zenés daraboknál szokatlan dolgot, hogy a komponista Burkhard egy svájci tájszólásban írt bohózat, A hatvanadik születésnap alaptörté- netót írta át vígjátékká, majd két szerzőtárs — Cha- rell és Arnstein — ezt re- vümotívumokkal gazdagította, gyakorlatilag az eredeti kis bohózatból lett a látványos zenés játék, sok-sok új történéssel, érdekességgel dúsítva. De talán kár is a történeti szál múltjával bíbelődni, mert Burkhard játéka már messze nem arról szól, amiről az eredeti mű; a hatvanadik születésnap egy nyárspolgári családiban már csak kiindulópont a látványos produkcióhoz, amely alapvetően arra a gondolatra épül, hogy a művészvilág, ez esetben a cirkusz művészei gondolkodásban messze fölötte állnak a begyöpösödött gondolkodású nyárspolgárnak, akik közül egyesek ugyan elvágyódnák a művészek szabadabb világába, de a társadalmi kötöttségek nem engedik őket. Talán csak a legfiatalab- baiknak nem cseng a fülében a régi Sláger: „Az én apukám egy olyan híres bohóc volt...” Ez a sláger ebből a játékból származik, Iduna műlovarnő, Obolski cirkuszigazgató felesége énekli, így mutatva be magát és származását férje családjának. A férj ugyanis fekete bárány az Oberholzer famíliában, kitagadott fiú, aki csak bátyja születésnapjának köszöntésére tért haza, s akaratán kívül felkavarta a család életének poshadó állóvizét; a legkisebbet, Annát csaknem magával csábította a cirkuszba. De mindez csak álom, s Obolski távozásával talán helyreáll a család békéje, legfeljebb a másfajta világot megízlelö sógorok vágyódnak másfelé. Közben azonban igen sok érdekes látványban van részünk. Romhányi József igen frappáns fordításában látjuk-ihailljuik a darabot, amelyet miskolci vendégként Seregi Zoltán rendezett és Kalmár Péter karmester vezényelt. Három felvonásban játsszák, kicsit hosszan is, de érdekesen, látványosan. Van valami mégis ebben az előadásban, ami néha a csikorgás érzetét kelti. Különösen az első felvonásban. Mintha a rendező nem tartotta volna eléggé a kezében a játékot, nem lelt volna az egészet átfogó elképzelése, s a többségben igen jól helytálló színészek önálló elgondolásait jobban hagyta volna érvényesülni, mint kellett volna. (Igaz, megfelelő rendezői irányítás hiányában mi egyebet tehettek volna!?) így adódhat, hogy egyenetlen a játék, néha vígopera paródiájának érzetét kelti egy-egy mozzanat, máskor hagyományos operettét, egy másik és így tovább. Kicsit lassú a felvezetés, az énekben előadott „helyzetbemutatás” nem mindig érthető, eltérő a szereplők énektudása és -módja. De a felvonás végéig csak megtudunk mindent, amit kell, hogy aztán a második felvonásban igazi cirkuszparádé-paródiában legyen részünk. Ugyanis Anna már a cirkusz világába álmodja magát, ahol a bohócokat, a vadállatokat a mogorva rokonság tagjai személyesítik meg, és Obolski dirigálja őket. Ebben a részben vígan, felszabadultan ko- médiázik minden részvevő, harsog a nézőtér a kacagástól és közben remek artistaszám is látható a vendégül hívott Ditrnár-testvérek bemutatásában. A harmadik felvonás valójában utójáték, mint az operettek kibontakozása; minden elrendeződik, hagyományosan és kissé megszokott csendes unalommal. A játék zenéje megragadó, az Iduna által előadott két híres dalon — „Az én apukám ... ”, „A lovacskám egy drága ponny ... ” — kívül tucatnál több nagyszerű dal, kettős, kard'al hangzik el; a kibővített zenekar nagyon szépen kíséri a játékot, értékes zenei élményt ad. Csányi Árpád díszlete igen jó, a nyárspolgári szalonból célszerű jelzésekkel cirkuszi manézst formáló megoldás nemcsak tetszetős, hanem ügyes és hatásos is. Elismerés jár Mialkovszky Erzsébetnek a látványos jelmezekért. Szekeres József koreográfus táncaival nincs gondunk, de a rendezővel együtt a szereplők tétlen ácsorgását — például az első felvonásban — valamivel ellensúlyozni kellett volna. A szereplők megítélésénél feltétlenül figyelembe kell venni, amit a rendezésnél már említettem: nem mindig adhatott a rendező elég eligazítást. Ábrahám István Obolski cinkuszigazgaitókénit elegáns világfi, felvilágosult ember, aki meg tudja éreztetni a többiek felébe ma- gasodását; igen szép énekszámai és jó játéka emlékezetessé teszik alakítását. Kitűnő Várkonyi Szilvia Iduna ja; énekszámai. tánca, egész színpadi jelenléte nemcsak a műlovarnő remek m égj elen it és é r őt t an ú sk o dilk, hanem Várkonyi sokoldalúságáról, a zenés színpadon való otthonosságáról. Oláh Bódi Éva rajongó kislány Annája jól fogalmazott alakítás; kissé szeles, szabadabb életre vágyó, szinte még gyermek, aki hirtelen képes dönteni, mer álmodni, hogy aztán keserűen ébredjen. Az artistákkal való együttes játéka külön elismerést érdemel. Szívesen láttuk ezt az alakítást. A családfő Oberholzer A1 berth ez és feleségéhez a szövegkönyv nem volt túlságosan bőkezű: Dóczy Péter ás Komáro- my Éva a szerep adta lehetőségeken belül hitelesen élővé formálta alakjait; Dóczy csendes, visszahúzódó emberré, Komáromy pedig dekoratív megjelenésével, énekszámaival jegyezte be magát és figuráját emlékezetünkbe. Viszont igen hálás szerepeket írt a szerző a három nagybácsinak és nagynéninek: ifj. Mucsi Sándor, Dé- zsi Szabó Cábox és Somló István a három nagybácsi, Máhr Ági, Péva Ibolya és Máthé Éva a három nagynéni — együtt kell szólni róluk — az első felvonásban kicsit feszengve igyekezett pótolni azt, amit a szerző, s a rendező is elmulasztott, azaz arculatot adni a f iguráknak, de a második felvoonás cirkuszrevü- jében igen hosszú időre emlékezetes komédiával szórakoztatott. Erre a játékra nagyon sokáig emlékezni fogunk; ahogyan a három nagybácsi bohóckodott, Somló még görkorcsolyázott is, ahogyan a három nagynéni Obolski ostorpattogtatására vadállatként a tűzkár,ikátát- ugorta, az igen sokáig előttünk lesz. (Kár, hogy az egész cirkuszkép kicsit hosz- szú, de erről nem a .szereplők tehetnek.) Kati szakácsnőként Körei Katalin megcsillogtatta énektudását, Major Zsolt ker.tészfiúja kedvesen bumfordi szerelmes legén ylke, Teszáry László Józsefe jól rajzolt erőművész- és inas-karikatúra. N em hibátlan, de „fogyasztható” előadást láthattunk, írtam bevezetőben. Kritikai méltatásom végén ezt tudom megismételni. Hozzátéve: talán még jobbat és többet is, mint egyszerűen nyár eleji estékre szánt, könnyen felejthető szórakoztatást. Említett hibái éllenére érdemes megnézni. Benedek Miklós A borsodi táj neves költőjéről el kell mondani, hogy nem is egy költeményét szinte kívülről tudja minden népdalt-nótál dalol- gató magyar ember, például Száraz ágon bús gerlice turbékol; Ha benéznél ablakomon egy este; Fehér galamb száll a levegőben stb. Legutóbb Sydney-ből kérte egykori érettségiző társunk a dal szövegét. Ugyanis az ottani magyar klubban, magyar zenekarral, dalol- gatva is ápolják az anya- nyelvet, Lévay dalaival is, Petőfiével és másokéval együtt. Nem kis dolog, hogy ezek a dalok másfél évszázada szállnak apáról fiúra, milliók szívében váltak maradandókká. Nemcsak az ősi népdal a közös zenei kincsünk, de az évszázadok hozzáadott termése is, ahogyan ezt Kodály Zoltán, vagy Bartók Béla is elismerte. De bizonyította is, amikor népdalnak tekintette a nótát és népdalgyűjteményben közölte a „népdallá vált”, évszázados költői alkotásokat; azt, amit a nép széles rétegei őriznek, variálnak, javítanak, hozzáadnak valamit. Edelény és környéke nagyszerű művészetét mutatták be gyermek- és' felnőttcsoportjaik Budapesten, a BM Művelődési Ház termeiben, zsúfolt nézőtér előtt. A népi együttes csupán népdalokból válogatta műsorát. Nagyjában ugyanazokat, amelyeket gyűjtemények, rádió stb. „hitelesítenek”, és az ország mintegy háromezer népi együttese unalomig ismételget. Miért ne énekelhetnék a saját földjük népies dalkincseit is, például Lévay József népdalszerű dalait? Hiszen a Fehér galamb száll a levegőben az elmúlt húsz évben mintegy félszázszor hangzott el rádiónk népdalsorozatában! öt éve már nem találjuk a műsorban. Félretették? Miért ne énekelje Edelény remek népi kórusa? Vagy a táj másik Június 25-én nyílik Emlékkiállítás a Karinthy- centenáriumra Születésének 100. évfordulója alkalmából Karinthy Frigyesre, a XX. századi magyar irodalom egyik legérdekesebb egyéniségére, a kiváló íróra, ‘költőre emlékező új tárlatot rendez a Nyugat Irodalmi Múzeum. A június 25-én megnyíló kiállítás már ismert, és eddig még be nem mutatott dokumentumok, fotók, kéziratok és levelek segítségével eleveníti fel — alkotói és gondolatvilágának jellegzetes csomópontjaihoz kapcsolódva — Karinthy pályáját. Az első teremben a humoristaként és újságíróként a századelőn egyre ismertebbé és népszerűbbé váló alkotó életének, fiatal korának dokumentumai sorakoznak. A diákéveket, s az e témakörből merítő írásokat, a Tanár úr kérem világát teszi érzékletessé a kiállítás berendezése: korabeli osztálytermi bútorok, taneszközök és tankönyvek között láthatók az első ízben bemutatott eredeti családi fényképek, korai vers- és le- vélkéziiratok. Fotók, egykori újságklivágásoik idézik — a Millenniumitól 1938-ig, Karinthy haláláig — a kor történelmi eseményeit, a nagy- városiasodó Budapest világát. A közönség elé tárnak itt mintegy 70 kötetet is: műveinek első kiadásait. II „népdallá" vált Lévay lizsef nagy dalköltőjének, Egres- sy Béninek halhatatlan remekléseit, például Mi füstölög ott a síkon, távolban, talán bizony édesanyám kunyhója.. . Ezt is dalolják Sydney-ben is, és nem szégyen, ha könnyes szemmel, Lévay dalával együtt. Egyébként énekeltek ma az edelényiek egy táji „nem népdalt”; „Aggteleki akácerdő, Elveszett a piros kendő, Szőke kislány 'keresgéli, Barna legény segít néki” — Ebben már mai huncutság csillan fel, a kislány és a legény az erdő sűrűjében? No hál, ezt a „népdalszöveget” a nagy cseh zeneszerző leszármazottja, Smetana Mairgit tanítónő, férjezett Németh Béláné, a kistere- nyei paltikusné írta. A kis termetű Margit néni tudtommal ma is jó egészségben él. Az 1920-as években menyecskefejjel kitekintett Gödöllőnél a vonatból, és látta a „történetet”: Nem lett meg a piros kendő. Ahol volt, ott nem keresték, Bokor alatt felejtették”. Mind- szenty Ödön, az Operaház baritonistája szerzetté a népdalszerű dallamot, és az 1950-es években Ágasvári Sándorné énekelte a rádióban, mint kistoronyéi népdalt. Benne van a 150 népdal, Tiszán innen, Dunán túl című gyűjteményben. A nép valóban ajkára vette és ja- vítja-rontja, él vele. Pl. az edelényiek szerint az aggteleki erdőben történt, a sűrűben. Legyen igazukra és örömükre! De ezután vegyék műsorukra Lévay és Egres- sy, s még jó néhány táji szerző alkotását is, ha igazán a saját tájuk zenéjével kívánnak gyönyörködtetni, és ne mindig ugyanazokat a „hiteles” népdalokat halljuk. A táji együttesek tágítsák ki műsoraikat értékes táji alkotásokkal, kísérletezzenek, kezdeményezzenek, indítsanak el új dalokat. — Hogyan Indult el a népdali útra Lévay József „békecsárdása”, Fehér galamb száll a levegőben? 1944. szeptember 26-án énekelt utoljára a rádióban a Budapesti Menyecskekórus. Mikor elhangzott a „Fehér galamb”, berontott az adószobába egy ügyelő, hogy azonnal hagyjuk abba, hisz ez békepropaganda. A galambokról szóló dalokat már •hónapokkal korábban engedélyezték, de amikor a felszabadító szovjet csapatok a Tiszánál jártak, valóban békedallá vált. A tizenkét fiatalasszony szétrebbent, soha nem jött össze többé. Az egyikük visszautazott Szombathelyre, a vonatát lebombázták. Ezt a dalt ma is béke- csárdásnak nevezik a cigányzenészek. Világjáró prímásunk, Suha-Balog Kálmán és zenekara játssza a rádióban. A borsodi táj dalait őrizzék a borsodiak! Mindezek elmondására nemcsak az edelényi együttesek budapesti sikeres bemutatkozása adott okot, hanem az a termékeny vita is. amely a lapunkban folyik Lévay József borsodi költő értékelése körül. Zimányi Katalin és Horpácsi Sándor sokszínű cikkeiben: A völgyben maradiam? Hogyan tiszteljük Lévay Józsefet? Értékeléséhez az a mondás is hozzátartozik, hogy „aki dalt hintett ebbe fa világba, az nem él't hiába”. Volly István Művészetre nevelés Göncruszkán Több mint egy évtizede látogatom Göncruszka nyári rendezvényeit, mindig felüdülve térek haza sokad- magammal. Érzem, valamit kapok ajándékba, mely tiszta, mint a forrás vize, s annál értékesebb, hogy a zajos életünkben egy község nyújtja ezt. A zene, a vizuális művészetek, a festészet, a szobrászat „házhoz szállítását” Bojtor István, a község református lelkipásztora, kiváló zenetanár szervezi nagyszerű érzékkel, s ehhez párosul az állami közművelődés helyi vezetőjének, Hornyák Máriának, a művelődési otthon igazgatójának részvétele a munkában. Egy-egy rendezvény napján ünnep van a faluban. Érzi a község, hogy ismét bekopogtat hozzájuk a művészet. A műemlék templom csendjét klasszikus harmónia váltja fel, s gyönyörű zene hallható a művelődési otthon Bartók-termében is. A májusi művészeti hónap harmadik rendezvényén vettem részt a Bartók-te- remben. Bevezetőként tizenöt, helyben tanuló és meghívott zongorista gyerek adott műsort, mely nagy érdeklődést és rokonszenvet váltott ki a hallgatóság körében. Hogyne örülne az anyuka, vagy apuka, amikor gyermeke Mozartot vagy Beethovent muzsikál, a szakszerű zenetanítás eredményeként. E műsort követte Kertész Lajos budapesti zongoraművész programja, aki Bartók-, Kodály- és Liszt-műveket adott elő. A művész Debrecenből indult, mint Galánífy-növendék, majd a Zeneművészeti Főiskolán Antal István volt a mestere. A hangverseny után Borsos István encsi gimnáziumi igazgató megnyitotta Tóth Béla festőművész kiállítását. Csodálatos színekkel festi Kertész Lajos az alföldi tájakat, jellegzetes falusi emberi portrékat. Külön kiállítást szerveztek részére a műemlék templomban. Ilyen volt a május végi göncruszkai művészeti kínálat. Az évtizedekkel ezelőtt elültetett mag fává terebélyesedett. A kultúra szakszerű terjesztése mind jobban szolgálja a személyiség kiteljesedését a göncruszkai körzetben. Bakonyi Béla Gyógyító nevetés? Az amerikai orvosi körökben is mind nagyobb terel hódít az a meggyőződés, hogy a modern gyógyászati gyakorlatban ki kell használni a nevetés áldásos hatásait. A humorra épülő gyógyítás hívei vallják, hogy a tréfát magának az orvosnak is értenie kel), de. gyógyszer gyanánt is rendelhető a betegeknek. A történelem folyamán filozófusok és írók egész sora fejtette ki kedvező véleményét arról, hogy a nevetés mennyire jót tesz a betegeknek. Volt, akt a humort „mellékhatás nélküli nyugtatónak” nevezte. Voltaire kereken kimondta, hogy az orvosnak nincs más dolga, minthogy szórakoztassa betegét, amíg a természet elbánik a kórral. Figyelemre méltó filozófiai mélységekbe vezet az a bölcsesség is, miszerint a röhögésbe még senki sem halt bele, amint azt egy bizonyos Max Beerbohm volt szíves a világgal tudatni.
