Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-03 / 129. szám

1987. június 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Es az Iskolakert... Reggel, fél kilenc. A Nap­nak — nem lévén tudomá­sa az óraigazításokról — még a fél nyolcas sugarai próbálnak utat találni a pa­taki Iskolakert fáinak lomb­jai között. Nem igazán sike­rül. A madax-ak viszont! A madarak trillái, csicsergései átjönnek mindenen, dalolva madárnyelven az új nap örömét, jöttét. (Sárospatak „az egyetlen város, amelynek ilyen isko­lakertje van ... A kert isko­latörténeti, kultúrtörténeti, hagyomány tiszteleti szem­pontból minden körülmé­nyek között megőrzendő!'') A pataki pályaudvartól a gimnázium főbejáratához ve­zető sugárúton, úgy egyhar- mrd ponton meg kell állni. Aki volt valaha pataki diák, s kollégista, itt nemcsak las­súbbra fogja lépteit. Újra és újra áhítattal, megfejteni akaró szándékkal áll meg Lorántffy Zsuzsanna szobra előtt. Ott ül a feledhetetlen pártfogó, ölében nyitott könyv, kezei rajta pihennek. Tiszta tekintete előre néz; ha ezt követve megfordu­lunk, a Kossuth Kollégium épületével találjuk szemben magunkat.. . Nézzük még egyszer ezt a tiszta tekintetű, nemes egy­szerűségében emelkedettséget árasztó szoborasszonyt. És bizonyosan nem a kert reg­geli friss levegője teszi, mégis enyhén beleborzon- gunk: itt Valaki mindennap, ma is vigyázó, óvó, őrző, féltő tekintetével az Iskolára figyel... Elmerengtünk vol­na? De hiszen itt a kézzel fogható bizonyosság: Lo­rántffy Zsuzsanna ölben pi­henő kezei frissen odahelye­zett piros tulipánt ölelnek ... („Az iskolakert az ó- és az új részből alakult ki... Az ó-részt 1835-ben, amikor a földesúri jogok alól Sáros Nagy és Kis Patak megvál­totta magát — a főiskolának ajándékozta. A fásítás 1840- ben kezdődött meg. Az új részt a közbirtokosok 1866- ban ingyen adták az iskolá­nak, itt a fásítás 1876-ban kezdődött... Akkor az össz­terület kilenc kát. hold volt...”) A mai Kossuth Kollégium telkét 1912-ben vették meg, hogy az iskola angol tago­zatos tanulóinak internátust építsenek. A megnyitó 1930. szeptember 1-jén volt. A mai kollégisták ha kinéznek az ablakon, az iskolakert fái és az épület közötti részen, a Colegno-parkon pihentet­hetik szemüket... (az olasz- országi Colegno Patak test­vérvárosa 1967-től.) iMíg azonban Lorántffy Zsuzsannától a kollégiumhoz érkezünk, „megszólít” ben­nünket Móricz Zsigmond és Kazinczy Gábor, Csokonai és Fáy András, Erdélyi János és Tóth Ede, Komáromy Já­nos és Pécsi Sándor... a szoborsétányon haladunk. És betűzi már sugarait a Nap a lombok közé, fárad­hatatlanul dicsérik az életet a madarak. A kollégium melletti sportpályákról leá­nyok és fiúk játékos felsza- badultsága felel... És itt van, igen, ma is szolgál az ország alighanem legrégeb­ben épített Tornacsarnoka. A pataki iskola ifjúsága 1878. október 13-án vette használatba. Az épülettel szemközti részen 1973-ig tor­na- és játszótér volt, ma e területen is fák izmosodnak a Kossuth-szobor • körül... És folytathatjuk utunkat bármely irányba, mindenütt fák, cserjék szépsége, mada­rak éneke kísér minket. („A kertben, eredeti ren­deltetésének megfelelően, szabadtéri tanítás is folyt. Erre utalnak a félkör alakú padsorok . .. Legyen a kert isme: az általános iskolai és gimnáziumi biológiai tanítás élő szertára és egyben a ter­mészet- és környezetvédelem gyakorló területe is!”) Az idézett mondatokat dr. Egey Antal, nyugalmazott gimnázium tanár 1980-ban vetette papírra. Neki is kö­szönhető, hogy az Iskolakert­be belépőt óvásra figyel­mezteti a „Természetvédelmi terület” feliratú tábla. (t. n. j.) Az én városom 1964-ben kezdtem dolgozni Sárospatak­nak. A rommá vált Trinitárius kolostort alakították át fogadóvá. Akkor Sárospatak egy lepusztult, külvárossá züllött telepü­lés volt. A város nagyközség lett. Dísze­it már leverték, régi funkciói megszűntek. Az áfésznek dolgoztam, rajtuk kívül nem ismertem senkit. A kolostor romjai alati. a földszint egyik boltozatos szobájában egy különös, finom hölgy lakott elefántcsont intarziás, empire bútorokkal zsúfolt szobá­ban. Kályhája füstjét a szomszéd szobába engedte. Körülötte romok, gaz, a tökéle­tes történelmi pusztítás, a feledés, és szo­morúság élő lenyomataként. Azóta bizony lassan egv negyedszázad telt el. A finom hölgy, az áfész akkori vezetői, az öreg kő­művesek, akiktől a szakmát tanultam, már régen elmentek. A múltkoriban felmentem a Borostyán fogadóba, az emeletre, ahol a régi áfész-kollégákat ábrázoló festmény lóg a falon. Kiszely Józsi, aki akkor fiatal volt, remek radikális és intelligens, már ő is nyugdíjban van, a többiek kö­zül egy-két kolléga él még. Én nem ismertem Patak régi fényét, hí­rét, igazi varázsát, melyről az öregdiákok­tól és Űjszászi Kálmántól hallottam. Én nem ismerhettem már meg. Én csak annak lehettem részese, hogy Sárospatak lassú, ki­tartó munkával újra várossá vált. Sok tervet rajzoltam Pataknak. Boros­tyán, Bodrog Áruház, a Művelődés Háza, la­kóépületek, tetőráépítések, beépítési terv a Rákóczi utcában, a Repozitórium épülete, konzultációk a történelmi városmag sor­sáról, kutak, kerítések, kapuk, régi házak levert díszeinek visszaállítása Kiszellyel, Turistaszálló vázlattervei, sok vita, ered­mény és kudarc, nagy örömök és máig el nem múlt szomorúságok. Olyanok, amelyek általában minden embert érnek, aki él. Aki valahol él, valamit akar, és valamit meg is tesz. Egy különbség van csak köz­tem és a pataki kollégáim között. Én nem vagyok és nem is lettem sárospataki. Nem is lehettem. Az embernek nem sajátja az élete. Kapta, és el fogja veszíteni. Mégis, mondhatja, hogy hálás az életnek. És ter­mészetes, hogy az élet nem hálás az em­bernek, hiszen élteti. Így vagyok én is Sárospatakkal. Hálás vagyok neki. De hogy „ki” is az a Sárospatak, aki olyan, mint az élet, nem tudnám megmondani. Egyszer egy szociálpszichológus megkér­dezte a diósgyőri vár fala tövében élő em­bereket, hogy mit jelent számukra egy ilyen történelmi érték közelében élni. A megkérdezett felnézett a fölé magasodó fa­lakra és azt mondta: — Tessék? Hogy mit jelent számomra Patak? Épí­tettünk a Református Gyűjtemény számá­ra egy épületet az Ókollégium köze­lébe. A ház barokk stílusú épület. (Köz­tudomású, hogy a barokk egyet jelentett az Az építész jelet hagyott Patakon ellenreformációval. A reformációról pedig tudjuk, hogy magyarságunk menedéke volt, megújulásunk útja). Az épület tengelyébe egy hatalmas ágas-bogas tölgyfát, a refor­máció fáját terveztem, mely szétfeszíti a barokk tetőt, rést vág a falakon. A nagy gonddal kiválasztott, és helyszín­re szállított tölgy ágait levagdosták. Ök tudják, miért látták jobbnak a reformáció jelképét amputálva. Amíg élek, nem bo­csátom meg — a reformátusoknak. A Művelődés Háza terveit a kivitelező megépíthetetlennek minősítette. Hosszú pe­reskedés lett belőle. Az építés alatt is, ké­sőbb is sok bajunk volt egymással. Sokszor hangzott el: nem csináljuk, ezt se csinál­juk. De mindig volt valaki, aki azt mond­ta: mi megcsináljuk. Ez a Sárospataki Kö­zös Tanácsi Költségvetési Üzem volt, an­nak vezetője. Ök építették a tetőt, a hőszi­getelést, a palázást, a párkányokat, a laka­tosmunkákat, és a külső burkolómunkákat is elvégezték. Nagyrészt pataki emberek építették meg azt, amihez igazi szakérte­lem és szív kellett, s ami nem volt „üz­let”. Ácsok, asztalosok, lakatosok, műköve­sek. Egy idős ácsember az avatáson, szé­pen ünneplőbe öltözve ott állt a ház oldal­só bejáratánál, láthatóan bizonytalankodva, hogy bemehet-e? Úgy kellett bevinni, hogy elhigyje: amit ő épített, abból nem zárhat­ja ki senki. Amit az ember a saját hazájá­ban épített, abból emberfia ki nem zár­hatja. Én elég sok házat építettem Patakon, van hova mennem, s onnan emberfia engem ki nem zárhat. Makovecz Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom