Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-03 / 129. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. június 6., szombat Kutatni csak szenvedélyesen lehet Nemzeti karakter a televízió kulturális műsoraiban Szerényen, s — ahogy a múlt században írták volna, — „kies környezetben” áll a Nehézipari Műszaki Egye­tem mellett a Magyar Tudo­mányos Akadémia Bányá­szati Kémiai Kutatólabora­tóriuma. Egy az MTA 32 természettudományi és mű­szaki kutatóintézetei közül, de egyetlen a régióban, a MAB „hatókörében”, azaz B.-A.-Z., Heves és Nógrád megyében. Talán mert tá­vol esik a forgalomtól, vagy mert az itt folyó munka nem látványos, viszonylag keveset hallunk erről a fon­tos intézményről. Tóth Józsefnek, a labora­tórium igazgatójának az irodája puritán dolgozószo­ba. Amikor beléptem, éppen egy program futott az író­asztala melletti képernyőn. Arra már később figyeltem fel, hogy a címer alatt egy ismeretlen férfi kinagyított arcképe függött. De ne vág­junk a dolgok elejébe, szó esett róla is a beszélgetés során. Mert arra a kérdé­semre: hogyan lesz valaki kutató, egy fontos laborató­rium vezetője, csak (rövid) élettörténettel lehet vála­szolni. — Fontos ez? — sza­badkozott először Tóth Jó­zsef, s amikor meggyőztem, hogy portréja, élettörténete a szó pozitív, jó értelmében egyfajta reklám: a tudomá­nyé, a tudásé, ekkor kész­ségesen segített és magya­rázott. Erre, amint az alább kiderül, szükség is volt, mert nem könnyű „lefordí­tani” a tudományos termi­nus technikuszokat a laiku­sok nyelvére. — 1929-ben születtem Bu­dapesten. Édesapám jogász volt, s az egész család hu­mán beállítottságú. Az egyik bátyám jogász, a másik (dr. Tóth Dezső, a kitűnő Vörös- marty-monográfia szerzője) irodalomtörténész. Emiatt, tudniillik a származásom miatt, voltak nehézségeim is az ötvenes években, mert az értelmiségi származás nem volt jó ajánlólevél. Mint­hogy a szüléink korán meg­haltak (édesapám 1942-ben, édesanyám az ostrom alatt), a rokonaink neveltek föl. Zalaegerszegen érettségiz­tem 1947-ben. Kitüntetéssel, ami azt jelentette, hogy oda jelentkezhettem (akkoriban még nem volt felvételi), ahova akartam. Gyerekko­rom óta érdekelt a termé­szet és az ember, ezért az orvosi és a vegyészpálya vonzott. Azért választottam a vegyészt, mert ez (akkor) csak négyéves volt, hama­rabb adott diplomát. Fontos volt, hogy minél hamarabb önálló keresethez jussak. A gimnáziumban Csernay László, aki a matematikát és a fizikát tanította, hívta fel a figyelmünket a termé­szet törvényeire, logikus voltára. Kitűnő mestereim voltak az Eötvös Loránd Tu­dományegyetemen is. Fejér Lipóttól hallgattam mate­matikát, professzorom volt Erdey-Grúz Tibor, Buzágh Aladár. Harmadéves korom­tól demonstrátor lettem Schu- lek Elemér tanszékén. Ha­vonta 600 forintot kaptam, s ez akkoriban igen nagy pénz volt, megszűntek az anyagi gondjaim. Kemény évek voltak ezek, a fényes szeleké, a fordulat éve előtt. Dezső bátyámmal (akivel együtt laktam) igen sokat is vitatkoztunk. — Hogyan indult a pályá­ja? Miért nem maradt bent az egyetemen? — Nem rajtam múlott. A professzorom is szerette vol­na, de azokban az időkben nem mi választottuk a mun­kahelyet. Behívtak a mi­nisztériumba, s közölték, hogy a MASZOLAJ-hoz he­lyeztek, Nagykanizsára. Itt Gráf László volt az első fő­nököm, akire hálával, tisz­telettel és szeretettel emlék­szem vissza. Ezért van a ké­pe az íróasztalom mögött. Azóta én is vezető lettem, s tudom, nagyon fontos, ho­gyan fogadják a kezdőt Gráf László nagy tudású, kitűnő szakember volt, aki rögtön szép feladattal bízott meg. A földgáz initrogéntartal- mát kellett meghatározni. Ezt addig bonyolult eljárás­sal vizsgálták, amely hosz- szadalmas is volt, nem adott megbízható eredményt. Gráf László azt mondta, hogy dolgozzak ki új eljá­rást. Ennek a lényege az, hogy a földgázt egy zárt rendszerben keringtettem — ötször — egy rézoxid-tar­talmú kemencében, 800 Cel­sius hőmérsékleten. Ezzel a módszerrel a földgáz nitro­géntartalmát pontosan meg lehetett határozni. Gráf László, megdicsért, s egyre bonyolultabb feladatokat adott. Például anyagmérle­get készítettem a lovászi gazolinteleprő.l. Ezek a mun­kák, az itt szerzett tapasz­talatok, felismerések adták a kandidátusi értekezésem alapját, ötletét is. Ezt 1963- ban írtam, védtem meg. Cí­me: Gáz(gőz) adszorpció in­homogén aktivitású adszor- benseken. Az elmélet segí­tett a Gráftól kapott fel­adat megoldásában, s jutta­tott ahhoz a felismeréshez, hogy a gyakorlatban az ad­szorpciónak csak egyik spe­ciális esetével találkoztam, a jelenség leírása általánosít­ható. Ebből írtam aztán a nagydoktori értekezésem (1970-ben): a Határfelületi rétegek állapot (szabadener­gia) függvényei és szerkezeti kérdései. Ennek az a lé­nyege (ha egyáltalán ösz- szefoglalható ilyen röviden), hogy az adszorbeált gázok mozgása, alakváltozása a hő­mérséklet-változás hatására egzakt matematikai egyenle­tekkel leírható. — Igyekeztem pontosan jegyzetelni, mégsem értek mindent. Többet mondana talán, ha a tudományos té­tel hasznosítását mutatnánk be. — Egy kézenfekvő példát mondok a gázok, folyadékok • lekötésére (adszorpciójára): a kezében füstölgő cigaret­tát. Fontos tudni, hogy a füstszűrő hogyan (mennyit) köt le a kátrányból, füstből. Ezt a jelenséget alkalmaz­zák az ásványelőkészítésben, az olajbányászatban, a vegy­iparban. — Miután ezeket a prob­lémákat megoldottam, úgy éreztem Nagykanizsán, hogy az ipar napi rutinjellegű feladatai nem kötik le min­den energiámat. Amikor 1971-ben Gyulay Zoltán professzor nyugdíjba ment, felajánlották ezt az állást. Örömmel jöttem Miskolcra, az akadémiai laboratórium­ba, ahol tudományos mun­kát végezhetek. — Kérem, mutassa be az intézetet! Mivel foglalkozik? — Fő feladatunk a kuta­tás. Ez kétféle lehet: alap­kutatás és alkalmazott ku­tatás, ez utóbbit valamilyen cég megbízásából végezzük. Egyedi műszereket, berende­zéseket gyártunk, bányásza­ti eljárásokat dolgozunk ki. Ezeket el is adjuk, sőt ex­portáljuk. Az intézet költ­ségvetésének csupán egy ré­szét fedezi az Akadémia, a többit mi termeljük meg. A Nagyalföldi Kőolajtermelő Vállalat például a mi eljá­rásunkkal negyvenezer ton­na többletolajat termelt. Kutatjuk azokat a módsze­reket, amelyékkel hatéko­nyabb az olaj kiszorítása a kőzetből, olyan műszereket szerkesztünk, amelyekkel az Olajtermelés és -bányászat legfontosabb alapadatai mérhetők (pl. határfelületi feszültség olaj és víz között). Dolgozunk az optimális szénelőkészítési eljáráson. Az elmélet és a gyakorlat köl­csönösen segítik egymást. Hogyan? Az elmélet meg­előzi a kísérletet, amely igazolni akarja a felismert tételt. De az eredményeket mérni is kell, ahhoz pedig új műszerek szükségesek. A pontos mérés sokszor maga is tudományos vívmány, lendületet ad a további ku­tatásnak és a gyakorlatnak. — A kutató tehát eleven kapcsolatban van az élettel, a termeléssel. Milyen a f ku­tató) utánpótlás? — Jó kérdés, mert ez az egyik nagy gondunk. A fia­talok közt kevés a jó kuta­tó, azok is a fővárosi inté­zetekbe mennek. Ezt a mun­kát nem lehet csak pénzért csinálni. Szenvedély kell hozzá, akarat, fantázia. A kutatást nem lehet soha be­fejezni, csak értelmesen ab­bahagyni, mert minden eredmény újabb gondolato­kat, problémákat szül. Olyan ez, mint a szerelem. Mindent alá kell rendelni, elhivatottság nélkül nem le­het művelni. — Azért a kutató is meg­pihen olykor. Tóth József­nek mi jelent kikapcsoló­dást? — A természet! — vágja rá gondolkodás nélkül. — A Bükk szerelmese vagyok. Szinte már nincs olyan ré­sze, amelyet ne ismernék. Vasárnaponként veszem a hátizsákom és járom a he­gyeket. Időnként horgászok a Tiszán, vagy a Balaton­ban. A konyhába nem me­gyek be (nem én főzöm meg a zsákmányt: a gombát, vagy a halat), de szeretek takarítani. .. horpácsi A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bi­zottsága az elmúlt esztendő­ben mérlegre tette a Ma­gyar Televízió munkáját, és állásfoglalásában nemcsak igen fontos megállapításo­kat tett, hanem további fel­adatokat is kijelölt. A Ma­gyar Televízió elnökségén a minap tartott baráti gondo­latcserén dr. Murai György, az MTV kulturális elnök- helyettese és a meghívott kritikusok gondolatban azt járták körül, mit sikerült a Politikai Bizottság által ki­jelölt és elsősorban a tele­vízió kulturális tevékenysé­gét érintő feladatok közül eddig megvalósítani, milyen további elképzelések látsza­nak reálisnak az adott kö­rülmények között, alapvető­en miként érvényesül — a Politikai Bizottság állásfog­lalásának megfelelően — a nemzeti jelleg erősödése, miyen a kulturális műsorok helye és szerepe a Magyar Televízió munkájának egé­szében. Az említett part-ál­lásfoglalás ugyanis nagy hangsúlyt fektetett ezekre, kiemelve a televízió közmű­velődési szerepét, a kortárs és klasszikus értékek erősí­tését és a hazai tévéfilmek és -játékok arányának eme­lését. Nos, a Magyar Televízió elnöksége számos intézke­dést tett, hogy a követelmé­nyeknek jobban megfelel­hessen, szervezeti és szerke­zeti korszerűsítéseket haj­tottak végre, drámapályáza­tot írtak ki — erre 30 írót hívtak meg, 24 jelentkezett, 16 mű érkezett be eddig, azokból 6 van a megvaló­sulás útján —, újra rend­szeresítették az élő színhá­zi közvetítéseket és a meg­újult műsorszerkezetben kü­lön műsorsávokat szervez­tek a nemzeti karaktert erő­sítő művek sugárzására, ám ilyen műveket nem tudnak mindenkorra biztosítani. Megújították a szórakozta­tási programot is, a „kaba- rémúzeum-szerű” összeállí­tásokat, viccelődéseket fel­váltják a politikai kabaré­val, aminek első adása már szerepelt is a képernyőn. Az arányokkal azonban —. mint ezt a kritikusok ész­revételezték — még mindig gondok vannak. A Magyar Televízió nagy műsorfolya­mában viszonylag kevés az olyan tévéfilm, -játék, -so­rozat, amely mai életünket tükrözné, vagy klasszikus ér­tékek újrafogalmazásával szólna a ma nézőjéhez, erő­sítené televíziónk nemzeti . jellegét, mert elönti a kép­ernyőt a sok import és azok között igen nagy hányad­ban az értéktelen import kommerszáru, vagy az an­nál is selejtesebb kultúripa- ri termék. Évente mintegy hatszáz importált film jut a képernyőre, a legvegyesebb összetételben, s ez bizony igen nagy kihívás a nem­zeti jelleggel szemben. Ez nagyrészt így van más or­szágokban is, de az nekünk nem vigasz. Ezek a hazai művek, a művészi értékek és a nemzeti karaktert meg­határozó alkotások előnyt élveznek a műsorbafi — mint említettem, külön mű- sorsávot szerkesztettek e célra —, de ha nem készül­nek el, import művekkel kell helyettesíteni, akkor is, ha az arányokra nagyon sze­retnének ügyelni. Hogy mi­ért nem készülnek el egyes művek, azoknak okait itt felsorolni szinte lehetetlen, de megemlítendő a már közhelynek ható, azonban nagyon is valóságos gond, az anyagi nehézségek sora. Csak a Mafilmnél évi 340 millió forint értékben dol­goztatnak, azaz készíttetnek filmeket, ám a jelenlegi árak mellett a külön e célra biz­tosított anyagi támogatás sem nyújt elegendő fedeze­tet. A nemzeti jelleg biztosí­tása, mint az a beszélgetés­ben hangot kapott, minden nemzet televíziózásában el­ső fontosságú kérdés, illetve feladat. S nem attól lesz egy mű nemzeti jellegű, hogy ma készítik magyar al­kotók és itthon, s esetleg még mai utcaképek, embe­rek is szerepelnek benne, hanem a formája mellett belső eszmeiségétől, mon­dandójától, megvalósulásá­tól. Bizonyos külföldi tucat­sorozatokat utánzó hazai ké­szítmények — egyes néző­rétegekben feltételezett vi­szonylagos népszerűségük el­lenére — sem erősítik a nemzeti karaktert, sőt in­kább kárára vannak annak, mert félrevezetők, utánza­tok, hamis dolgok. Szorongató a kép az ará­nyokat tekintve a Magyar Televízió művészeti műso­raiban. Sok új magyar mű érdektelen, unalmas, a kö­zönség egy része negligálja azokat, különösen, ha a mű­sor a másik csatornán egy merőben más jellegű, eset­leg ,,ígéretesebb” adást kí­nál. Az emberek igényeit valóban nem lehet figyel­men kívül hagyni, de ezt a kérdést, az igények és az alapvető kulturális célok egyeztetését, vagy közelíté­sét nem lehet lazán kezelni, mert a televízió felelőssége óriási. Ugyanis talán sehol a világon nem képeznek olya,n nagy hányadot azok a nézők, akik kizárólag a televíziótól kapnak valami­lyen kulturális ráhatást és sehonnan máshonnan, mert színházba, moziba, koncer­tekre, közművelődési alkal­makra nem járnak, nem ol­vasnak rendszeresen. Ezek­kel az emberekkel szemben minden művészeti nevelési és szórakoztatási gondot a televíziónak kell felvállal nia. Sorolni lehetne, persze, igen hosszan a szép elkép­zelések megvalósulásának tárgyi akadályait és lehet­ne beszélni a talentumról is, a magyar filmgyártás és a televízió filmellátásának összefüggéseiről, ám a vi­tathatatlanul jól fogalma­zott feladat teljesítésének mikéntjén, az eddig elért eredményeken az nem vál­toztat, s a néző, amikor a képernyő elé ü'l, soha nem vizsgálja ezt a hátteret. A Magyar Televízió — termé­szetesen — nemcsak az em­lített intézkedéseket tette, hiszen a rendszeres tévéné­ző, aki nemcsak az esti filmre kapcsolja be készü­lékét, igen sok változást ta­pasztalhatott, illetve egyes ágazatok korábban elkezdett jó útjának folytatását lát­hatja. A zenei, képzőművé­szeti műsorok, egyebek mel­lett néhány újabb kulturá­lis műsor ás jelentkezett az utóbbi időben — például az Olvasólámpa —, s még igen sok kezdeményezéssel talál­kozhatunk a közeli jövőben. Szeretnék a hazai tévéfilm és -játék készítését is emel­ni, számszerűleg és minő­ségben egyaránt. A nemze­ti jelleghez tartoznak egyes, nem kifejezetten kulturális műrosok is, például kétség­kívül a nemzeti karaktert erősítik a nagy tömegeket érintő Hétvége-szerű műso­rok, vagy — reméljük —, ide sorolhatjuk majd az újonnan indult tévéregényt, a Szomszédokat és még más adásokat. A Magyar Televízió el­nökhelyettese nem előadást, nem számadást tartott a kri­tikusoknak, hanem az intéz­ménynek a gondjait, illetve gondhalmazának a kulturá­lis területet érintő, nem kis csomóit osztotta meg velük, s hallgatta meg azok ész­revételeit, hogy e baráti be­szélgetés is néhány adalék­kal segítsen felmérni, hol is tart a Magyar Televízió a munkáját érintő poitikai bi­zottsági állásfoglalás meg­szabta feladatok megvalósí­tásában. Benedek Miklós Fábri Anna: KlFvp: mm Nem állítom, hogy Fábri Anna esszéje volt a legka­pósabb kötet az idei könyv­héten, de azt minden bi­zonnyal, hogy az egyik leg­tanulságosabb. Azoknak a maturandusoknak minden­képpen ajánlom, akik még (a magyar) érettségire ké­szülnek. Sokkal érdekesebb olvasmány, mint a tan­könyvek, s ad böngészni- valót egész nyárra is (csak­nem 750 oldal!). Irodalom­történetünk egyik legfé­nyesebb korszakát (1779-től 1848-ig) mutatja be a szerző — sajátos nézőpont­ból. A panellakásban szo­rongó embernek először el kellene magyaráznom, hogy mi is volt az a szalon, amelyben francia, majd bé­csi mintára irodalomszere­tő, művelt hölgyek társa­ságokat szerveztek, éltettek. Nem véletlenül emlegetem a panelt, mert ide kíván­kozik még a kávéházak, s egyáltalán a társasági élet hiányának felemlegetése is. Mert eleven irodalmi-mű­vészeti, s egyáltalán szelle­mi élet elképzelhetetlen fó­rumok és alkalmak nélkül, ahol és amelyeken az ér­deklődő emberek találkoz­nak, eszmét cserélnek. Bi­zony némi, alig is titkolt irigykedéssel és nosztalgiá­val írom ezeket a sorokat Fábri Anna könyvéről. Mert mindenkor küzdelmes volt a magyar irodalom élete, története — a XVIII. század végén még maga a nyelv, a magyar írásbeli­ség volt a tét —, de csak ámulhatunk azon, hogy mégis hány „szépkeblű honleány” állt az ügy mel­lé, megnyitva szalonját, s nemegyszer a pénztárcáját is, hogy pártfogolja a min­denkor szegény költőket, a magyar literatúrát. Azon kapom — lám! — magam, hogy elkapott a romanti­kus hév, s szebbnek, színe­sebbnek láttatom a múltat, mint volt. Fábri Anna könyve ad okot erre, de le is hűti a lelkendezőt. Mert bizony kiderül az is ebből a könyvből, hogy az írók, költők — akik nemcsak nektárral éltek — nagyon is emberek voltak, tehát gyakorlók, esendők, mint mi: olvasók. Tiszteletet ma­ga a mű, a teljesítmény ér­demel, de számot tarthat­nak a szeretetünkre, meg­értésünkre is azok, akik valósággal elégették magu­kat az ügyért: az anya­nyelvéért, a nemzet hala­dásáért. Csak utalok itt a tüdővészben elpusztult Cso­konaira és Kisfaludy Ká­rolyra, a koplalást oly jól ismerő Petőfire. Maga a kor volt nagy, amely Ka­zinczy „levélszálonjától” 1848-ig, a cselekvéssé ér­lelt gondolatig, lelkesedé­sig ívelt. iFábri Anna köny­ve mindezt kicsit oldalné­zetből, a hétköznapokban mutatja be, alaposan, sok adattal, portréval, mégis emberien. (Magvető Kiadó, Budapest 1957)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom