Észak-Magyarország, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
1987. május 1., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 # Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életérő Több szólamban Máhr Ági és Szirtes Gábor jelenete A szerelem és véletlen játéka cimű Marivaux-darabban (T gy tapasztalom, nem nagyon U vitatkozunk — inkább keresünk valamit. Jó dolog, hogy közösen keressük. De mit? A város lelkét? Vagy tűnt ifjúságunkat keressük — amelynek még egy régi kedélyes, családias Miskolc adott értelmet, tartalmat? Keressük a várost, ahol még köszöntek egymásnak az emberek, ahol még nem volt vendéglátóipar csak vendéglátás, nem volt húsipar, csak hentesmesterek voltak és fűszeres ízek. Keressük a várost, ahol szövetségi tagság nélkül is lehetett valaki író vagy képzőművész. És keressük a gyárat, amelynek munkásává lenni szerencse volt és megtiszteltetés. Ahol megmérettek a tanulók és a szigorú mesterek tévedhetet- lenül döntötték el, hogy kiből lesz esztergályos, kiből kovács, kiből olvasztár. Hol vannak a régi mesterek, akik nemcsak szakmára, hanem emberségre, tisztességre is tanították az ifjakat. Nem annyira szemináriumokon, hanem inkább saját példájukkal; tartásukkal, erkölcsükkel. Azt hiszem, tulajdonképpen azt keressük, hogy hol rontottuk el. S eközben persze — kit így, kit úgy — rabul ejt (ejthet) bennünket a nosztalgia. Istenem, bölcsen bele kell nyugodni, hogy a matrózruhás lányok már nem a mi kedvünkért sétálnak a korzón, a jogászbálon már nem mi mulatunk. S valljuk be, nemcsak a hentesek, szakácsok ludasak abban, ha nem ízlik az étel — hanem a gyomrunk is, mely bizony már nem a régi. így hát ne kérdezzük, hogy hová tűnt az ifjúság, de azt igen, hogy hová tűntek a régi erények, s a kedély? Cornelius GtallusSZal vigasztalódom: „Nem lesz egészen rút, szép ami volt valaha." Sokszor eltűnődöm, miként tudott egy olyan kis lélekszámú város, mint Miskolc, egy ilyen nagy színházat fenntartani, eltartani. mondjuk a Sebestyének (Géza és Mihály) idejében, vagyis: 1926—1939-ig. Vagy akár említhetném Földessy Géza direktorságának időszakát is aki .1941— 1949-ig vezette a színházat. Pedig a város nem volt gazdag, bizonyítják az egykorú költségvetések és költségvetési viták jegyzőkönyvei. A hajdani városatyák nemegyszer még a fűtés ép fuvar költségeit is csökkentették. És hát az általam említett időszak igazán nem nevezhető konszolidáltnak. De volt itt egy rendkívül fogékony liberális, radikális polgári réteg, mely mecénása tudott és akart lenni a színháznak és más művészeteknek. És jelentős bázisa volt Diósgyőr a szociáldemokráciának, s az SZDP — hiszen legálisan működött — létrehozhatta és létrehozta a különböző művelődési egyleteit, amelyeknek könyvtárai, dalárdái, színjátszó csoportjai rendkívül sokat segítettek a szellemi kultúra terjesztésében. Másrészt pedig közönséget is neveltek a színházi előadások, a hangversenyek számára, s növelték az olvasó emberek számát. Arról már nem is beszélve, hogy a különböző felekezetek a maguk iskoláiban és egyesületeiben ugyancsak ezreit nevelték fel az irodalom-, a művészetpártolóknak. A harmincas évek legelején — vagy talán még előbb — működött itt egy kis filmvállalkozás (a közelmúlt egyik miskolci fesztiválján láthattuk produktumait), amely híradókat készített. Főleg Miskolc társadalmi, társasági eseményei kerültek szalagra: koszorúzások, farsangi bálok, sportversenyek, lovasbemutatók, egyesületi találkozók és gyűlések. Ne vitassuk most ezek tartalmát. Az aggályoskodókmak csak annyit, hogy szélsőséges nézetek — legalábbis a harmincas évek elején — nemigen kaptak még fórumot ezekben a társasági körökben. Viszont teret kapott, kaphatott /minden nemes szándék. Magyarán: az embereknek nem kellett keresniük egymást — találkozhattak, művelődhettek és szórakozhattak. Ha hiszik, ha nem — akkor még! — ugyanaz a híradó tudósított az izraelita hitközség álarcos báljáról, mint amelyikben a helyőrség tisztjeinek lovasbemutatóit láttam. S ha már itt tartunk, friss olvasmányélményem alapján elmondom (Hajdú Tibor: A tisztikar társadalmi helyzetének változásai; Valóság 87/4.), hogy az első világháború előtt — tehát az Osztrák—Magyar Monarchiában — a tartalékos tiszteknek 13,6 százaléka zsidó származású volt. Az adat csak azért fontos, mert érettségi nélkül senki nem lehetett tartalékos tiszt. Vagyis egy jelentős réteg asszimilációját jelzi ez a magas arányszám. Kétségtelen, hogy ez az asszimiláció — vagy nevezzük a polgári társadalomba való integrálódásnak — a későbbiek folyamán fokozódik — mindaddig, amíg egyáltalán lehet. Nos, ezt a Miskolcon — számában, szellemi kultúrájában, anyagi lehetőségeiben — különösen jelentős réteget egyszerűen likvidálták. Ismert okok miatt szétesett minden polgári egyesület, társaság is. De nem kímélték az idők változásai a munkásság művelődési egyesületeit sem. „Sorra megszüntették, vagy tudatosan elsorvasztották ezeket. Csak találgathatjuk, hogy milyen politikai megfontolások okozták vesztüket” — írja Gulyás Mihály vitafórumunk február 14-i hozzászólójaként. Ügy vélem, az okokra némi fényt vet Szakasits Klára „Fent és lent 1945—1950" című könyvében. (251. old.) Az előzményekről annyit kell tudni, hogy 1948-at írunk, de még nem egyesült a két munkáspárt. Az SZDP főtitkárát 8—10 tagú munkásküldöttség keresi fel Diósgyőrből. „Szakasits elvtárs — szólalt meg a küldöttség vezetője —, azért jöttünk, hogy elmondjuk, milyen méltánytalanul bánnak velünk, régi szociáldemokratákkal... Kizárják a pártból, a szemétdombra dobják jó elvtársainkat. Meghurcolják őket. Minket... fenyegetnek, okítanak. Olyanok, akik kinevettek minket régebben, mert a szakszervezet, mert a párt tagjai voltunk... pedig mi már akkor is szervezettek voltunk, amikor az nem karriert, hanem üldöztetést, kizeccolást jelentett ...” Feltételezem, hogy nemcsak a régi szociáldemokraták, hanem az általuk alapított, vezetett művelődési egyletek is gyanússá váltak, miközben egyre fokozódott az osztályharc és az éberség. Mindazonáltal nagyüzemeinkben nem volt hiány fogékony, tiszta szándékú — munkában, szakmában élenjáró — emberekből, akik teljes hittel és odaadással támogatták az új világot. Ezeket kiemelték. Az I.KM pártbizottságának hajdani titkára elmondta nekem, hogy időről időre jöttek hozzájuk kádereikért. Jött a hadsereg, a rendőrség, jött a közigazgatás, jöttek az igazságügyiek, jöttek a gépállomásokról, az alakuló szövetkezetekből, még a kereskedelemből is. Mindenhová munkáskáder kellett. S a legjobb munkások, a legelkötelezettebb emberek elmentek a párt hívó szavára. így kellett lennie. A történelem sodra olykor nagyon nagy, nem lehet megállni, morfondírozni. Statisztikailag különben sem lehet jelentős azoknak a kultúrahordozóknak a száma, akik az általam említett osztályokból, rétegekből itt Miskolcon kivonattak. Csakhogy a maguk közegében kovászként voltak jelen. S ha nincs kovász — nem indul meg az erjedés; formátlan, keletien, íztelen lesz a kenyér. Egyébként kenyeret már csak jegyre lehetett kapni akkoriban, de azért büszkén énekeltük: Sződd a selymet elvtárs, meg azt, hogy: Zúgnak a gépek az öntödében... És hittünk! hittünk! Egyáltalán nem volt lényeges, hogy az öntödében nem zúgnak a gépek, sokkal inkább zúgnak a fonodában. Nocsak az kellett volna még, hogy valaki ilyesmire figyeljen. Különben is, ha a vas és acél országát építjük, akkor azok a gépek csakis az öntödében zúghatnak. Énekeltünk hát — természetesen unisono. Mindent egy szólamra! Mindig megvárni, amíg valaki megadja a hangot, s egy szólamra énekelni, ugyanazokat a nótákat. Érezhető még a dolgok tragikuma? Ez a város, melyet korábban éppen sokszólamúsága tett pezsgővé és izgalmassá, egyszerre csak megkapta a beosztását, s aszerint kellett élnie. Miskolcot-Diósgyőrt és a kapcsolt részeket kinevezték Nagy-Miskolcnak (vajon miként lehet kinevezéssel naggyá lenni?), a vas és az acél városának. Itt másként kell ám írni — figyelmeztetett valaki mikor a miskolci laphoz kerültem —, mert ez munkásváros. Hová akarok kilyukadni? Oda, hogy a szervilizmus és a demagógia gyökerét is ki kell irtanunk, ha azt akarjuk, hogy tisztább legyen az életünk. Politikai kultúra, demokratizmus (vitakultúra), tárgy- és környezetkultúra! Ha minden fórumon ezek lennének a legfontosabb kötelmek, máris — anyagi ráfordítás nélkül is! — jobb lenne az életünk minősége. Mert ugye ezt akarjuk, ezért keressük egymást! Hiszem, hogy megtaláljuk; mi jószándékú, jóakanatú emberek — miskolciak. De, ha szót akarunk érteni egymással, akkor nagyon őszintéknek kell lennünk. Magunkhoz is, másokhoz is. Az egyszálamú éneklés, az ütemes taps legyen a múlté. Aki pedig hangadésra vállalkozik, annak legyen hallása, tehetsége, szellemi ereje. Legjobb, ha magunk választjuk — magunk közül. Az iskolateremtő (közösségteremtő) egyéniségek — akiket úgy hiányolunk! — itt vannak közöttünk, csak meg kell találnunk őket, s engedni, hogy szóhoz jussanak. (Nem fognak dicsérni, soha nem lesznek elégedettek, nem hagynak bennünket nyugodni, folyton p'-otestálnak és kritizálnak majd, de hát talán éppen erre van szükség.) Ha nincs kritika — nincs meg a mi belső, ha úgy tetszik, baráti ellenzékünk —, akkor könnyen hihetjük, hogy minden a legnagyobb rendben megy. A statisztikailag mindig jól mutató mennyiségi változások után (egyáltalán nem biztos, hogy szükség volt ezekre, legalábbis nem ilyen mértékben) most már következzenek a minőségi változások. Jó lenne, ha a nagy lélekszámú város valóban nagyváros lenne. Örülök, hogy a vitaindító cikk „hazánk második legnépesebb városának” nevezi Miskolcot, nem pedig a „második legnagyobb városnak”. Mert egy város semmiképpen sem attól nagy, ha sokan lakják, mint ahogyan nagyhatalomnak sem az az ország számít, melynek legnagyobb a népessége. Miközben tízezrekkel nőtt a város lakosainak száma, mintha elfeledkeztünk volna arról, hogy mi minden kell a városi léthez. Azaz, inkább nem jutott elég erő, energia mindenre. Akik „átrajzolták” a város képét, túlságosan is radikális megoldásokhoz folyamodtak. Ma már tudjuk: nem kell tabula rasát csinálni ahhoz, ha újat akarunk építeni. Mikor itt — éppen ennek a bérháznak a helyén, ahol most e sorokat írom — buldózerek sodortak el egész utcákat, s gyökerestől szaggatták ki a bokrokat és gyümölcsfákat, akkor a Balkánon már kitalálták a beépítést; a régi városközegbe illő új lakóházak és középületek integrálását. És — annak idején megírtam a Déli Hírlapban — egyetlen szőlőtőke és gyümölcsfa sem esett áldozatul. Bulgáriában még az ultramodern nemzetközi szálló lépcsősora is úgy kanyarog, hogy kikerüli az öreg fákat. Mert persze, hogy át kell rajzolni a várost — ez szükségszerűség! —, de lehetőleg úgy, hogy ne pusztuljon el a helység szelleme. Ennyi idő elteltével nem tudom, hogy mint épület mit ér a Rori meg a Székelykert, de az biztos, hogy felrobbantásukkal elűztük a hely szellemét. Mennyi nosztalgia! — kiálthat föl valaki, mikor ennek a cikksorozatnak darabjait olvassa hétről hétre. Vigyázzunk: nem öregedő, vagy öreg emberek múltba vágyó érzéseiről van itt szó, hanem elveszett értékek számbavételéről. Nem az újságpapíron megjelenő Napjainkat sajnálom, de igenis rendkívül sajnálom a Napjainknak azt a szerkesztőségi műhelyét, melyet Kabdebó Lóránt oly érzékletesen idéz fel (1987. április 18.), s amely már első miskolci heteimben engem is befogadott. Ahová — egy folyosón voltunk — naponta akárhányszor betértem, kávéra, jó szóra, bírálatra. A szerkesztő és köre mérték volt számunkra, Tanúja voltam egyszer, mikor egy fiatal költő verset adott át Nemes Nagy Ágnes- nak. Hogy miért volt Miskolcon a költőnő? Miért ne lett volna? Akkoriban — mint Kabdebó írja — igen sokan és sokszor megfordultak itt irodalmunk jelesei közül. Nemes Nagy Ágnes megkérdezte a fiatal poétát: írt már szonettet? És akkor beszélni kezdett a költői mesterségről — s a mesterségről — melyet mindenkinek kötelessége alaposan ismerni, megtanulni. A költő akkor is tudjon szonettet írni, ha soha nem ebben a formában közli gondolatait. Az ilyen találkozások nem múlnak el nyomtalanul, de vannak-e még ilyen találkozások? Budapestre vetődött barátom meséli: A szerkesztőségek immár veszedelmesen hasonlítanak a hivatalokra, ahová, ha belép az ember, megkérdezik: mit parancsol? Talán azt kellene ilyenkor mondani: Kérem szépen, én csak úgy bejöttem, mert szeretnék valamit mondani, de még inkább szeretném hallani, hogy mi a véleményetek X könyvéről? Szóval beszélgetni szeretnék kicsit, mert... mert szeretném, szeretném, ha szeretnének. Igen, akkor is, ha már nincs hivatali idő, mert ugye ez nem a vámhivatal, vagy a sóhivatal, hanem ez egy szerkesztőség. (A „szerkesztőség” természetesen minden más szellemi műhellyel behelyettesíthető.) A „hely szelleme” nem zord és bizalmatlan dzsinn, akit nehéz előcsalogatni, inkább nagyon kedves, szolgálatkész, felkínálkozó manó, aki hajlandó teljesíteni a kívánságainkat. Megjelenik mindenütt, anol (két ember találkozik, s őszintén érdeklődik egymás iránt. Megjelenik mindenütt, ahol nem kincstári patronokat pufog- tatnak. hanem értőn beszélnek — szívvel és ésszel — közös dolgainkról. Ne űzzük el a hely szellemét! Sőt építsünk neki várakat. Igaz, jól érzi ő magát egy kávéházi szegleten is, de hát alkalom- adtán más — ha úgy tetsziik fényűzőbb keretek között is meg kell mutatkoznia. Milyen jó lenne például, ha a város saját tévéstúdiója sugározná a hely szellemét, ha humán főiskolán, vagy egyetemen oktathatna, ha kamaraszínházat építenének neki, ha jó utakon és tiszta utcákon járhatna. A hely szelleme sőt a HELY SZELLEME örül a Miskolci Szimfonikusok sikereinek, s annak, hogy, hysz év után végre van méltó otthonuk, őrük az itteni kórus- kultúrának, azonnal megjelent, s otthon érzi magát a Kós-házban, természetesen ott lesz a májusi filmfesztiválon, készült a sárospataki diáknapokra, s várja a Miskolci Nyár bemutatóit. Viszont nagyon bánkódik, hogy a színháznak összedőléssel fenyeget a műhelye. Kérdezi: azokban az években, mikor városrészek nőttek ki a földből (vagy nőttek a hegyen), miért nem épült öreg teátrumunk mellé egy műhelyház? (Szolnokon 1976—77-ben 13 milliót áldoztak egy ilyen objektumra, mely — háromszintes modern épület — a következő száz évre megoldja az ottani színház, műhely, klub és irodaház gondjait.) S zóval a HELY SZELLEME telve van ambivalens érzésekkel, s ezeket — ahogyan olvashattam — hétről hétre megsúgta nekünk; adjuk tovább, tegyük közzé. Mi megtettük, megtesz- szük ezt; ki-ki képességei, vérmérséklete szerint. Okosan, dühösen, játékosan, nosztalgikusan, elfogódottan és elfogultan. Mindenesetre hittel, jó szándékkal és bizalommal. A sok-sok véleményből kell majd megteremteni azt a szintézist, mely a cselekvés alapjául szolgálhat. Nem lesz könnyű, de talán majd segít a HELY SZELLEME, akit most — egymást keresve — talán sikerült megtalálnunk és felébresztenünk szendergéséből. Gyarmati Béla
