Észak-Magyarország, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. május 1., péntek A csoda mibenléte a DAL Mégiscsak el kellett volna menni Szeiencsre, a férfi énekkarok szép találkozójára. Én ugyanis tudtam, amit Engi István még csak nem is gyanított — „Főtitkárunk (mármint a KÖTÁ-é, a szerk. megjegyzése) gondoltam azért jött el, mert nincs még egy megye, ahol annyi férfikórus énekelne, mint éppen nálunk” —, hogy születésnapi köszöntő készül. Kollégám amatőr magnófelvétele hozta el a szerkesztőségi szobába a találkozó emelkedett, jó hangulatát, a háromszáz valahány dalos szívből fakadó ujjongó, messze zengő „éljen sokáig” énekét. Fülemben még a magnó- felvétel hangulatával ülünk a Kun Béla utcai szép otthon szobájában. A születésnapi süteményből kínál, amit a híres unoka, korcsolyázó táncospárunk leánytagja, Klárika sütött (Engi Kláráról van szó), s ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a családról beszélgetünk. Mária asz- szonyról, aki nélkül Engi István igazi-igazi „semmi embernek” érzi magát, mert hiányzik gondoskodó keze. Mária asszony betegeskedik, kórházban van, s rettenetesen hiányzik itthonról. Zsuzsa lánya az apai örökség folytatója. Azon a hetvenedik családi születésnapon vallotta meg édesapjának, azért nem lett zongorista, mert apja volt a példaképe. A fiúkról is esik szó, Istvánról és Gáborról, meg a négy unokáról. Kár, hogy nincsenek többen, így nem lehet összehozni a nyugalmas napokra egy családi kamarakórust. Pedig az lenne az igazi — észreve- szem, hogy felcsillan a szeme, amikor erről beszél. Ámbár, én őszintén szólva nem is tudom, ha a sors kegyesen teljesítette volna Engi István titkos, kívánságát, mikor próbált volna az a kórus. (Függetlenül a térbeli távolságtól.) Merthogy ugye a nyugalmas, a nyugdíjas napokról volt szó ... De hát Engi István amolyan botcsinálta nyugdíjas csak, 1977-ben elbúcsúztatták a szeretett és nagyrabecsült szakfelügyelőt, hogy azon nyomban egy másiknak válaszszák. A KÓTA megyei szervezetének a gondjai is ott vannak napi feladatként, no meg a két kórus eligazításának teendői is. A mezőkeresztesiek száz évnél idősebb (130 éves) kórusáé, és a Szerencsi Cukorgyár férfikaráé. Volt idő, amikor tíz énekkart is dirigált. Rég volt, de igaz volt. Ez már Miskolcon történt, a fel- szabadulás utáni években, háta mögött a felejthetetlen hat esztendővel, amelyet az erdélyi kis falucskában töltött tanítóként. Egyébként ma is erre a legbüszkébb, a tanítóságára. „Néptanítónak lenni csodálatos dolog” — mondja, magyarázván is a csoda mibenlétét; hogy néptanítónak lenni annyit jelent, nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is foglalkozni. Ahová az Engi család betette a lábát, ott bizony esténként a fonóban jöttek össze az asz- szonyok, a férfiak meg a szomszédos iskoilateremben, egy kis énekkarozásra. „A muzsika tüze mellett próbáltunk melegedni.” A Hargita aljába azóta is visszajár a szíve, úgy, ahogyan annak idején, elköszönvén, az ottani emberek jósolták. De nemcsak a Hargitára, hanem minden kis faluba is. „Hiába születtem Miskolcon, hiába élek itt, a városban, mindenem a falu.” S hogy énekeljenek az emberek! Akik együtt énekelnek, másképpen süvegelik meg egymást is, másképpen is fognak kezet egymással. Van egy régi története — ország-világ volt tanúja annak idején a képernyőn, amikor a „pávában röpködtek”. Ha jól emlékszik a püspökladányiak gratulálták meg őket — ezt tolmácsolta akkor Vass Lajos —, meg faggatták is. Ugyan már, hogy folyik a munka ott, ahol a tsz-el- nök is, a főkönyvelő is, meg a főagronómus is énekel. Hát bizony, ott még a munka haladása is jobb — válaszolta a kórustag tsz-elnök. Mellesleg, két napra rá azért sikerült csak 12 ezer forintért egy gyönyörű csikót vásárolnia Karcagon, mert az eladó megkérdezte: Mondja már, honnan ismerem én magát? A tévés beazonosítással megköttetett a vásár. A történet aranyos, de oka van annak, hogy így szóba került. A szakfelügyelő, a KÖTÁ-s Engi István — bár nem embere — statisztikákat is tud. Szívszomorító statisztikákat. Hogy például a mostani megyénk területén a felszabadulás előtt több mint 300 felnőttkórus működött. Csak Miskolcon 23. Most 34 felnőttkar van a megyében, a miskolci kórusokét pedig egyik kezünk ujjain is el tudjuk számolni. Sovány vigasz, hogy ritka iskola, ahol ne lenne kórus. A kórusmozgalom megfiatalodásában (életkor szerinti ifjúhodásá- ban) legfeljebb annyi a biztató, hogy mintha szaporodnának a szakmunkásképzőbeliek. Néhány nappal előtte éppen ezek a kórusok versengtek, s jó volt látni, hallani őket. Legfőképp, ha az intézmény igazgatója is eljött meghallgatni a gyerekeit. Visszafordultunk hát a körbe. A lényeg ugyanaz, csak a szavak formulázá- sa más; „Nem szeretem, ha az iskola igazgatója azt mondja, az én karvezetőm. Karvezetője a gyerekeknek van, kórusa meg az iskolának. Hát karvezetője is annak.” Hozzáállás kérdése, fejtegette később. Bizony Bartók és Kodály országa is csak akkor leszünk majd igazából, ha megmarad bennünk az érdeklődés. Mert az mozgatja a mozgalmat is. Mindenkinek nem lehet hallása (nincs is), de ha már szereti és támogatja is a kórusmozgalmat, megtette a magáét. A lelkesek, az ügyszeretőek meg mindenütt megvannak. Csak meg kell keresni őket. Emberekről hallok. Akik szakmai vért nélkül, jó szívvel és jó füllel közösséget teremtenek maguk köre, mint a BVK nyugdíjas dolgozója Aggteleken, utánanyúlva az általános iskolásoknak is. Úgyhogy citerájukon talán már a pávakörösöket is kísérhetik. Már én mondom; olyan is kell, aki utánanyúl a munkát szívesen vállaló embereknek. De hát ezt ott fölösleges lett volna elmondanom. Tudom, most is tiltakozik. Ezt a beszélgetést nem nagyon akarta, merthogy minek annyi ünneplés. Jólesett a kitüntetés is, a jutalom is, de a szívét. mégis a táviratok melengették, amit a dalosoktól hozott a postás. Egyiket- másikat kalandba illő módon juttatva a kezéhez. A lényeg, hogy haladjon a szekér, gyarapodjon a kórusmozgalom serege. Mert lehet úgy vélekedni, hogy néhány nagy, színvonalas kórus reprezentálhat bennünket. De ha nincs mögötte derékhad? Engi István úgy mondja, sok kórus kell, ha lehet minden községbe kell belőle. Az sem baj, ha nem viszik országos hírnévig. Az ének mégiscsak közelebb visz embert az emberhez. No lám, még országhatárokon is átvisz — fogalmazom újólag magamban, hogy meséli legújabb nagy vállalkozását. Rádióriport után fogott tollat, hogy szives invitálást küldjön a petrovói Tisza együttesnek.’ Az Ungvár közeli kolhoz 124 tagú együttese — ez már biztos — jövő augusztusban megyénkben vendégeskedik. Előtte pedig a mezőkeresztesiek, a szerencsiek és a Zemplén Táncegyüttes látogat a magyarlakta kárpát-ukrajnai faluba. Telefon- és táviratváltás utón már pont került a megegyezésre. Méghozzá személyesen. „Csak hinni kell, hogy szót tudunk érteni, ha a szándék is megvan bennünk.” Ezt megint Engi István mondta, de mielőtt folytatnám, lekopogom magam. Ügy, mint Becht József tette egykoron a miskolci tanítóképzőben a kóruspróbán. Szerettem volna ugyanis még azt megtudni, hogy miből táplálkozik az öregek lendülete. Helyette egy történetet kaptam Becht tanár úrról. Aki csak közbekopogott, ha baj volt. Mert a kóruspróbát mindig a legjobb zenész vezette. Ma pedig a főiskolákon a versenyre készülődnek. A versenyekre ... „Tudja, amikor olyant mentem szakfelügyelni, aki Patakon végzett, akkor tudtam, fogok jó dolgokat látni.” A kórusmozgalomnak az életre nevelt karvezetők kellenek... És mert a mozgalomra még várnak a feladatok, reméljük, marad még az idős nemzedék lendületéből is. Csutorás Annamária Harminc éve világít a képernyőnk A harminc év előtti május elseje alighanem legújabb kori történelmünk egyik legemlékezetesebb májusi seregszemléje volt. Budapesten, az ország fővárosában fél esztendővel az 1956-os ellenforradalom leverése után olyan tömeges felvonulás volt, olyan sokan vettek részt a felvonuláson, hogy azt bátran tarthattuk és tarthatjuk ma is a magyar dolgozók spontán hitvallásának a nagy megrázkódtatás után magához térő ország újjáépítése, a szocializmus útjának választása mellett. És ezen a május elsején, ezen a budapesti tömegdemonstráción történt még valami, ami a fővárosi Dózsa György út eseményeit szétröpítette messzi otthonokba, igaz, egyelőre még főleg a főváros területén: először jelentkezett nyilvános adással és ezzel megkezdte rendszeres műsorsugárzását a Magyar Televízió. Ma már természetes mozdulattal nyomjuk meg a készülék kapcsolóját, s látjuk a moszkvai felvonulást, meg a pestit, sőt egy sor más hazai település ünnepét is. Hivatalosan a mai nappal harmincesztendős a Magyar Televízió. Igaz, híre már régen megelőzte. Az ötvenes évek eufórikus hangulatában sokszor beszéltünk róla, talán többet és többször is, mint ahol az előkészületek tartottak. Tény, hogy 1956 szeptemberének első napjaiban már láttam kísérleti adást: Budapesten a Corvin Áruház felsőbb szintjén voltak a vevőkészülékek, amiken többször is látni lehetett néhány rajzfilmet, például A kiskakas gyémánt félkrajcárját. Aztán jött az ellenforradalom és sokféle gondunk között bizony kevéssé foglalkoztunk a televíziózással. Szerencsére az erre illetékesek nem hagyták abba a kísérleteket, a munkát. Így kezdődhetett el a rendszeres adás 1957. május elsején. Akkor még nagyon kevesen foghatták az adásokat. Talán hatszáz tévétulajdonos volt az országban a kezdeti időkben, de 1958 végére tehát másfél év alatt ez a szám már 16 ezerre emelkedett, 1977-ben pedig elérte a 2.5 milliót, napjainkban meg a hárommillió körüli előfizetővel, illetve családdal már az ország televízió-telítettségéről beszélhetünk. Az előfizetők száma érdemben már aligha növelhető, a készülékvásárlások részben a minőségi cserékből, a fekete- fehér készülékek színesre váltásából, az egy háztartáson belüli második, vagy harmadik masina beszerzéséből adódnak. Gyors volt hát a televízió térhódítása. Még emlékszem azokra az időkre, amikor részben közületekhez jártunk a műsorokat nézni — a havi műsorban is kinyomtatták, mint „rendezvényt” a televíziós adást —, vagy székekkel sorakoztunk azoknak a szomszédoknak az ajtaja előtt, ahol már volt televízió. De sok barátság és de sok sértődés is adódott ezek- zől! A hatvanas évek elején indult meg a rohamos terjedés. Magam is 1961 óta vagyok tévéelőfizető és néző, s 196? eleje óta írom rendszeresen heti tévé-kritikai jegyzeteimet. Tíz hónappal a sugárzás megkezdése után már tévéjátékot sugároztak. Katkics Ilona rendezte kamerák elé Dobozy Imre Tanya a viharban című rádiójátékának tévéváltozatát. S tessék csak belegondolni: akkor még nem voltak képrögzítő berendezések, élő adásban ment a játék; egy stúdiónak kinevezett nagy garázsból sugározták. De már ezt megelőzően is voltak kísérletek: például a Várkonyi Zoltán vezette Művészet című magazinműsorban voltak próbálkozások az élő illusztrációra. Aztán jöttek a további tévéjátékok és már 1958- ban olyan értékes mű született, mint a mindmáig kimagasló értéknek tekinthető Vacsora a Hotel Germániában. Kevés lenne egy teljes újság a harminc esztendő legfőbb mérföldjelzőinek megemlítésére. Azt viszont feltétlenül ide kell jegyezni, hogy már 1964-ben éppen Miskolcon az első filmfesztiválon itt voltak a Magyar Televízió munkái megméretésen, és azóta is elválaszthatatlan Városunktól a politizáló televízió rendszeres szakmai mérlegretevése a miskolci tévéfésztiválokon. A műsoridő a kezdetekben heti kétszer négy óra volt. Ma már heti hat napon és másfél csatornán sugároz műsort a Magyar Televízió, mintegy heti 94—96 órában. A különböző műsorok nézettsége természetesen változó, de a harminc év alatt volt idő, amikor csúcsidőben a nézettség elérte a hétmilliót! Ez a hatalmas nézettség és az ezen belül megosztó igényskála, befogadási készség, ízlésbeli különbség bizony alaposan megnehezíti a műsorszerkesztést és lesz nem egyszer viták forrása is. Napjaink életéből a televízió már elválaszthatatlan. Már többségben maguk is szülők azok a felnőttek, akik a televíziózás korában születtek, akiknek bölcsője fölött is kékes derengésben villogott a képernyő és esti mesét nem a mamától, hanem a tévémacitól hallottak. A televízió behozza lakásainkba a nagyvilágot, az Országgyűlés üléseit, távoli földrészek friss történéseit, egy időben látjuk a sok ezer kilométerre eső történéseket, híres sporteseményeket, természetesnek tartjuk, hogy házimoziként szolgál a képernyő, s ha ;nem megyünk színházba, hát elhozza otthonainkba a színházat, a hangversenyt,- a Hungaroring versenyét. Természetesnek tartjuk, hogy hétköznapokon három híradóban tájékoztat a világ legfrissebb eseményeiről, számos ismeretterjesztő, agitációs és egyéb műsorával szinte naprakész tájékozódást kínál, segít az iskolai tanulásban és nem utolsósorban sokféle módon szórakoztat. Napjaink megváltozott életritmusával, a növekvő igényekkel is igyekszik lépést tartani, s ha az utóbbi években sokféle kifogás is merült fel egyes nézőcsoportok, -rétegek és a műsorkínálat aszinkronitá- sával, az egyéni kívánalmak és a programlehetőség össza- egyeztethetetlenségével kapcsolatban, nem biztos, hogy mindig a televíziónál kell a hibát keresni. Nem ártana néha nézői önvizsgálatot is tartani. Volt időszak, amikor a nézők többsége mindenevő” volt, minden műsort nézni akart műsorkezdettől zá- rásig, s lehetőleg minden percre a saját igényei kielégítését várta. Ez már mólóban van, .s talán többen kapcsolják ki a készüléket bosszúság nélkül egy-egy jó könyv, vagy séta, családi együttlét, moznbamenetel, vagy élő színház kedvéért. Tessék csak nyugodtan, a Magyar, Televízió nem sértődik meg. Nem volt töretlen a Magyar Televízió fejlődése. Sem tartalmi, sem technikai vonatkozásban. Az utóbbi években különösen sok a technikai, az anyagi hátterű gond, ami előbb-utóbb a műsorokon is érződik. (Például legutóbb a külföldi kupamecs- csek közvetítése anyagi okok miatt maradt el.) Mindezek ellenére a Magyar Televízió mindennapi életünk olyan segítője, bázisa, amely nélkül ma már szinte élni sem tudnánk, s amely úgy szolgálja épülésünket, hogy azt természetesnek tartjuk, szinte észre sem vesszük. Csak egy legutóbbi bravúrt jegyzek itt fel, noha nem sokmilliós nézőtábor igényeivel találkozott, de bizonyára hétjegyű számmal írandó az érdeklődők száma: a Piacidó Domingo és Jelena Obrazcova vendégszereplésével tartott budapesti Aida- bemutatót négy nap késéssel az egész ország operakedvelő közönsége kifogástalan minőségben élvezhette. Ma harminc éve kezdte meg életútját, illetve akkor lépett a nyilvánosság elé a : Magyar Televízió. Rögös utat járt meg, sok átszervezés okozott kanyarokat útján. De van, nehézségei ellenére is él és tanít, informál, szórakoztat. Szidjuk és szeretjük, s talán nem is puszta tréfa a régi mondás: „rettenetes ez a Magyar Televízió, s ráadásul hétfőn adásszünetet is tart”. Mert már hétfőn is hiányzik. Annyira hozzánk tartozik. . . Benedek Miklós Iskolacsengő Bodrogkeresztúion, az Eötvös József Általános Iskola udvarát disziti a felvételen látható, muzeális jellegű, szünetet jelző „harang”, amelynek oldaláról leolvasható: „Öntötte Egry Ferencz Kisge- jöczön 1912.” Fotó: Pásztor Károly A képen: a kórust vezényli. Engi István
