Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
1987. április 11., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 5 Szomorú sorsú miskolci Tllúlio Sok-sok agora kellene Egy vidéki város szellemi életének mindenkor nélkülözhetetlen színtere a színház és környéke. Sok „szellemi munkás” egy-egy városhoz kötődését a tá- gabban értelmezett színházi élet határozta meg. Hazánk történetileg magyar kőszínházának épülete évek óta siralmas képet mutat. Például a főbejárati pillérek. (Most fogják tatarozni. — A szerk.). Környezete a lezüllött szerződéses vendéglátóhelyek, egykoron tömeges tiltakoTulajdonképpen „jött- ment” vagyok, 1962-ben „szivárogtam be” Miskolcra Budapestről. Ám, úgy érzem, azóta már miskolci lettem. Akkor kerültem Miskolcra, amikor itt megkezdődött (vagy legalábbis nekem úgy látszott) az őrségváltás: a régi értelmiség átadta a helyét az újnak. Annak az újnak, amely már a „Miskolc munkásváros” jelszót megvalósító időszakban kezdett ténykedni és ezt a jelszót (amely lényegében igazat mond) túlságosan vulgárisán igyekezett realizálni. Az új seprű piindég jól seper, ám ezúttal, túl jól sepert. Marxista indíttatása ellenére megfeledkezett arról (vagy talán nem tanították meg rá?), amit Engels úgy fogalmazott meg valaha, hogy a proletariátusnak át kell vennie a jó, polgári, kulturális örökséget. Így feledkeztek meg itt Miskolcon például arról, amit vitaindító cikkében az ÉM is leszögez: „a belváros kereskedői, polgárai, értelmiségi emberei... sokkal több kulturális értéket teremtettek, mint, amennyi a köztudatban él”. — Nem vitás, hogy a legtisztább politikai jóhiszeműség vezette azokat, akik a „Miskolc munkásváros”-t megteremtették, hiszen a nagyon is nemes miskolci munkásmozgalmi hagyományokat tették uralkodóvá abban a városban, amelyben ezek Borbély- Maczky terrorja idején is éltek, minden elnyomás ellenére. Ám megfeledkeztek az alkotás lázában arról, hogy ezeket a hagyományokat az a haladó polgári kultúra is éltette, amelynek legjobb képviselői tartották a kapcsolatot a munkásmozgalommal. Így merült kissé a feledés homályába a Sebestyének igazgatta színház, amelyről Góth Sándor, vagy a pályáját itt kezdő Rátkai Márton idelátogatásakor csak a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott, a régi Ady-estek (s csendőrszuronyok árnyékában) avagy a lillafüredi írótalálkozók és sokáig az is, hogy a könyvnapok ötlete itt született meg, Ferenczy Károly, a legendás könyvkereskedő bábáskodásával. És megjelentek (egy időben napilapként is) u<.Dk a színzást kiváltó játékbarlangok következtében az esti színházlátogatás idejére inkább hasonlít egy amerikai krimi külvárosi gettójára, mintsem a városi szellemi élet egyik bázisára. Hangoskodó, garázda részegek, visszapillantó tükröt szaggató, a Győri Balett fellépésekor kirakatot beverő suhancok uralják a terepet. Mindezt tanúsíthatják a rendőrségi jegyzőkönyvek, mentős naplók. Pedig itt nappal is diákok százai sétálnának, a fővárosból kulturális ügyben érkező vendég a Miskolci Galériát keresné fel, de a környék egyre inkább elriasztja a tisztes polgárokat, már a színház, hangverseny látogatásától is. Az előadás élménye nem a függöny felhúzásával kezdődik, hanem a megelőző „felvonulással”, nem az utolsó tapssal fejeződik be, hanem az azutáházi, kulturális híradók, amelyekből magam is értesültem minderről, mint Miskolcra „bevándorolt”. Márpedig, ha ezek a lapok akkor rendszeresen megjelentek, vásárlóik is voltak, különben megbuktak volna az első szám után. Ezt az örökséget, ha polgári is — azt hiszem — nyugodtan lehet vállalni a napjainkban sajnos egyre erősébben dívó dzsentriörökség, az ivászat, helyett. A kérdés csak az, hogy hogyan? — Talán kapcsolódjunk a napjainkban oly divatos nosztalgia-hullámhoz, de ne csak tv-ben és filmekben egyaránt reklámozott pestihez, hanem csatoljuk hozzá a miskolcit is? Hiszen akkor, amikor a fentebb idézett lapok itt megjelentek — lépést tartott a pestivel. De nem is kell olyan messzire mennünk. Itt van a TIT, amelynek falai között, amikor ide kerültem még (Németh László vagy Darvas József volt vitatéma egy színművük bemutatója kapcsán — népes közönség előtt. De mi van ma? Régi TIT-tag vagyok, óm évek óta legfeljebb az ötévenkénti TIT-közgyűlésre trombitálnak össze. Az irodalmi szakosztály tart néha előadásokat és Camus, vagy Miller és hozzá hasonló, lassan mór klasszikusnak számítók kerülnek szóba. Ez már iskolás tananyag. olyan írókról kellene vitatkozni, akik olyan vitatottak ma, mint annak idején Németh László, vagy Darvas József volt. — Örömmel nyugtázhatjuk, hogy van a MAB. de székhaza kapuit kissé jobban meg kellene nyitni a kulturált laikusok számára is. Gondolok itt az egykori Cobden-szövetség előadói estjeire, amely — tudtommal — Miskolcon is működött a harmincas években. A demokratizálás nem árni utcai társalgással, egy kisvendéglőben, kulturált módon elfogyasztható vacsorával. Hol van már ez?! Évek óta cikkezik a sajtónk is a belvárosi, vendéglátóipari állapotokról, szólunk a népfront, párt, tanácsi, MTESZ-értekez- Ieteken, de az illetékes igazgatási, rendészeti szervek intézkedései nem elég hatékonyak, a helyzet egyre rosszabb. Itt, ahol színészdinasztiák indultak, ahol színháztörténeti események zajlottak, világhírű zeneművészeknek örvendtünk, most néhány száz fős csőcselék és néhány tucat haszonélvezője okoz napi keserűséget, rossz társadalmi közérzetet sok ezer embernek. köztük a színház, a galéria, az antikvárium, a TIT látogatóinak. tana. Hasonlót mondhatnék a színházról is. Jó, hogy kitűnő avantgard-da- rabokat láthatunk, kitűnő rendező irányította színészek előadásában, de vegyük tudomásul, hogy a művelt értelmiségiek többsége (akár újak, akár régiek) nem vájtfülű irodalmár. A nívós, de szórakoztató színdarab nagy közönség előtt nagyobb hatású kulturális tett, mint a „magas” avantgárd néhány szakmabeli számára. Ha a Sebestyének idejében nem viszolyogtak az akkori „sikerszerzők” darabjaitól és Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, és még Csató Kálmán, vagy Szepes Béla és Hunyadi Sándor bemutatókkal tudtak maradandó színházi élményt kiváltani, akkor ezt a „polgári hagyományt” fel lehetne újítani. Elvégre nem kisebb ember, mint Goethe írta a kor „magasztos” nagyságának Klopstocknak, Messiásáról, hogy „ki ne dicsérné Klopstockot, de olvassák is? Korántsem! Legyünk kevésbé magasztosak és olvassanak bennünket többen”. Végül néhány szó a lakótelepekről. Hát ezeknek éppen az a bajuk, hogy csak lakótelepek, csúnyábban szólva: kolóniák. Attól még hogy ledobunk mindegyikbe egy „szupermarketnek” elegánsított zöldségesboltot. ezek nem lesznek kerületek, városrészek, csak továbbra is lakótelepek maradnak. Ettől nem lesz ott kulturált élet, elvégre „nemcsak lakással él az ember” — hogy a régi mondást módosítsam, hanem mozival, kávéházzal is például. Mai formájukban azonban ezek a lakótelepek — sajnos — valóban „csinált városrészek”, nem szerves részei egy hagyományokat őrző és továbbfejlesztő városnak. Máté Iván Aszfaltról legel majd a liba ..: Ezt jósolta Miskolcról, ’28-as könyvében Sassy Csaba újságíró, dalköltő és elsősorban miskolci polgár, amikor számba vette a jövőt, a lehetségeseket. Egy dologra azonban nem számított, hogy ez a város illetlenül megnő, kedélyessége elvész, hogy januárban nincs már „he- ringschmaus” a Lefler-féle vendéglőben, de Lefler sincs meg, sőt, a vendéglő is átvedlett jellegtelen presszó-kocsmává. De nincs meg Vasas Bandi kocsmája sem az Avason, s nincs meg már' a ház sem. ahol a " Székely kert állt, s ahol néhány fillérért zónapörköltöt lehetett enni, s bar- kácscikkek unalmaskodnak azon a helyen, ahol Da- videk bácsi saját, olcsóbb borát hozta a szegény jogászoknak és Komlós Vilmosnak, az „elnöknek”, aki mindennap ott kártyázott a kávéház sarkában. Sorolhatnám még, hogy mi minden nincs meg már a régi, kedélyes Miskolc- ból, csak Benedek Miklós tündéri „Macskaköveiben”. Remélem, egyszer kötetben jelennek meg igaz tanulságául annak a Miskolc- nak, amely ifjúságunk városa volt s marad már az időben mindörökre. Mert Miskolc — és azt, hiszem, minden valamirevaló város — szellemi életének jellegzetes része bonyolódik le a kávéházakban, kocsmákban, sötétebb és világosabb cukrászdákban. Téved az, aki a kultúrát csak és kizárólag a színházban, a hangverseny- termekben, a képkiállításokon véli megtalálni. A kultúra — engedtessék meg itt egy mellékmondat erről az evidenciáról, a teljes, a szép élet, amihez Lévay Szüretje éppúgy hozzátartózik, mint maga a szüret az Avason, ahol tudja minden valamirevaló miskolci, hogy hol volt az ősember „kovácsműhelye”, és hogy milyen tájolással fekszenek az ismeretlen férfiak csontvázai az avasi templom város felé eső oldalának tövében. Csacsi Csaba bácsi, mert ez volt a beceneve, — tudta, hogy háta mögött így hívják, és nem haragudott érte — azt a Miskolcot verselte, amelyben még mindenki ismerte egymást és a várost is. Ki tud ma Miskolc múltjáról, ki érzi a zsigereiben, hogy nemcsak Pápa, Sárospatak, de Miskolc is ősi iskolaváros. Mikor a Földes 425 éves évfordulóját ünnepeltük, csodálkozva néztek ránk, mit ünnepelünk. Igaz, mi még a Palóczy utcai elemi iskolában tanultuk Miskolc földrajzát, történelmét, s nekünk Herman Ottó nem egy álklasszicista múzeum, hanem egy kedves, szakálSzólásaink, hasonlataink — miközben finoman árnyalják nyelvünket, mondandónkat — számos pontatlanságot, felületes megfigyelést is őriznek, amelyek ma már mélyen ivódtak a 'köztudatba. így nyelvünk pl. hátrányos adottságokkal, tulajdonságokkal ruház fel bizonyos állatokat. Gondoljunk szegény peches szamárra, amely bizony egyáltalán nem szamár, legfeljebb néha más a „véleménye” las bácsi volt, aki csöndes óráin a pókokat figyelte, és közben nagyon-nagyon gyűlölte a kétfejű sascímeres (Habsburgokat. Kedélyes, élő jókedvű város volt Miskolc. Ez volt a kultúrája, nem az olyan igazi, magas kultúra, mely némely vidéki városunknak sajátja, Miskolcon nem termett igazán nagy alkotó. A kicsiny, idemenekített jogakadémia is provinciális intézmény volt, elvágyakozó professzoraival, negyven-ötven fős hallgatóságával. Egy tekintélyes városatyától hallottam egyszer, hogy a rövid ideig itt tanárkodó Kaffka Margit arról volt nevezetes, hogy piszkos volt a körme. A megye tiltakozott Móricz irodalmi tevékenysége ellen. Tudósaink bizony nem voltak igazán megbecsült figurák. A művelt tanárnő, aki jeles írókat hívott vendégségbe, s hozott össze diákokkal, bizony, unikum volt. S a színház is, — bár de sokan indultak innen — bizony inkább üzleti vállalkozás volt, ahol fontosabbnak találtatott a primadonna lábának kecses formája, mint a darab. De minden megvolt ahhoz, ami egy városhoz kell, ami a kultúrának szerény, de elengedhetetlen alkotórésze, s készült, készült ez az ötven-hatvanezres város ahhoz, hogy valóban várossá legyen. Még nem tisztelte a Ferenczyeket, de becsülte a kereskedésüket, amely éppúgy felért egy kultúrmisszióval, mint a Szász László-féíe kölcsön- könyvtár. Előbbi az üzlet európaias légkörével, utóbbi a gazdagságával. Mára Miskolc intézményekben összehasonlíthatatlanul gazdagabb. Azt hiszem, az a fejlődés, ami a múzeumi, levéltári gyarapodásban végbement, az a könyvtári hálózat, amit Kordos László ültetett .el a városban, az iskolavárosi múlt folytatása, egyes utcák épületeinek megszépü- lése valóban alapot ád arra, hogy ez a jelenleg óriáscsecsemő már ne csak arra legyen büszke, hogy díszburkolatot kap a Széchenyi utca, hanem arra is, hogy a város szívós vezetése egy új arcú mini-metropolis alapjait hozta létre. A makró-szervezet már megvan. A várossá válásnak nemcsak kő és üveg, hanem a lélek az alapja. Azt hiszem, sok-sok kisebb-na- gyobb egyesület kellene, s működésükhöz tisztes helyiség. Sok-sok agóra kellene, ahol a polgárok megbeszélhetik a közösség ügyeit. Közösségi ügyeken persze nemcsak a nagy szavakkal címkézett témákat értem. Például a békéről szerintem inkább úgy kell beszélni, hogy mi lesz a mint gazdájának. Ilyen rosszhiszemű gyanúsítás áldozata a szegény rák is! Amely ugye — állítólag — hátrafelé megy! (Legutóbb Tóth Árpád vitacikkében a város műveltségéről — Észak-Magyarország 1987. III. 29.) Pedig a rák előre megy, hátrafelé csak úszik, vagy menekül. Úszását szokatlan állású farokúszója valóban szokatlanná teszi, de menekülni az állatok többsége hátrálással szokott. A négy pár láb közül fával a kertben, hová megy iskolába az unokám, mikor nyitjuk ki a kaptára- kat. Mert ezek az ember- szabású béke ügyei. Szükség lenne ehhez sok-sok helyre, barátságos és olcsó kertvendéglőre, avasi pincékre, ahonnan biztonságosan lehet hazamenni, magánházakra, körökre, klubokra. Mert agorára van szükség egy városban, ahol a nép megbeszélheti közös és magánügyeit. S a kultúrához az is hozzátartozik, hogy mindezt szervezni is kell. Ehhez sok mindennek változni, fejlődni kellene. A közügynek kicsit személyesebbé kellene válnia. Régen tudták, ki a jó órás, a jó ügyvéd, vagy kalaposmester. Ma néhány szabón, tv- szerelőn kívül nincs ismert iparos, de nincs közismert művész, egyetemi tanár, szépasszony, vendéglős sem. Csak amorf tömeg van, amely elárasztja az utcákat. Nincs egyetlen asztaltársaság sem, ahol a város vezetői egy kávé, vagy sör mellett elüldögélhetnének egy-egy órát, színészekkel, grafikusokkal, gyárvezetőkkel, hasznos és haszontalan emberekkel. A város polgárai életében él. Egyáltalában akkor van város, ha játszunk is benne. Semmiféle elv nem él meg praxis nélkül, s elég már a sok komolykodásból. Olyan ez, mintha valaki elterjesztette volna, hogy jó munkás már nem viccelhet. Ez az álszakállas humortalanság is űzött el ebből a városból írót, nem is egyet. Ebben a városban lelkes vezetők jóvoltából született szimfonikus zenekar, de nincs térzene. Hová tűntek a dalkörök, legényegyletek, körök? Más városokban még karneválok. virágfesztiválok is vannak. Nem sorolom. Mert vége se lenne. És bizonyos szempontból igaztalan is lenne. Hiszen annyi minden épült, annyi aszfalt borítja már az egykor sáros utakat. De szellemi élet csak akkor lesz, ha a meglevő intézményeket kihasználjuk, ha együtt próbálunk élni az egyetemmel és az is velünk, ha jobb lesz egy kicsit a színház, ha a belváros végre megemészti Diósgyőrt és Csabát, ha több virág lesz, több sétáló, több kis szenzáció. Csak egy mondat erejéig még: elképzelhetetlen olyan egyetemi tanár a mai Miskolcon, aki mint Zse- dényi Béla egykor, az utcán sétálva olvas, aztán beül hallgatói közé a vendéglőbe s emberközelből tanítja lényével — a kultúrát? Mert hiába legel máraz aszfaltról a liba, ha mindörökre csak liba. három az előre haladást szolgálja, s csak egy pár a hátramenetet. A rák leginkább előre megy, jár, halad. ökelme akár előre jár, akár hátrafelé úszik-gyalo- gol, mindenképpen célszerűen cselekszik, s így mindenképpen előre jut: közelebb a céljához. Az oktalan állat mozgása sokkal racionálisabb annál, hogy alkalmas lenne emberi, különösen társadalmi mozgások párhuzamaként emlegetni! A ráknál ugyanis a hátra is előre. Meg az előre is előre! De hogy van ez nálunk, embereknél? Viga Szlabóczky Pál „Ha majd a szellem napvilága” Sz. Kovács Lajos Merre megy a rák?
