Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1987. április 11., szombat Lap-szem-lélek Cselekvés és tettiszony kiöntöttiik mi már az ürgéket? „Ahhoz, hogy kenyerünk legyen, nem elég kiönteni az ürgéket a gabonaföldön.” (Orosz közmondás) Mikor eme népi bölcsességet az ÉS hasábjáról másolni kezdtem (Borisz A. Grusin szociológussal készített interjúban hangzott el — 1987. április 3.) nyomban eszembe jutottak Örkény István szavai: „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak össze-vissza, hanem helyes irányban haladjanak. nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” Például az igazsághoz tartozik, hogy az ürgeöntők nem mindig azonosak a szántóvetőkkel, sőt olykor semmi közük sincs egymáshoz. Aztán: az ürgéktől még csak-csak meg lehet szabadulni, az ürgeöntőktől már nehezebb. Merthogy azoknak érdemeik vannak ... A szántóvető mindenesetre munkálkodik, s meg is terem munkájának gyümölcse. A termést már nem veszélyeztetik az ürgék, az ürgeöntők viszont beszedik a dézsmát. Egyszóval nagy a szántóvető dilemmája. Néha arról álmodik, hogy nincsenek sem ürgék, sem ürgeöntök. Ilyenkor derűsen ébred. Aztán mégiscsak szembe kell néznie a valósággal. Megállapítja, hogy változtatásokra van szükség ahhoz, hogy több és jobb legyen a kenyér. Eddig a tanmese, amire az orosz közmondás inspirált. Az említett interjúban a szovjet szociológus azonban nem közmondásokat citált. Mikor magyar partnere Széky János a peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszty (nyilvánosság) mélyebb tartalmáról érdeklődött, a következőket mondta: „... fel kell szabadítani az energiákat a politikai szférában éppúgy, mint a kultúrában. Ehhez át kell alakítani a gazdasági rendszerét, a társadalom irányítási rendszerét, a kultúra létezési formáit... a nyilvánosság csupán egyik nagyon fontos oldala, illetve előfeltétele a most meginduló fő folyamatnak: a társadalmi viszonyok legteljesebb demokratizálásának. Ez magában foglalja a tömegek részvételét — nemcsak a termelésnek, hanem , a társadalmi élet valamennyi szférájának irányításában.” A társadalmi viszonyok demokratizálása! Lenin már 65 évvel ezelőtt 1922-ben sürgette ezt! „Nagyon tanácsolnám. hogy ezen a kongresszuson (a XIII. kongresz- szus következik — a szerk.) hajtsunk végre jó néhány változtatást politikai rendszerünkben." A „Levél a kongresszushoz” című híres dokumentumból valók az előbbi sorok, melyeket most a Moszkovszkije Novosztyi hasábjain Jegor Jakovlev tett közzé, s Kritika című folyóiratunk is átvett márciusi számába. „A politikában bekövetkező fordulatot — írja Jegor Jakovlev — Lenin a párton belüli változásoktól tette függővé. Az átalakítást a párttal kell kezdeni” —• magyarázza a szerző Lenin szándékát, majd hozzáteszi: „Ahogyan ezt itt leírom, úgy érzem elmosódnak az idő határai, elmosódik a határ a között, ami 65 évvel ezelőtt történt, és ami ma foglalkoztat bennünket.” Némi kitérő következik. Mint tudjuk 1922 áprilisában Sztálin lett a párt főtitkára, s neki aztán nem volt ínyére a demokratizálás. Éppen ellenkezőleg! A most következő lenini megállapítást azt hiszem jól ismeri a hazai olvasó is. Először Hruscsov idézte a XX. kongresszuson, s azóta — hosszú szünetekkel — többször is közzétették, közzétettük. A „Levél a kongresszushoz” című írás sarkalatos megállapítása: „Sztálin elvtárs, amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított kezében, és nem vagyok biztos benne, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal.” Egyszóval Lenin alkalmatlannak találja a főtitkárt a tisztség betöltésére. De hát miért? Nekünk, ismerve a következő évek, évtizedek Sztálinját, már köny- nyű válaszolni. De Lenin csupán 74 napon át figyelhette meg magas posztján ténykedni harcostársát, s múlhatatlanul fontosnak tartotta papírra vetni a fentieket. Nem bíráltatik itt Sztálin hite, elkötelezettsége, esze, ereje, akarata, tehetsége csak . . . De olvassuk tovább Lenin sorait: ..Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, mely teljes mértékben elviselhető körünkben és kommunisták közötti érintkezésben, tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon. hogyan kellene Sztálint erről a posztról áthelyezni.” Vagyis Sztálin jelleme, személyisége. formátuma nem volt adekvát a feladathoz. Ez a sok mindenben oly jelentős kvalitású ember, ingerült, dühös, durva maradt —, vagy azzá változott —, bizonyos szituációkban. Később ez a jellemhiba — karaktertorzulás — fokozódott. Kritikátlan kiszolgálói is fokozták. Többek között azok, akik Lenin kongreszszushoz írt levelét (már első fogalmazvány formájában) eljuttatták Sztálinnak. Mi lett volna, ha? Tudom az ilyen kérdés történelmietlen. Ha nem hal meg oly korán Lenin, ha Sztálin figyelembe veszi a bíráló megjegyzéseket, mint ahogyan azt a XIII. kongresz- szus küldötteivel sikerült is elhitetnie. Lakonikus válaszom: ha Sztálin figyelembe veszi a bíráló megjegyzéseket, nem lett volna Sztálin. De nem őt akarom a sírjában forgatni. Nem is korunk óriásnak maszkírozott törpéit akarom figyelmeztetni. Még csak azokat sem, akik elég gyengék és becstelenek ahhoz, hogy kiszol-, gálják uralkodójuk ösztöne-, it. A jóakaratú embereknek,; emberi közösségeknek mondom: legszebb céljaink is ködbe veszhetnek, ha nem okos gyülekezetek, hanem hiú kufárok jelölhetik meg az utat. Még akkor is, ha a mi zászlóinkat lobogtatják, a mi jelszavainkat zengik. Mert frázisban nincs hiány. „Frázisban nincs hiány” — ezt-már Mezei András cikkéből idézem. (ÉS 1987. április 3. — Egy attitűd halála.) A szerző így folytatja: „Tele a padlás javító szándékkal, fogadkozásokkal, amelyek minden; gyökeres reformszándékot, kisiklatnak. Amik csak arra' jók, hogy ne legyen valódi a változás. Tele a padlás az objektív tényezőkre való hivatkozásokkal, miközben a negatív tényezők masszív tömege érdekelt a nemvállo- zásban.” Egyébként Mezei András most megjelent cikkét csaknem egy esztendővel ezelőtt írta, az SZKP XXVII. kongresszusát példázatként emlegetve, ostorozván a magyar álreformistákat, akik minden frazeológiát átvettek, csakhogy soha semmin ne kelljen valóban változtatni. Legfőbb kérdése: „Cselekvésre bírja-e az új helyzet a reformról való szóáradat mögötti tettiszonyt?” Mondom: a cikk csaknem egy éve született. Hogy most (csak most, még most is!) olvasható, annak több oka van. Egyik mindenképpen az, hogy a cselekvés még nem győzte le a tettiszonyt. Meglehet, hogy ez így túl zsurnalisztikus. Éppen ezért én csak annyit kérdezek a politikusok, nagy publicisták, közgazdászok és szociológusok árnyékába húzódva: kiöntöttük mi már az ürgéket? Gyarmati Béla Az optimizmus meghatározásai Az optimista az az ember, aki az egyik kezében dobbal,' a másikban szaxofonnal indul albérletet keresni. Az optimista az az ember, aki annyira biztos a sikerben, hogy magára a sikerre már nincs is szüksége. Az optimista az az ember, aki feleségül veszi a titkárnőjét, és azit képzeli, hogy továbbra is diktálhat neki. A pesszimista attól tart, hogy minden nő könnyelmű, az optimista pedig reménykedik abban, hogy ez valóban így van. Az optimistákra és a pesz- szimistákra egyformán szüksége van a társadalomnak: az optimistáik felfedezik a repülőgépet, a pesszimisták — az ejtőernyőt. A vágóhíd 1892-ben Régi miskolci házak És ma a céhalapító oklevelet ki is adta. Az 1840-es évben látott napvilágot az ipartörvény, s ez kedvezőtlenül hatott a Miskolcon lévő céhek működésére. Például az egykori Czikó utcában lévő székekről (ma Kossuth utca) egy piacrendőri jelentésben a következőket írták le: „A Czikó utcában mindkét oldalon levő méhszár székeknél a mesz- szire kinyúló táblák, a csoportosuló nép, és a járókelők a járdáról leszo- ríttatnak a szekérútra, amely keskeny. T.iltassa- nak be a botrányos táblák, úgy szintén a legyekkel ellepett méhszár székek fogasokon és falakon árulhatása, a marhabeleknek, tüdőpacaloknak az undorító szaga, ezek nyári időben szörnyűén hatnak.” A napjainkban elhanyagoltan álló kör alakú vágóhíd ipari műemlék. Értéke annál is inkább felbecsülhetetlen, mivel Európában ez az egy található. Franciaországban ugyan volt egy ehhez hasonló épület (vágóhíd), de ezt valamilyen okból lebontatták. A kettős kör belső részén a hűtőtárolók, itt a hűtést jégrudakkal oldották meg, míg a külső körívben a vágófülkék helyezkedtek el. A közvágóhíd építése 1891—1892-ig tartott és még ebben az évben meg is indult a vágás, amelyhez a vizet a vágóhíd saját víztornyából biztosították. Az első évben 22 ezer, a következő évben már 40 ezer marhát és juhot vágtak le. A sertéseket 1932-.ig saját vágószínen lehetett levágni, majd ezt követően a sertéseket is közvágóhidakra vitték. 1975. december 20-án fejeződött be a vágás a vágóhídon, ekkorra épült fel a jelenleg is működő Húskombinát. Egy korabeli felvételen még jól látható a vágóhíd szép épülete a víztoronnyal együtt. Megmentésére. további hasznosítására voltak elképzelések, de ezek anyagi okokból, mint mondani szokás, zsákutcába kerültek. Szó volt arról, hogy húsipari múzeum lesz, aztán a tanműhely gondolata is felvetődött. Jelenleg az épület raktári célokat szolgál, állaga évről évre romlik. A szemünk láttára enyészik el? Fojtán László A fiatalok közül csak elvétve akadnak olyanok, akik tudják, hogy Miskolcon hol működött, jelenleg hol található a régi vágóhíd épülete. Elöljáróban csupán annyit, a Zsigmondy utcához közel, a Tüzép közvetlen közelében meglehetősen elhanyagolt állapotban láthatjuk a vágóhidat. Egy 1381. május havában íródott örökösödési iratból megtudhatjuk, hogy Miskolc városában a Szin- va folyó mellett a jelenlegi Rákóczi utcában egy hússzék állott. A XV. század második felében már öt hússzék állt a lakosság szolgálatában, melyből kettő az uradalomé, egy a pálos rendé és a városé, valamint két szék a Miskolcon lévő Herczeg családé volt. A mészárosok tekintélyes helyet foglaltak el a polgárok között. Például jeles ember volt András mészárosmester, aki 1504-ben a királynál is járt, tegyük hozzá eredményesen, hiszen a vám- mentességre vonatkozó korábbi kedvezményt sikeresen megújíttatta. A céhalapítás engedélyezése ügyében az érintettek II. Ulászló királyhoz 1508- ban kérelmet írtak, s a király július hó 23. napján
