Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-01 / 77. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. április 1., szerda A zongoránál M. Balogh Gyula, itt éppen a sátoraljaújhelyi jazztörténeti előadáson... Fotó: Laczó József Kétszáz éve színpadra vár Corvinus Mátyás (Egy vitéz, nemzeti, szomorúval elegyes vígjáték 1790-ből) A megyei közművelődési módszertani központ gondozásával az utób­bi hetekben lehetőség nyí­lott rá, hogy a jazz iránt ér­deklődést mutatók ismerked­jenek a műfaj történetével. Az „ismertetésre” M. Balogh Gyula, a kiváló zongorista, határainkon túl is elismert jazzmuzsikus vállalkozott. Arról kérdeztem őt, mi késztet egy koncertező mu­zsikust efféle ismertterjesz­tő feladat felvállalására? — Nekem, valóban a ze­nével kell elmondanom a gondolataimat, az érzései­met. De fájdalommal láttam és tapasztaltam, hogy mások, akiknek talán ez lenne a dolguk, sem beszélnek erről a zenéről. Nem ismertetika lényegét. Elhatároztam te­hát, ha mások nem teszik, akkor megteszem én. Biztos nem leszek ebben olyan si- keres, mint a zongorajáték­ban, de szót tudok talán ér­teni azokkal, akik erre a ze­netörténeti előadásra a fa­lukban vagy városokban el­jönnek. Azt próbálom alap­jában megértetni: a jazz olyan szépséges dolog, any­nyira hozzátartozik az em­ber mindennapi életéhez, hogy érdemes és szükséges megismerni. Megtudni, hogy van ez a zene ... — A régi mondás szerint ami új, azt nem szívesen vállalják az emberek. Abba bele lehet 'bukni ... Da ha nincs megadva az a lehető­ség, hogy az emberek ezzel a zenével előítéletek nélkül, tisztességesen megismerked­jenek, akkor nagyon rossz gyakorlatról kell beszélni. Nekem a muzsikáláson kí­vül is van közöm a világ­hoz. Azért vállalom ezt a történeti ismertetést, hogy megmutassak egyfajta gya­korlatot. Ezért vállalom, mert szükség van egészsé­ges szemléletváltozásra. El­megyek akárhová, elmon­dom a történetet, megmu­tatom a muzsikát, hiszen a kultúra szerves része. Meg szeretném szerettetni a jazzt, mert hozzátartozik a mai emberhez. Ez nem kozmopo­lita zene, ez a legtisztessé­gesebb zene, ami az ember épülésére szolgál. — Az előadásokon, ha csak annyi konzekvenciát von le valaki ebből a zené­ből, hogy érdemes gondol­kodni, valamivel küszködni, valamit kutatni és valamer­re menni — akkor már meg­érte ezt vállalni. Hiszek ab­ban, hogy az emberek krea­tivitását, alkotókészségét, im­provizációs készségét így is lehet fejleszteni. Nem lesz az előadások révén senki zeneesztéta, de saját mun­kájában, biztosan másként fog a hétköznap dolgaihoz nyúlni. Tenni és menni kell azért, hogy ne idegenkedje­nek ettől a zenétől, ne le­gyenek előítéletek, mert azok a leggonoszabb dolgok a vi­lágon. Kassák Lajos mond­ta: éljünk a mi időnkben ... A jazzmuzsika szerves ré­sze a zenének, s ha elismer­jük a kortárs zene létét. .. nos akkor, azt is lehet kér­dezni, hogy miért lapátoljuk mindig a tavalyi havat? Az a helyzet, nincs az elfogad­tatásra, a megismertetésre megfelelő fórum ... — Az emberek képesek négyszintes házakat építeni, a legkülönbözőbb tranzakció­kat lebonyolítani .. . Hát mi­ért nem képesek vajon, a ruhatárban vagy még inkább otthon hagyva az előítéle­teket, jazzt hallgatni pél­dául? Lehet persze, ha be­lép az ajtón, azt mondja: „jaj, ez furcsa nekem ...” Megtörténhet, az a lényeg, hogy csak azért, mert szo­katlan valami, ne mondják rá, hogy rossz. Egy kis nyi­tottság, érdeklődés kell; meg lehet kérdezni, mi is ez, mi a lényege, hogy is van ... Nagyon fontos, hogy ráhall- junk valamire (mint aho­gyan rácsodálkozunk egy képre), hogy megpróbáljuk megérteni... Miért nyolc­van, száz, vagy éppen ötven év múlva kell rájönni arra, hogy valami jó volt? ... — Az előadásokon igyek­szem alkalmazkodni a hall­gatósághoz. A stíluskorsza­kokat is elmondom, megpró­bálom a hallgatósághoz mér­ni a zenét, amit ezeken az esteken játszom. Ügy tűnik, néhány művelődési házban félnek még az ilyen prog­ramok szervezésétől, de ahol jó szándékkal, jó szervezés­sel dolgoznak, az meghozza a közönséget. Ahol felis­merték ennek az ügynek a lényegét, a fontosságát, ott még nem fizettek rá erre a jazztörténeti sorozatra ... M. Balogh Gyula jazz­történeti sorozatának prog­ramjain az ózdi Lucky Boys együttes is „besegít”. (t. n. j.) Egyik kedvelt, mert so­kat idézett irodalomtörté­neti közhelyünk, miszerint „nincs magyar dráma”, ér­zés- és gondolatvilágunkat (csak) a líra fejezi ki adek- vátan. Nehéz ezzel a meg­állapítással vitatkozni, mert drámairodalmunk, s egyál­talán színházi életünk vi­szonylag későn és nehezen, sok-sok döccenővel ala­kult ki. Vannak olyan vé­lekedések is (ezeket nem nevezném tudományosnak), amelyek szerint a magyar mentalitás is gátolta a drá­mairodalom kialakulását. Példaként az olasz menta­litással szoktak minket összehasonlítani. Mert mit csinál az olasz — mond­ják —, ha valami sérelem éri? (Tegyük föl, megcsal­ja a felesége ...) „Színhá­zat csinál”, azaz nagy hangerővel jelenetet ren­dez, éles replikában fejti ki véleményét és vezeti le a feszültségét — tegyük hozzá. Ezzel szemben a magyar „szemérmesen” ma­gába fojtja a sérelmét, mondhatnék elraktározza, hogy adandó alkalommal visszavágjon. De ismert az önpusztító „megoldás” is, amely alkoholba fojtja a bánatot. A lényeg az, hogy mi a konfliktusainkat nem tárjuk föl, nem nyíltan, 3 főleg nem azonnal, a sé­relem idején, a sértővel kommunikálva oldjuk meg Emiatt van annyi depresz- szió, magánéleti és társa­dalmi félreértés és rossz megoldás nálunk. Van más magyarázat is drámairodalmunk elmara­dottságára, a történelmi, noha ez sem cáfolja a fen­tebbi okoskodást, inkább magyarázza, kiegészíti. A dráma, a színház ugyanis a demokrácia fokmérője is. Ott alakult ki nagy szín­házművészet — vallja ez a felfogás —, ahol a tár-' sadalom igényli a nyilvá­nosságot; azt, hogy a gond­jai, a különböző nézetek nyíltan, tehát a színház­ban is kapjanak fórumot. A színpad a szó shakes- péare-i értelmében tükör, a nézőé és a társadalomé, amelyben sírva-nevetve ön­magára ismerhet, s a ka­tarzis tüzében megtisztul­va térhet vissza az életbe, dolgaihoz. S valóban az európai színházművészet­nek ez a három forrása a minta ma is: az olasz com- media dell’arte, az angol Globe-színház, Shakes- peare-é, amely egyszerre szólt a plebszhez és a vájtfülű arisztokratához, valamint a moliére-i fran­cia színpad. A minta tehát adott volt, a magyar írástudók min­denkor jól is ismerték azo­kat, a magyar színjátszás mégis viszonylag fiatalnak mondható. Sok minden hi­ányzott hozzá. A szerzők, a darabok, a színészek, de a közösség is. Nem vélet­len, hogy a felvilágosodás, tehát a polgárosodás esz­méi érintették, ihlették meg először legjobb gondolkodó­inkat, ösztönözték darab­írásra is őket. Az igény egyszerre volt shakes- peare-i, tehát tükröt tar­tani, de politikai, nemzeti is, azaz szócsőnek is tekin­tették a színházat. Besse­nyei György példája köz­ismert, majd Csokonai ke­serves kísérletei (lásd Tempefői). Éppen az ő ku­darcuk a magyarázat arra, hogy miért nem kaptak nagyobb nyilvánosságot. Mert azért születtek. Bi­zonyság erre hajdani föl- dink: Bárány Péter: Cor- vinus Mátyás, azaz „vitéz, nemzeti, szomorúval ele­gyes vígjátéka 1790-ből”, amelyet a minap adott közre Miskolcon Gyárfás Ágnes. Habent sua fata libelli, azaz a könyveknek is megvan a sorsa — mondja a latin. Nos, Bá­rány Péter darabjának a történetét, sorsát legalább olyan izgalommal olvas­hatjuk Gyárfás Ágnes tu­dós, értő utószavából, mint magát a darabot. Már az a tény is figyelemre mél­tó és elgondolkodtató, hogy ez az 1790-ben egy pályázatra, 3 hónap alatt íródott darab miért szuny- nyadt, lappangott csaknem kétszáz évig kézirat formá­jában az Országos Széché­nyi Könyvtár polcain. A kérdés azért indokolt, mert a mellékelt bőséges bib­liográfia szerint igenis so­kan tudtak a darabról, mert hivatkoztak rá. Azt is Gyárfás Ágnes tanulmá­nyából tudhatjuk meg, hogy miért nem mutatta be — ahogyan tervezték — 1790-ben Kelemen László társulata. Mert be­tiltotta a cenzúra. Ezzel már jeleztem is a darab mondandóját, tartalmát is. A jeles szerző nem vélet­lenül nyúl Mátyás alakjá­hoz. Ezt diktálta a kor szelleme, az ébredező nem­zeti öntudat, amely vonzó, felmutatható példákat ke­res történelmünkből. Ek­kor írja Dugonics András a regényeit, amelyek cse­lekménye a honfoglalás korában játszódnak, ekkor jön divatba Zrínyi neve és az Árpád-házi királyoké. Bárány Péter darabját ma példázatnak neveznénk, de több is annál. Nem para­bola ez, hanem egyfajta hitvallás az értelem, a fel­világosodás eszméi mellett. A cselekmény röviden el­mondható. Mátyás iskolát akar felállítani, amelyben negyvenezer (!) ifjút nevel­nének a kor színvonalán. Ez természetesen Bárány Péterére, illetve a felvilá­gosodásra értendő. A ne­messég azonban egy félre­értés miatt tiltakozik el­lene. Attól félnek, hogy puhánnyá, idegenné neve­lik a iküliföldrők hozott ta­nítómesterek a fiaikat. Jel­lemző maga a konfliktus is: a felülről jövő reform ás a hatalmát, hagyomá­nyait féltő fő- és közne­messég ellenállása. Mátyás Európában gondolkodik, előre néz, s tudja, hogy az ország ereje a kiművelt emberfőkben van. A gon­dolatot Széchenyi Istvántól szoktuk idézni, s valóban nem véletlenül került Bá­rány Péter darabjába, hi­szen Széchényi Ferenc tit­kára (is) volt. Gyárfás Ág­nes árnyaltan és értően elemzi utószavában a da­rabot. Mondhatnék úgy is, hogy gusztust csinál hozzá. Mert Bárány Péter gondo­latai, noha nagyon is kö­tődtek kora magyar való­ságához, s a darab cselek­ményéhez is, korántsem évültek el az elmúlt két évszázad alatt. Magyarán: nem porosak, papiros ízű­ek. Tömörítve úgy mond­hatnám, hogy az értelmi­ségi feladatokról és hiva­tástudatról mond ma is megszívlelendő gondolato­kat. Mert a tudásra, az el­kötelezettségre és hivatás- tudatra, s egyáltalán a re­formok igenlésére, megér­tésére ma is olyan nagy szükség van, mint a felvi­lágosodás korában. Befejezésül csak halkan merem föltenni a kérdést: vajh’ Bárány Péter darab­ja ennyi szunnyadás után eljuthat-e a világot jelentő deszkákra? Kell-e nekünk itt és most egy méltatla­nul elfeledett magyar drá­maíró? A feleletet drama­turgtól várom, de a köny­vet magát olvasásra aján­lom. Jó szívvel mindenki­nek, akit érdekel a ma­gyar dráma- és szellem- történet elfeledett alakja. (horpácsi) rnírnrnrnímmmwmmmmmmmmmmmmmmmmízm ® ■ 8 ■ 8 r oiaes-est jr jr 3 szinnazDan : * -■ — -■ - m m A Földes azon ke- % vés gimnáziumunk közé tartozik, me­lyek megőriztek egy szép, régi szokást; az iskolai es­tekét. Minden évben te­remtenek egy alkalmat, amikor amolyan ünnepre hívják a szülőket, ame­lyen legalább ízelítőt kaphatnak abból a rend­kívül sokirányú kulturális Hétfő este zsúfolásig meg­telt a színház nézőtere, s mint más alkalmakkor is, most is a gimnázium .ének­kara adta meg nemcsak a jelt, hanem a színvonal-mér­cét is a produkciókhoz. Ju­hász Tibor Reményi-díjas karnagy tanítványai évek óta a miskolci (sőt!) kórusmoz­galom élvonalába tartoznak, rendkívül széles repertoár­ral, és kulturált, magas szín­vonalú előadással tisztelik meg mindenkor hallgatósá­érdeklődésből és tevé­kenységből, amely diák­jaikra jellemző. A minden­kori, decemberi Földes­napok legsikerültebb, a diákok és tanárok közös­sége által legrangosabb­nak tartott produkciói ke­rülnek (kerültek) a Mis­kolci Nemzeti Színház színpadára, a Földes-est mindenkori színhelyére. gukat. Volt alkalmam meg­győződni ’ róla az elmúlt években; sikereik titka alig­hanem nemcsak a fegyelme­zett felkészülésben, hanem a közös éneklés örömében is kereshető. A zene egyébként is min­dig nagy erőssége a Földes­esteknek, zongorán, hegedűn, xilofonon hangzottak el igen színvonalas produkciók. Ma­daras Sándor, Sziklavári Ká­roly (utóbbi Mozart: C-dúr szonátáját adta elő vastaps­sal kísérve) szerzett zongo­rajátékával szép perceket, s tomboló sikert — szimpati­kus megjelenésével — Szla- bóczy Zsolt xilofonjátékával. De a sort folytathatnám. Temperamentumos megjele­nésével minden bizonnyal mindenki szívébe belopta magát a Rokolya együttes (három negyedikes: Kovács Szilvia, Viszokai Beáta és Mihályfi Rita): moldvai, ma­rosszéki és mezőségi népda­lokat énekeltek. Derűs pil­lanatok voltak, amíg a szín­padon húzták a vonót, nem véletlen, hogy ráadást kö­vetelt a közönség. A derű maradt még utánuk is: osz­tatlan sikert aratott Tom Stoppard: Hamlet paródiája a III. iD. színjátszói előadá­sában. A közösségi előadás min­dig erőssége ezeknek az al­kalmaknak, sok osztály ily módon mutatja meg magát, így került színre Az ember tragédiája londoni színe (III. A.) és két táncprodukció is, a II. D-sek angolkeringő- je és a II. B-sek rock and rollja, valamint egy szalag- tánc-produkció (III. F.). Két szavalót hallhattunk — Rozgonyi Tamást és Kiss Tamást —, mindketten igen kulturált, értő versmondás­ról tettek bizonyságot. S ha már a szereplőket így felsoroltam, a hegedűs Gyön- gyössi Ildikó és zongorakí­sérője, Lőcsei Ottilia, az ugyancsak zongorista Mada­ras Sándor neve is ide kí­vánkozik. Az est — mint mondot­tam — ajándék volt a szü­lőknek. De nemcsak az. A sárospataki diáknapokra ké­szülve amolyan erőpróbál­gatás is. És még más is. Az, amit ajánlóként úgy fogal­maztak: a forradalmi ifjú­sági napok idején még akar­ták mutatni magukat, hogy látva lássuk őket. Mert ők is a fiatalok, a fiatalság ... Ilyen is az ifjúság, nem­csak szertelen, fegyelmezet­len, rossz útra térő. Néha elgondolom, sommás ítélete­ink alkotása közben róluk miért feledkezünk meg? Ró­luk, akik tisztességgel ta­nulnak, közben csak úgy, mellékesen, verset monda­nak, színdarabot próbálnak, zenélnek, edzésre járnak ... Szerencsére — mondom! vannak olyan fiatalok is, akiknél még az számít, hogy ki az osztály legjobb ma­gyarosa, fizikusa stb ___ H ogy messze kanyarod­tam az esttől? Nem hiszem. Mert színpadra lépett több mint száz gyerek, s mögöt­tük azért felsejlettek a töb­biek is. Említettem, mi már csak a Földes-napok győzte­seit láttuk. S azok közül is csak azokat, akik a művé­szetekben jeleskedtek. És még valakit, valakiket tud­nunk kell e produkciók mö­gött — a felkészítő peda­gógusokat. Közülük most csak a színházi est rendező­jét, Abonyi Ildikót tudjuk megemlíteni. Cs. A. Elmondja: M. Balogh Gyula WiwllWi»MrgWM«M

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom