Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. április 25., szombat Százéves jubileum Múlt, jelen, jövő Rudabányán A számítógép itt is slagéi — Jó szerencsét! A történelemórán „megzavart” hetedikesek egy emberként merevedtek vigyázatba. A rudabányai általános iskolában nemcsak száz évvel ezelőtt volt természetes a bányászköszöntés, amikor még a szó szoros értelmében a Borsodi Bányatársulattól függték. A falu a bányától kapta a kenyeret és az életet, s a bányától kapta az iskolát is. Dudasko Jakab tanító úrnak — például az 1911-es egyezség szerint, évi 3220 pengő javadalmat szavaztak meg, beleértve a szén és a tűzifa értékét is. Ö volt különben az első tanítója a bánya iskolájának, a száz évvel ezelőtti első osztályban 52 gyereket okított a betűvetésre, a számolásra. Egy esztendő múltával, az első tanítónő is megérkezett a falucskába: Steiner Clga is ott látható a megfakult, régi osztályfényképeken, amelyek megmenekültek az enyészettől. A fiúk máskülönben egyenruhában feszítenek a képen, amúgy mezítlábasán. Győri Lászlóné igazgató a szülők, a falu öregjeitől is tudja, annak idején ünnepekre, karácsonyra ruhát, ennivalót is a bánya adott. A rudabányai iskola mindig is a bánya kezelésében, gondoskodásában volt — s ez a közvetlen kapcsolat akikor is megmaradt, amikor állami lett az intézmény. Ha valami nagyobb vállalkozásba fogtak, ha segítség kellett, mondjuk az úttörők táboroztatásához, ugyan kihez is fordulhattak volna? A kötődés és a múlt így azután megőrizte a bányászköszöntést mostanáig is, hogy az iskola túlélte szülőjét. RUDABÁNYA 1365 A bánya pecsétje. Sok régi is kólái dokumentumon is fellel hető. a rudabányadak. Kiállítással, múltidéző műsorral (Viktor Gyula helytörténet-kutató segített az összeállításban), az iskola régi. pedagógusainak baráti összejövetelével. Szerencsére megmaradt néhány régi dokumentum — például a húszas évekből való tankönyvek is — a közelmúltból pedig már eleve őrizték az emlékeket; az úttörőcsapat kirándulásain készült fényképeket, az ének-zene tagozatosok fellépéseit, s oda került a. tablókra a legfrissebb „dokumentum” is; az országos; első helyeit igazoló oklevél a vasgyűjtésről. Sok-sok szép eredményt értek el egyébként a rudabányai iskolások az elmúlt években, évtizedekben. Tanítványaik rendre bejutottak a természet, és társadalomkutató úttörők megyei versenyeire is, s ami fontos, a középiskolákban is meg- állták a helyüket. Igaz, igyekeztek is mindig lépést tartani, a tanuláshoz megfelelő körülményeket teremteni már a tantermekben is. Kép és szöveg: Csutorás Annamária A palatábláról nemigen tudták az elsősök, mire is való Az egykori tanítói lakás, most az igazgatói szoba, a hajdáni egy szem tanterem pedig a tanári. A fényképek őrzik már csak a régi épület formáját, az udvar felől, az ovális vakablakot is, mert előbb csak még egy tanter- mecskét, utóbb — már napjainkban — épületszárnyakat ragasztották, hozzá. Legkésőbb a tornacsarnokot az uszodával, amire igencsak büszkék. A bánya vonzotta az embereket, az embereknek gyerekeik voltak. Voltak olyan tanévek az utóbbi harminc-negyven évben, amikor hatszázon felül koptatták a padokat. Mára bizony alaposan megfogyatkozott a létszám — csak 394 gyerekük van ebben a tanévben —, de az is igaz, hogy a követelmények is alaposan megváltoztak. Az egyik harmadik osztályuk így is váltani kényszerül, hogy tanítanak minden talpalatnyi helyén. Tizenhat tanulócsoportjuk van, két kisegítő iskolai osztályuk, azután szintén kettő- kettő a napközis és a tanulószobás csoportokból. Úgyhogy csak jó lenne megszerezniük a szemközti épületet is, ahová az alsótagozatosok járhatnának. Akkor a folyosóból lezárt, tenyérnyi szobácskából rendes szak- tanterembe vihetnék át a személyi számítógépeket is, amiből már hat darab van, néhány kiegészítővel, színes televízióval. Az iskola pedagógusai is száz-száz forintot fizettek be a társadalmi akció számlájára — huszonhét pedagógusa van most az iskolának —, inkább a példát mutatva. De a sütöde is társadalmi munkázott, a. tanácsiak is— És talán, még mások is bekapcsolódnak. Mindenesetre a. hetedikeseknek már fakultációban tanítják, s tizenkét szakkörö- rük is van. Lenne több is persze, csak a hely kevés, Pedig érdeklődő lenne, hajaj, de mennyi! Ha az ajtó nincs kulcsra zárva, a kicsik is ott kíváncsiskodnak a küszöbön. A számítógép már egy kicsit a jelen is, de még inkább a jövő, a palatábla viszont a múlt. A palatábla a spongyával egyébként ott van a kiállításon, a régi idők tanújaként. A százéves: jubileum alkalmából ugyanis, amolyan emlékezőt tartottak Egy játék, ami kapható is, meg nem Is A nyelvtanulás fontos dolog, de a nyelvtanulás rendkívül időigényes és fárasztó is. Nem véletlen — gondolom én —, hogy az utóbbi időben egyre több kísérletnek lehetünk tanúi, hogy a kettőt — a fontosságot és a fáradozást — valahogy ösz- szeegyeztessék. Egy tény: egyre több kitűnő nyelvkönyv jelenik meg, a hozzájuk való hanganyaggal, s nem is olyan régen itt, Miskolcon is láthattuk a bajaiak négynyelvű, számítástechnikai oktatási programját, amely országos első díjat kapott a közelmúltban. ■Most pedig kezemben jtartok egy játékot. Lingva- ;teszt a neve, az angol középfokú államvizsgára való felkészülést lenne hivatott ■segíteni. A játék 120 feladatlapon több, mint hétszáz feleletválasztós tesztet tartalmaz. A válaszok mellett egy-egy furat található. Ha a jó válasz mellett érintettük meg a banándugószerű szerkentyűvel a lapot, zöld jelzés gyullad ki. Ellenkező esetben piros. Pofon- egyszerű, csak egy kilenc- voltos elemet kell használni hozzá, s működik. Bevallom, az elmúlt napokban jó néhányszor tíz percet töltöttem el a dobozka társaságában, s próbáltam gyakorolni segítségével. Tanúsíthatom hát, még szórakoztam is, miközben angol bizonytalanságaim közül néhányat félresöpörhettem. A jáiték készítői azt ugyan nem ígérték, hogy megkímélnék végérvényesen a nyelvtanulás kitartó erőfeszítést igénylő munkájától, de a gyakorlásban, a rögzítésben — márpedig ez a nyelvtanulás nagy próbatétele — tényleg segítenek. Ráadásul — és ez sem kicsinység —, elviselhető áron, hiszen háromszáz forint alatt kapható. Hát, ez az. Merthogy a - játék kapható is, meg nem is. Készítői, a Reklám-Propaganda Számítástechnikai Szervező GMK — mint megtudtam — forgalmazzák ugyan fővárosunkban, de csak saját maguk. Eddig nem találtak patrónusra, aki besegítene nekik. Egy-egy élelmes művelődési ház propagálja, de ha az ismerősöm ismerősének az ismerőse nem gondol rám, lehet, sohasem kerül a kezembe. Pedig, a gmk tervezi a német nyelvi játékot is, s nem ’tartaná kizártnak, hogy oroszból, franciából is elkészítsék, ugyanúgy az állami nyelvvizsga bizottság tagjainak szerkesztésében, mint az angol nyelvűt. Ami a szakértelmet garantálja, azt tehát, hogy valóban a legfontosabb kifejezések, fordulatok, nyelvi megoldások gyakoroltathassanak. Isten bizony, nem vagyok sem rokonságban, sem ismeretségben e játék készítőivel. Pusztán jó szívvel ajánlottam a játékot én is az ismerőseimnek. Balgán nem tudva, hogy kéz alatt terjed. Most. Mert talán akad vállalkozó — mondjuk a Művelt Nép, hiszen a játékforma ellenére is inkább az ő profiljukba vág —, aki a méregdrága külföldi nyelvkönyvek mellé odateszi kínálni. Tapasztalatból tudom, sohasem elég a segédanyagokból, ha nyelvtanulásról van szó, pláne, ha az még ráadásul nemcsak jó, hanem mindenki által megfizethető is. cs. a. Színház, este hét óra előtt M eglepő kijelentéssel kezdte a színházról megfogalmazott véleményét Karinthy Ferenc, a közelmúltban vele készített tévéinterjúban. A Drámaírók műhelyében című sorozatban elhangzott egyórás, több értékes drámarészlettel illusztrált beszélgetést Karinthy azzal kezdte, hogy utálja a színházat, sőt nagyon utálja. Természetesen, aki ismeri a kitűnő írót, tudta, hogy ezt nem kell a szó szoros értelmében elfogadni, de ha valakinek mégis kétségei támadtak volna Karinthy színházszeretetét illetően, már ő maga mondta is, hogy természetesen este hét után rajong érte. Előadásokra szeret járni. De mint drámaíró nem szereti a próbákat, az előkészületeket. Ö átadja a darabját a színháznak, esetleg részt vesz a felolvasó próbán, aztán majd megnézi a kész előadást. Ami a darab átadása és bemutatása között van a színházban, azt utálja. Nagy érdeklődéssel néztem ezt az interjút, meg a bemutatott darabrészleteket, mert Karinthy Ferenc személyes ismerősének is tarthatom magam, amikor a miskolci színházban volt dramaturg, többször beszélgettünk arról, miként lesz a szövegkönyvből előadás (egyszer éppen az ő Budapesti tavasz című csodás regényének az alapműhöz képest halványabb színpadi változata bemutatása előtt), s tudom, hogy az író rajong a színházért, legfeljebb azokat a részletmunkákat nem szereti, amelyek közben alakul, csiszolódik a dráma, amikor színész és rendező, és sokszor a dramaturg együttesen próbál egy-egy mozzanatot még jobbá tenni, és a sok hetes ilyen aprómunka után egyszer csak összerakódik, összeáll az, amit aztán később a közönség is lát, az előadás. Hosszú évtizedek óta újságíróskodom a színház tájékán is. Jóllehet, munkakörömnél fogva, a színház csak egyikq a feladatkörömbe tartozó témaköröknek, megkülönböztetett figyelemmel fordulok mindig a színház élete felé. Igaz, hogy öt és fél évtizedes kapcsolat is fűz a Miskolci Nemzeti Színházhoz, amikor is kis gimnazistaként kezdtem vele isp merkedni, de az utóbbi több, mint három évtizedben, amikor tudósítóként, kritikusként kapcsolódom a színházhoz, vonzalmam, érdeklődésem csak nőtt. Igaz, én nem írok drámát, mint Karinthy Ferenc, de nagyon tud érdekelni az a folyamat, amelynek során a szövegkönyvből élő, iz'r galmas játék lesz. Szeretek a próbákon ülni, valahol csendben a hátsó sor rokban, hogy ne zavarjam a színészt, a rendezőt. Kevésszer ülök mégis be, mert tudorn sok művész nem szereti, ha meglesik műhelymunkáját. (En sem szeretném, ha kéjszülő kéziratomba a vállam fölött boldog, boldogtalan beleL olvasna.) Mégis, e ritkább alkalmak, amikor ott lehetek á darab körüli bábáskodásoknál, igen értékes élményt adnak, nemegyszer szinte az előadáséval egyenértékű perceket. Csodás dolog azt látni, amíg egy-egy szituáció kialakul. Amíg a holt betűkből izgalmas látvány lesz. Vagy amíg más hangsúlyt kap egy-egy mondat, eltér az én értelmezésemtől, mert a rendező másképpen fogja fel annak mondandóját Többször volt alkalmam — s ez is színházi újságírói pályám legszebb emlékei közé sorolandó — ott ülni az olvasópróbán, amikor például a vendégként itt rendező Major Tamás Moliére-t, meg Goldonit magyarázta az együttesnek. Több volt, mint egy főiskolai drámatörténeti óra. De láttam rendezni és beleizzadni a munkába például Horvai Istvánt igen sokszor. Láttam Kazimir Károlyt, a jelenlegi miskolci rendezőket szintúgy. Láttam, miként alakul törtéj nelmi blödlivé, amit sokan szentségtörésnek hittek, a Csár‘ dáskirálynő históriája Hernádi Gyula és Jancsó Miklós olvasatában. Nem hiszem, hogy Karinthy Ferenc utálja ezeket a színházi műhelymunkákat. Nem hiszem, hogy ne izgatná őt i^, miként válik az általa többnyire először riportban, vagy kisregényben megírt eset katartikus élményt adó drámává mások kezén, a rendező kezén, a színész hangján, játékári. Ismerem tréfálkozó, mókamesteri életstílusát, mindenből tréfát faragó szokását. Ez az interjúbeli megnyilatkozásé is azt hiszem mókái, „nagyotmondásai”, tisztelői által elfogadott tréfái közé sorolandó. Szent meggyőződésem, hogy nemcsak este hét után szereti a színházat. Én mindig szeretem. Ez persze nem azt jelenti, hogy magamat Karinthy Ferenccel akarom párhuzamba állítani. Ö az irodalom sok műfaját műveli, a színház azok közül az egyik. Drámáinak döntő többségét láttam, nem is egyszer. Az Ezer év című 1956-ban bemutatott drámája, amelyet azóta tévéváltozatban is láttunk, ma is egyik legnagyobb színházi élményem. S tudom, hogy dramaturgként számos klasszikus magyar mű mai színpadra átírásában, átdolgozásában jeleskedett. Hát lehet ezt a munkát úgy végezni, ha csak este hét után szeretjük a színházat? Befejezésül egy saját színházi élményt szeretnék feljegyezni, amely műhelymunkához kapcsolódik, és amely ismét egyike a nagyon kedves színházi emlékeknek. Azért érdemes most feleleveníteni, mert Kazimir Károly egy, közelmúltban megjelent könyvében feleleveníti az 1956 legelején bemutatott Antigoné miskolci előkészületeit. Arról esik szó a könyv e részletében, hogy Devecseri Gábor direkt a miskolci előadás számára prológot írt az antik dráma elé, egy rövid verset, amelyet Básti Lajos mondott hangszalagra, és ezzel kezdődött minden előadás. Ez a vers az elmúlt harmincegy év során elkallódott, és egy neves klasszika- filológusnál meglévő példány nyomán került most nyomtatásba. Az élményem ehhez a Devecseri-prológhoz kapcsolódik. 1956 januárjában a Miskolc Városi Tanács hangos stúdiójában segédkeztem, amikor ott megjelent Kazimir Károly — akkor a Miskolci Nemzeti Színház főrendezője —, az Antigoné rendezője és Básti Lajos színművész, hogy a Devecseri-verset szalagra rögzítsék. Az akkori mikrofonok és egyéb technikai felszereltség miatt, kézben tartott mikrofonnal kellett dolgozni. Ugyanis Básti a vers mondása közben sokat mozgott, gesztikulált, ágált, s ezért a rögzített mikrofonnál a hangerő változott. Így aztán én vettem kézbe a mikrofont, Básti pedig fogta a csuklómat, másik kezében volt a versszöveg. S miközben csodás hangján elzengte a verset, a csuklóm mozgatásával igyekezett a mikrofont a szájához mindig azonos távolságra tartani. Kazimir vele szemben állt, úgy vezényelte. A felvételt többször megismételtük, s a legjobb került aztán a színpadi előadás elejére. H át ez is egy apró mozzanat a színház életéből, amíg egy leírt darabból előadás lesz, egy aprócska műhelymunka, amiért nagyon lehet szeretni a színházat, és amiért Karinthy Ferenc néhány nap előtti interjúja arra késztetett, hogy újra hitet tegyek az élő színház és annak este hét óra előtti élete mellett. Benedek Miklós