Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-15 / 89. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. április 15., szerda Riasztóak a számok a fiatalkorú bűnelkövetők statisztikáját nézve. Riasztó a gondolkodásmód is, ahogyan a közvélemény hajlamos ezt a magas arányt az állami gondozottak „nyakába varrni". Vannak persze, akik az intézeti élet után rájuk szakadt szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Vanna'k, akik nemcsak egy átmeneti időszakban képtelenek befogadni és elfogadni a társadalmi normákat és elvárásokat. De kell-e mindegyiküknek hordoznia társaik bűnéért a megvetést? wmsmmm Wmgmm börtöntöltelék" A tanóra a nevelőotthonban ugyanolyan, mint más iskolában — Tudja, hogy mindez így van, abban egy kicsit a sajtó is hibás — mondta Pazar András, a Miskolci Gyermekváros utógondozójának nevelője. — Ha egy fiatalkorú lop egy boltból, de kövessen el bármilyen más bűncselekményt, az újságban azonnal a monogramja mellé biggyesztik, „állami gondozott” ... azt még soha nem láttam, hogy „orvos, osztályvezető, vagy gyári munkás gyermeke” ... erre a kitételre nem nehéz felfigyelni, és sajnos, az emberek általánosítanak. Pedig a mi statisztikánkból, amit a hozzánk beérkezett visz- szajelzések alapján készítünk, az derül ki, hogy semmivel sem magasabb volt gyerekeink részvétele a bűnözésben, mint más fiataloké. * A megyaszói nevelőotthon a falu szélén van, messze a település házaitól. A hatalmas parkban a kastély mellé több új épületet is felhúztak — hogy modernet, azt nem mondhatnám, hiszen a vízellátásuk máig nem megoldott. A kapu mindig nyitva van, még portás sem állítja meg a ki- és bemenőket. Vincze Ottó, a nevelőotthon igazgatója nem érti, miért csodálkozunk ezen: — Nem börtön ez! Innen bárki szabadon kimehet. Azért tervezzük, hogy portásszolgálatot szervezünk, amit a nagyobb gyerekek látnak majd el. Főként, hogy legyen, aki útbaigazítja a hozzánk érkező vendégeket. — Nem csábítja ez szökésre a gyerekeket? — Ha valaki el akar menni, úgyis megtalálja a módját... Leginkább a fluktuáció függvénye, hogy évente mennyien szöknek el. Ha sok idősebb gyerek kerül hozzánk, aki nem tudja megszokni az itteni rendet, nem érzi jól magát, vágyik vissza régi környezetébe, akkor kicsit többen hagyják el az intézetet engedély nélkül. Arányában ez sem sok. A legtöbben azt sem tudják, — miért szöknek, vissza is jönnek sokan maguktól. — Szökésük ideje alatt milyen gyakran követnek el bűncselekményeket? — Bűncselekményeket? Van, aki már nagyon éhes és elcsen valamit a boltból, vagy ingyen utazik a vonaton, buszon, villamoson. Pénzük nemigen van, legfeljebb akkor, ha eladják a ruhájukat, cipőjüket. Aki hetedik-nyolcadikos korában kerül be hozzánk, azoknál nem tudjuk a családi szálakat ellensúlyozni, meg sem maradnak nálunk, megszöknek, otthon aztán a szülő, idősebb testvér könnyen ráveheti őket kisebb lopásokra. — Milyen büntetést kapnak azok, akik engedély nélkül hagyják el az intézetet? — Lényegében semmit. A GYIVI-ben elbeszélget velük egy pszichológus, mikor visszakerül, akkor mi próbáljuk meg kideríteni, miért érezte úgy, hogy el kell innen mennie. Mostanában vezettük be, hogy havonta egy hétvégére a normálisabb életvitelű szülőkhöz hazalátogathatnak a gyerekek — esetleg egy hónapra ezt a kimenőt megvonjuk. „Visszaesőknél” az életkor szerint meghatározott havi zsebpénzüket csökkentjük tíz százalékkal. — Az otthon elhagyása után mennyire követik nyomon az életüket? — Sokan visszajárnak hozzánk. Aki szakmunkás- képzőbe kerül, és nyáron nincs hová menni, hozzánk jöhet. Szállást, élelmet kapnak, és a legtöbbször még pénzt is kereshetnek az intézetben, vagy a helyi tsz-ben segédmunkával. Tavaly óta működik egy utógondozónk, de ide sem érkezik pontos információ mindenkiről. Hiába érdeklődünk Fóttól — a gyerekek nagy részét ide iskolázzuk be —, a szakmunkásképző intézetektől, ahová elkerültek, nem mindig tudnak róluk. Ha valamelyikük bűncselekményt követ el,< azt is csak akkor tudjuk meg, amikor kérik tőlünk a jellemzést. — Mennyiben érzik Önök felelősnek magukat abban, ha valamelyik neveltjük bűnelkövetővé válik? Szándékosan nem mondtam „bűnözőt”, aki tartósain, esetleg egész életében „bűnöző életformát” folytat. — Aki későn kerül hozzánk, annál egy-két év alatt nem szakíthatjuk el azokat a szálakat, amelyek lumpen családjához, vagy tágabb környezetéhez fűzik. Megszokta a szabados életet, neki ezután is az kell. Nem is tudjuk kiszakítani abból a környezetből ... Vannak akik csak átmenetileg nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. Mi szinte üvegbúra alatt tartjuk őket. Itt távol vagyunk a községtől is, így a társadalmi közelséget, a kapcsolatteremtés lehetőségeit is nehezebben tudjuk biztosítani. Nagyon szűkösen vagyunk! Nincs a gyerekeknek külön szekrényük, ahol a saját holmijukat őrizhetnék, így nem is alakul ki bennük igazán, hogy mi is az az „enyém-tiéd”. Ha szétszakítja, — de akkor is, ha szándékosan megrongálja, vagy eladja — a cipőjét, ruháját, mi adunk helyette másikat. Szinte mindent készen kap, és egy idő után 'ezt majdnem természetesnek veszi. A legtöbb probléma abból adódik, hogy az új kollégiumban, munkásszálláson kölcsönveszik a másik pulóverét, táskáját — nem lopni akarnak ők, csak egy kicsit hordani a másikét, mert az szebb, vagy jobb. Nehezen értik meg, hogy ez is lopás, hiszen itt mindez majdnem természetes volt. A gyerekek 90—95 százaléka ipari iskolába kerül, kisebb-nagyobb városokba. Ha nincs olyan kollégiumi, munkatársi kötelék, amelyik segítene, akkor az ottani nyitottabb, szabadabb életformával nem tudnak mit kezdeni. * A Miskolci Gyermekváros épülete modern, korszerű, körülötte kiépített foci-, kézi- és kosárlabdapálya. A kapu itt is állandóan nyitva van. — Innen nem lehet megszökni, innen csak kisétálni lehet — mondja Dobos László igazgató. — Aki innen elmegy, legtöbbször önként jön vissza. Az szökik leginkább, akit a szülők hazacsalogatnak, vagy későn kerül hozzánk, és vonzza a korábbi környezete. A legtöbbször csalódnak, és jönnek vissza hozzánk, mert érzik, hogy itt biztonságban vannak. Igyekeztünk olyan életritmust kialakítani, hogy itt jól érezzék magukat. Azt hiszem, hogy manapság egy kicsit túlfetisizáltuk a sze- retetéhséget. Mi úgy próbálunk dolgozni pedagógusainkkal együtt, hogy ne a mindenáron való szeretet- kielégítés legyen az elsődleges, hanem az, hogy a gyerek mindenkor biztonságban tudhassa magát. A szökés után visszakerülök elmarasztalása is olyan: érezzék, hogy nem szakadt meg minden szál, amiért olyat tett, amit nem lett volna szabad. Érezniük kell, hogy ide bármikor visszajöhetnek, itt nem sajnálkozásra, nem majom- szeretetre találnak, hanem biztonságra. — Tendenciájában igaz-e az, hogy aki. a rossz családi körülmények közül, a deviáns környezetből hamarabb nevelőotthonba kerül, az „jobban nevelhető”? — Tendenciájában valóban igaz, hogy aki korábban kerül be, annak az értelmi és személyiség fejlődésére pozitívan hat az új környezet. Viszont az is igaz, hogy sok praktikus ismeretet nem tud elsajátítani. A családban jelentkező közvetlenül életszerű szituációkat itt mesterségesen kapják. Ez a való élethez képest mennyiségében és minőségében is kevesebb. Régebben például az volt a szemlélet, hogy nem szabad őket „dolgoztatni”, így nem csoda, ha úgy érezték, hogy mindent készen kapnak majd kint is. Nálunk a lehetőségeken belül részt vesznek a munkában : téeszben, üzletekben dolgoznak. Az a célunk, hogy a gondolatukból kikerüljön, hogy nekik semmit sem kell teljesíteniük. Most egyre inkább teljesítményt kívánunk tőlük. Részt vesznek életük feltételeinek, alakításában. Közelítjük őket az élethez. Az élet problematikáival szemben igyekszünk őket edzettebbé tenni. Óriási gát számunkra, hogy a nevelőotthonba kerülő gyerekek száma nő. Borsod megye országosan is dobogós helyen áll az állami gondozottak és a veszélyeztetett, halmozottan veszélyeztetett fiatalok számában. A nevelőnk kevés: ilyen kis fizetésért, ilyen nehéz, érzelmileg is nagyon megterhelő munkát csak nagyon kevesen vállalnak. — Volt állami gondozott fiatalok az 1986-ban kiadott Vallomások című kötetben számtalanszor leírják, hogy innen kikerülve nem tudtak a szabadságukkal mit kdzdeni, ezért átmenetileg elcsábultak a lump társaságok, a „köny- nyű pénzszerzés” kedvéért. Ha nem is elfogadhatók, de mennyiben érthetők meg ezek a „magyarázatok”? — A mi gyerekeink általában könnyebben befolyásolhatók. Ez persze egyébként más és más. Ha igaz a génelmélet, márpedig igaz, akkor ugyanabban a nevelési környezetben is mindenki másként viszonyul a társadalomhoz. Tehát, ha egy labilis idegrendszerű, labilis személyiségű, korábban hátrányos körülmények között élő gyerek, vagy fiatal kerül negatív külső környezetbe, akkor az könnyen kihat rá. Ha bármelyik tényező hiányzik, ez a hatás elmarad. Sajnos nagy veszély, hogy rossz környezetbe kerülnek. A középfokra beiskolázottaknál például 20 százalékos a lemorzsolódás. Tizennégy-tizennyolc éves korban a társadalmi hatások még befolyásolják a tanuláshoz való viszonyt. A gyerek azt hallja, hogy nem érdemes tanulni. Az a gyorsabb pénzkereset, ha bármilyen munkát elvállal. Ma egyre kevesebb a munkaalkalom, főként szakképzetlenek számára. A munkássá vált gyerekek elvesztik a nevelőotthoni elhelyezést, albérletbe — ha van —, munkás- szállóra költöznek. A helyzetük egyre bizonytalanabbá válik. Ez is az egyik csatornája a bűnözésnek. — Mekkora a súlyos személyiségi és idegrendszeri zavarral bekerülő gyermekek aránya? — Sajnos, egyre több a tizenévesen, idegrendszeri és személyiségi zavarokkal állami gondozásba vett gyermekek száma. Elég nehéz helyzetbe kezdünk kerülni, hiszen ezzel együtt gazdasági feltételeink nem javulnak, inkább beszűkülnek. Ha az a tízéves kora után beutalt nemcsak azért kerül hozzánk, mert a szülők nem képesek számára biztosítani a feltételeket, de már a gyerekben is „erkölcsi hiba” van: követett el kisebb súlyú bűncselekményt, akkor nem pusztán nevelésre, hanem átnevelésre lenne szüksége. Ezt nem általánosan érvényesülő, hanem személyre szabott pedagógiával lehetne megoldani, kisebb közösségeken belül. Erre egyre kisebb a lehetőségünk. Van, aki az új közösségben így is .képes változni, de sajnos ez a kevesebb. Aki hozzánk kerül, annak diagnosztizálni tudjuk az esetét, még a terápiát is meg tudjuk állapítani. Az alkalmazás viszont személyi feltételektől függ. Ma már ott tartunk, hogy nem az okokat keressük: a feltételeket is meg tudjuk határozni. Csak mindennek a biztosítása a gond a jelenlegi gazdasági helyzetben. A jövő a személyi és tárgyi feltételek alakulásától függ leginkább. Ha ilyen irányú lehetőségeink befagynak, vagy rosszabbak lesznek, egyre kevésbé tudunk majd eleget tenni a társadalmi elvárásoknak. Pedig egyre csökken velünk szemben a társadalom tűrőképessége! — A Gyermekvárosból kikerült fiatalok milyen arányban tudnak beilleszkedni a társadalomba? — A tőlünk kikerült fiatalok 70—75 százaléka zökkenőmentesen illeszkedik be a társadalomba. Tíz-tizenöt százalékuk labilisán dolgozik, de vált néhány munkahelyet, „lakik”, de váltogatja lakhelyét. Van egy másik, 10— 15 százalék, akikkel van gond a beilleszkedést illetően — sajnos, közöttük a legtöbben cigány származásúak. Többségükben ők azok, akiknél nem sikerült ellensúlyozni a kinti és a korábbi környezet hatását. Ráadásul az állami gondozásba vétel a gyermek fejlődésében mindenképpen törést okoz. Mindez alkalmasabbá teszi a negatív cselekmények elkövetésére... — Lehet-e ;tehát kapcsolat az állami gondozásba vétel, az intézeti múlt és a fiatalkorúak bűnözése között? — Egyértelműen nem, de differenciáltan igen. Éppen azon okok miatt, amit az előbb elmondtam. A deviáns környezetből való korai kiemelés, megfelelő nevelés, és megfelelő társas kapcsolatok kialakulása mellett a fiatal nagy valószínűséggel képes lesz a beilleszkedésre. Ha tízévesen kerül hozzánk, és felelősségre vonható kisebb bűncselekményekért, akkor ez nem mondható el ilyen egyértelműen. Ilyenkor jóval nagyobb a valószínűsége, hogy a jelenlegi intézményi rendszer nem tudja teljes mértékben kompenzálni a problémákat. A hozzánk kerülő gyerekek összetétele változásának tendenciája veszélyes: a háromszáz-háromszázhúsz fős teljes létszámból korábban 40—50 gyerek szorult rendszeres ideg- rendszeri kezelésre, ma már százhúszan. Többségük tízéves kor után kerül hozzánk. Van a dolognak azonban egy másik oldala is és ebben a társadalom, a közvélemény nem háríthatja ránk a felelősséget. A gyermekkorú bűnelkövetők között a statisztika szerint hatszoros az állami gondozottak aránya. A valóságban nem reális ez a szám. Megmondom azt is, miért. A gyermekkorú elkövet valamit, megindul az eljárás és a gyerekeket állami gondozásba veszik. Amikor elkövette a bűncselekményt, még nem volt állami gondozott, mire megszületik az ítélet, már az ... Ezt nem lenne szabad az állami gondozás nyakába varrni! Amiért a nevelőotthon a felelős, azt vállaljuk, de az antiszociális családok mulasztásait, vétkeit nem. Az egyre nehezedő körülmények ellenére is otthonunk fiataljainak ma még „csak” 10—15 százalékával nem bírunk sem mi, sem a társadalom. De ez . a szám önmagában akkora, hogy már nem elég a feladatokat általánosságban megfogalmazni. Ogy érzem, hogy a társadalom is egyre inkább érzi a saját konkrét felelősségét. * A mindennapjaik fegyelmezettebbek, feladataik pontosabban meghatározottak, kötődéseik irányító t- tabbak... és sokkal-sok- kal sebezhetőbbek. A nevelőotthon védi őket, amíg bent laknak, de ha kikerültek, legfeljebb a volt nevelők, tanárok jó szándéka marad számukra, az utógondozói hálózat erősen behatárolt segítsége. És van valami, ami ellen sem kint, sem bent nincsenek felvértezve — az előítéletek, azok az attitűdök, amivel az iskola, a munkahely — a társadalom fogadja az „államisokat”, a volt állami gondo-- zottakat. „Azt hiszik, aki állami gondozott volt, az lop és hazudik” — írja vallomásában egy több éven át a Miskolci Gyermekvárosban nevelkedett fiú. I. Nagy Gabriella
