Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
1987. március 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Köztünk szólva Minden forint... A tisztes és egészséges kötődés a szőkébb hazahoz, a megélhetést biztosító, vagy lakóhelyül szolgáló község, város, tájegység iránti ragaszkodás megyénkben is mind több helyütt fejeződik ki konkrét tettekben, kisebb, nagyobb vállalkozásokban, kezdeményezésekben. Külsőre talán igénytelen, de tartalmát tekintve minden, a lakóhely iránt vonzalmat érző, érte tenni akaró ember számára izgalmas „olvasnivalót” állított össze a múlt év végén a megyei tanács tervosztálya. A helyi tanácsok információi, valamint a népfront-bizottságok által elfogadott programtervek alapján készített tájékoztató tartalmazza a településfejlesztési társadalmi munka hatodik ötéves tervi eredményeit, valamint a most folyó, hetedik ötéves tervi célkitűzéseket. Nem valamiféle „kívánságlista” ez. 'na- gyonis valós igényeket tükröző és azokat a realitásokkal egyeztető programgyűjtemény, melyek rrjegvalosi- tásához a helyi képviseleti szervek számba veszik a —■ nem szívesen használom a szót — bevonható lakossági forrásokat, mindazt, amivel szűkülő anyagi lehetőségeiket növelhetik. A tét nem kicsi: ma a tanácsok min- deh tíz forintját a hozzá adott társadalmi munkaérték egy forinttal növeli. Mi az az egy forint? — kérdezhetné valaki. Íme a válasz, melyet az említett tájékoztatóban találhatunk: Börsod-Abaúj-Zemplén megye lakossága a VI. ötéves terv évei alatt, több mint 3.5 milliárd forint értékű társadalmi munkát végzett a -4'elépíHésék fejlesztése, a közösségi létesítmények fenntartása, jobb működésének elősegítése érdekében. Hosz- szan sorolhatnánk, mi minden valósult meg ebből: utak, járdák kilométerei, orvosi rendelők, lakások, iskolák, óvodák, öregek napközi otthona, ravatalozók, parkok, boltok, sportlétesítmények és autóbuszvárók. Honnan mi hiányzott. Voltak, akik — különösen a településfejlesztési hozzájárulás megszavaztatásának idején — aggodalmaskodtak: veszélyben a lakossági ösz- szefogásnak ez a nagyszerű ereje, a társadalmi munka. Majd azt mondják az emberek: „megfizettük a tehót, többé nem fogjuk meg a lapát nyelét...” Az élet azonban rácáfolt az aggodalmaskodásra. Ahol értelmes célt tűztek maguk elé és ez találkozott a többség akaratával, ott a pénzt is befizették és a lapát nyelét is megfogták. A titok nyitja tehát ez: mennyire tudnak az elképzeléssel azonosulni az embereik, mennyire szolgálja az a többség érdekét. Ez a tanulsága néhány településen megvolt a teáénak is ... A közös munka tehát nem veszítette vonzerejét. Éppen ellenkezőleg: a népgazdaság és az egyének helyzetének nehezebbé válásával a társadalmi hozzájárulás — fejeződjék ki munkában, vagy készpénzben — jelentősége felértékelődött. Az együttes fáradozással épített járda, bölcsőde vagy éppen sportpálya becsesebb a kapottnál és további összefogásra ösztönöz. Talán még jobban is vigyáznak rá ... Persze nemcsak ez az egyedüli módja a külön értékek teremtésének. Legalább ennyi hasznot ígér a tanácsok és a helyi gazdálkodó szervek eszközeinek egyesítése, együttműködésük javítása. Hiszen amit egy-egy téesz, vagy a településen lévő üzem a lakosságért tesz mondjuk egy járda, vagy kerékpárút megépítésével, a saját dolgozóiért is teszi. Ma, amikor az új tanácsi szabályozás tá- gabb mozgásteret enged a helyi döntéseknek, ez a korábbitól több lehetőséget ad a helyi erőforrások, közte a társadalmi munka lehetőségeinek kihasználására is. Van, ahol lapát forgatása, a csákányozás jelenti ezt. Máshol az építés mellett az olyan összefogás, amely kiterjed az idős lakosság gondozására, a természeti környezet tisztaságának védelmére, amit a tanácsok a megfelelő szakemberek hiányában ellátni nem tudnak. Ez is forintokat jelent és ma olyan időket élünk, amikor minden forintra szükség van!. .. Jókai szerint a paraszt- ember hazának nevezi a falut, amelyben született. Ily módon nincs különös abban, ha a megyénket, lakóhelyünket is a szűkebb hazaként emlegetjük. A magunkénak vallottat pedig szeretjük, féltjük, építjük. A kisebb, nagyobb településeken sokasodnak azok a jelek, amelyek arra mutatnak, hogy erősödnek a szűkebb hazához fűződő érzelmi szálak. A helyi politikai, államhatalmi. gazdasági vezetés dolga, hogy ki-ki tiszte és hatásköre szerint intézkedéseivel és döntéseivel zöld utat adjon a jó kezdeményezéseknek ! Mondhatná szebben... Kikért szól a harang? Visszhangot vert a sajtóban a KISZ Központi Bizottságának a Szép szó mozgalom indítását célzó felhívása. A támogató és elismerő megnyilatkozások örömmel állapították meg, hogy az ifjúsági szervezet a maga befolyásával erősíteni fogja a beszédkultúránk fejlesztését szolgáló eddigi kezdeményezéseket. Ezzel szemben azonban kételyek is megfogalmazódtak: eredményesek lehetnek-e a nagy hévvel szervezett akciók, eljut-e hatásuk a nyelvisé- gükben leginkább veszélyeztetett rétegekhez? Olvastam egy jelen helyzetünket kitűnően jellemző írást, amely arról szólt, hogy miközben a szerző a kulturált beszédmódot sürgető szöveget olvas a vonaton, minduntalan felriasztják olvasmányából az ifjú utastársak durva, nyomdafestéket nem tűrő mondatai. Valószerű a kép: egyfelől a beszédművelés szakembereinek és híveinek egyre rendszeresebben megjelenő figyelmeztetései gyűjthetők csokorba, másfelől a valóság szomorú tényei sorakoznak, tömegek terjesztik a primitív és brutális kifejezésmódot. • A tények ismeretében látnunk kell: nem pusztán nyelvészeti, nemcsak iskolai, hanem társadalmi ügyről van szó. Meggyőzően hangzik József Attila gondolatmenete: „A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőződés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásra utaltság eszmélete érvényesül.” Ilyen távlattal kell megítélnünk és megváltoztatnunk beszédkultúránk állapotát. A Szép szó mozgalom jelképe a harang. Jó lenne, ha e kezdeményezés hangja, harangütése messze szállna. Kikért is szól ez a harang? Leginkább azokért kellene: szólnia, akik — akár társadalmi, akár személyes okból — nem emelkedhettek még a kultúráltságnak arra a fokára, amely pedig szükséges lenne századunk utolsó negyedében. Jelentős felnőtt és ifjú rétegeket jellemez az a gond, hogy hiányosak a kifejezőeszközeik, s emiatt nem tudnak az elvárható szinten részt venni a gazdasági munkamegosztásban, a társadalmi közéletben, az érdekegyeztetésben. A nyelvi kultúra szegényessége korlátozza számukra a fejlődés új jelenségeinek befogadását, a maguk szándékainak, állapotának kifejezését. Nem tartom túlzásnak azt a megállapítást, hogy az egyén műveltségének elemei között alapvetőek a nyelviséggel kapcsolatosak. Megfelelő eszközkészlet és műveleti képesség nélkül nem valósítható meg a fejlett és harmonikus közösségi társadalom. Azt is hozzá- tehetem: gazdasági életünk intenzív fejlesztése késedelmet szenvedhet a kommunikációs kapcsolatok, a megértés és a megértetés korlátái miatt. Valóban nagyszabású feladatot kell hát vállalnunk. Tömegekhez kell közvetítenünk a nyelvi kultúra fejlesztésére késztető mozgalmak harangszavát. Kováts Dániel Móricz-ősbemutatóra készülnek Ősbemutatóra készülnek a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Móricz Zsigmond: Fortunátus című, háromfelvonános, eddig elő- adatlan színművét Tömöry Péter rendező irányításával próbálja a társulat. A mohácsi csatavesztés előtti években játszódó történelmi színmű Gellert Oszkár, a neves költő és újságíró szavaival szólva: „Tündéiden vaskos darab”. A Nemzeti Színház akkori igazgatójának azonban nem nyerte meg tetszését. „Pedig — emlékezett vissza jóval később Móricz —, ha akkor ezt a darabomat előadják, talán nem írok többé regényt, csak drámát”. A Fortunátus; 1918- ban, egy képes hetilap karácsonyi mellékleteként jelent meg. Színpadra azonban csak most, majdnem 70 évvel később kerül. A címszereplőt — vendégként — Gálf-fy László, a Vígszínház művésze alakítja. A főbb szerepekben He- tényi Pált, Szakács Esztert, Barta Máriát, Baracs; Ferencet, Fekete Gizit és Marosi Pétert láthatja majd a közönség. A díszletek a szintén vendég Csányi Árpád, a jelmezek Vágvölgyi Ilona tervei alapján készülnek. Az ősbemutatót ' március 26-án tartják a zalaegerszegi színházban. Varga Gyula alapitótag, akinek a lánya egyidős a Munkásőrséggel Balogh András: „2000-ig vállaltam a szolgálatot” A pénznél többet ér a megbecsülés Önkéntes áldozatvállalók „A (Magyar Népköztársaság fegyveres erői és testületéi, a dolgozó tömegekre támaszkodva, megbízhatóan védelmezik népünk békéjét és a szocializmus vívmányait. Elismerést érdemelnek a munkásőrök, akik munkájuk becsületes teljesítésén túl, szabadidejükben vesznek részt a közrend védelmében.” (Idézet az MSZMP KB 1980. évi beszámolójából.) * — A lányom pont egyidős a Munkásőrséggel — mondja Varga Gyula, aki egyik alapító tagja a szerencsi egységnek. Pontosabban, annak idején ő a tarcali területen szervezte több társával az új fegyveres testületet. Azóta sok idő telt el, ám Varga Gyula arcán látszik, olyan tisztán emlékszik vissza az akkor történtekre, mintha tegnap lett volna az egész. — Kezdetben, 1957 februárjában úgy tizenketten, tizenöten álltunk össze. Az állami gazdaság fegyveres őrségét szerveztük meg. Aztán az alakuló században már 140-en voltunk. Meglehetősen vegyes összetételű — más-más képzettségű emberekből állt ez a csapat. Ami közös volt bennünk, az az elszántság, ami áldozatvállalással párosult. Ez kellett is, hiszen nem volt könnyű dolgunk. Nappal dolgoztunk, éjszaka szolgáltunk. . . Szinte megszakítás nélkül. Sorolja a régi idők történéseit, melyekben összemosódik a közösség és családjának, magánéletének mozzanatai. Családi élet, munkásőrélet, akkori politikai körülmények... — A mai munkásőrélet? Minőségében nagy a változás. Felszereltségben például, azonkívül most nyitottság van, baráti szellem alakult ki a munkásőrök között. Persze, ez régebben is megvolt, csak ma már másabb. Tudja, én úgy érzem, elismert emberek a munkásőrök .. . Egyre több fiatal lép be közénk. Vaszkun István, a szerencsi dr. Münnich Ferenc munkásőregység parancsnoka ezt megerősíti, s javasolja, is egyben: keressünk fel egy „friss” munkásőrt. Kocsis József általános iskolai tanár ez év január elsején lépett be a szerencsi munkásőrök közé. — Mi vezette akkor, amikor elhatározta: munkásőr leszek? — Ügy gondolom, az embernek el kell döntenie, hogy hová tartozik. Három éve szereltem le a honvédségtől, kicsit hiányzott is az ilyen közösség. Továbbá a kollégáktól is jókat hallottam. — Család? — Van egy kisgyermekünk. Féleségem elfogadja, vállalja az adódó nehézségeket. A nehézségek. Az önként vállalt, fizetség nélküli szolgálatok, a gyakorlatok, amikor a munkásőr esetleg több napra is elmegy a családtól... Nem lehet ez olyan könnyű. Különösen nem, ha ezek mellett még egyéb társadalmi funkciókat is vállal valaki. 'Balogh András, a tokaji szakasz parancsnoka ilyen ember. Vele először — még tavaly — a Parlamentben találkoztam, az Országgyűlés egyik ülésszakán. Ugyanis országgyűlési képviselője Tokajnak, szűkebb pátriájának, ezen túl városi pártbizottsági tag, áfész vezetőségi tag. Gondolható tehát, van tennivalója bőséggel. — Hogyan bírja ezt a sok terhet? — Az az elvem, hogy csak olyat vállalok el, amit meg is tudok csinálni. Kétségtelen, nagy leterhelés ez így együtt, de még bírom, hiszen nem vagyok olyan öreg ... — Amikor megtudtam, hogy mi mindent csinál, megmondom őszintén, kicsikét elcsodálkoztam. Ma, amikor mindenki a pénz után hajt... — Igen, igen. Értem. Valóban, napjainkban sokan a pénz után hajtanak, ezért vállalnak plusz munkát. Nézze! Nekem ezek a munkák, a Munkásőrség elismerést hoz. Megbecsülnek az emberek és ez nekem a legtöbbet jelenti. Ugyanakkor a munkásőrök között nagyon jól érzem magam. Összetartó szakasz ez, a fegyelmezetűenkedőket nem tűrjük. — Hány éves volt, amikor belépett? — Elég fiatal voltam, mindössze huszonhét éves. Ennek már tizenegy esztendeje ... És 2000-ig vállaltam a szolgálatot... A szerencsi egységnél jártamkor éppen híradó gyakorlatra készülődtek. Miközben a parancsnok bemutatta a létesítményt, az udvaron többször találkoztunk nőkkel. Vaszkun Ist- vánl — érezhető büszkeséggel mondta: — Ök a mi lányaink. Kíváncsivá tett. Magamban egyre csak azon gondolkodtam, vajon mi az, amiért ezek az asszonyok, lányok úgy döntöttek, hogy munkásőrök lesznek. Hiszen a szebbik nem — többsége — ódzkodik a fegyvertől, a katonás szolgálatoktól, a gyakorlatoktól. Két hölgyet kértem meg arra, válaszoljon erre a kérdésre. Jenei Zoltánná és Nyeste Éva 1985 őszén tették le az esküt. — Tetszett nekem ez az egész — mondja Jenei- né olyan természetességgel, mintha éppenséggel a főzés tudományáról beszélne. — Befogadtak minket a többiek. Nagyon jó ez a kollektíva. — Nincs különbségtétel a férfiak és a nők között — szól közbe Nyeste Éva. — Mi itt „férfiasítva” vagyunk ... — A fegyverrel hogyan vannak? — Én szeretem — válaszol Jeneiné. — Én is ... — Tudja, a két lányom büszke rám — szól némi szünet után Jeneiné. — Egyikük a múltkor megjegyezte, amikor beöltöztem az egyenruhába: babát anya, hogy te milyen jól nézel ki így!... A szolgálaton kívül sok egyéb hasznos munkát is végeznek az egység tagjai. Álljon itt ezek közül néhány: a pedagógus párt- szervezetekkel és azúttörő- csapatok vezetőivel együttműködve létrehozták az úttörőgárda munkásőr alegységeket Szerencsen, Tar- calon és Bekecsen. Annak idején — 1976-ban — 700 munkaórát fordítottak a szerencsi és a környékbeli úttörők nyári táborának, a simainak az építésére. Majd kétmillió forint értékű társadalmi munkával kicsinosították, rendbetet- ték a jelenlegi objektumukat. A következő ötéves időszakban — az országos munkásőr-parancsnckság támogatásával — tervezik az épület .teljes felújítását. Az egység számos kitüntetést nyert, melyeket a nemrégiben kialakított emlékszobában helyeztek el a történetüket, fejlődésüket bemutató egyéb dokumentumok, emléktárgyak társaságában. * A Dr. Münnich Ferenc Munkásőregység nevet 1985. szeptember 28-án ünnepélyes keretek között vették fel. A jövő héten pedig újabb nevezetes nap előtt állnak: március 11-én megalakulásuk 30. évfordulóját ünnepük. Mészáros István
