Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. március 7., szombat Jeles napok Nemzetközi nőnap A többségében messzi múltból eredő, s népi gyökerű, tartalmát tekintve az etnográfia tárgykörébe soro- .landó naptári ünnepeinktől ez a mostani merőben eltér. Ám jelességét nemigen hiszem, hogy valaki is elvitatja. Annak ellenére sem. hogy ,a gazdag néphagyományú ünnepeinkhez képest viszonylag kései születésű, tehát „korát” tekintve viszonylag „fiatal” jeles napról van szó. (Amely még abban is eltérést mutat, hogy elterjedve világszerte mindenhol azonos tartalmú s célú ünnep, Mexikóban éppúgy, mint Európában.) A nemzetközi nőnap a világ dolgozó női nemzetközi szolidaritásának napja. Eszméje, gondolata azon az 1907- es stuttgarti első nemzetközi szociáldemokrata nőkongresz- szuson vetődött fel elsőként, amelyet a német munkásnők kezdeményezésére hívtak össze. Rá három évre Clara Zetkin javaslatára az 1910-es koppenhágai, második nemzetközi nőkonferencia határozatában március 8-át nemzetközi nőnappá, a munkás-, értelmiségi és parasztnők követeléseiért való harc és tüntetés napjává nyilvánította. Az 1910-ben született határozat úgy foglalt állást, hogy minden ország szociáldemokrata munkásnői kötelesek a többi ország munkásnőivel lehetőleg egyugyanazon napon az egész országra kiterjedő agitációt rendezni. A koppenhágai kongresz- szuson hazánkat nem képviselte nőküldött. Ez idő tájt a munkásnők lapja, a Nőmunkás is szünetelt anyagi okok miatt. Az egész nőmozgalom még erőtlen és gyenge volt Magyarországon. A nemzetközi nőnap első hazai megünneplésére tulajdonképpen csak 1913-ban került sor. Női szónokok hiányában azonban nagygyűléseket ekkor még nem tartottak. De mintegy ezt pótlandó, röpirattal fordult a szociáldemokrata párt ideiglenes nőbizottsága az ország dolgozó asszonyaihoz, .lányaihoz. Az „Asszonyok ébredjetek!” címet viselő röpirat a párt anyagi támogatásával 40 ezer példányban, szép, füzet formában készült, s főleg Budapest és környékén terjesztették. Az 1913. október 19-i MSZDP IV. nőkongresszusa úgy határozott, hogy a következő évtől a nőnapot gyűlések keretében ünnepük meg. Az 1914-es nőnapról Buchinger Manóné Ladányi Szeréna egy 1926-ban írt újságcikkében így emlékezett: ..A nők napjára már korán kezdtünk készülni, mert különösen a szónokok képzése okozott nagy gondot. Mindenhová nőszónokot kértek, mert úgy gondolták az elv- társak, hogy nő a nőkhöz sokkal hatásosabban tud bé- szélni. tehát már a tél folyamán rendeztünk egy. szónokképző szemináriumot. Mire eljött a nők napja, vagy tíz elvtársnő mert vállalkozni arra. hogy nyilvános gyűlésen beszéljen ... Én is először beszéltem olyan hatalmas tömeg előtt, mint amennyien akkor összejöttek az Építőmunkások Otthonának nagytermében. A terem ünnepélyes, komoly falai szép keretet adtak az összesereglett asszonytömegnek. Várnai Zseni elvtársnő szavalt, és ezalatt szónoktársam, Bokányi elvtárs ugyancsak biztatott — bizonyára észrevette izgalmamat —, hogy „csak bátran, fog az menni!” Ment is, de az a beszéd, amelynek az elmondására szükséges időt otthon több mint egy órára becsültem, alig tartott 25 percig... A gyűlés után munkától meggörnyedt, sovány, vézna idősebb asszony jött hozzám, néhány szál piros szegfűt nyújtott át megható, egyszerű szavakkal...” Buchdngerné, ki a szociáldemokrata nőmozgalom egyik szervezője, vezetője volt (1918. január 1-jével például az MSZDP főtitkárság vezetője) későbbi nőnapokra emlékezve azt írta, hogy a nők napja mindig lendítő- je volt a nőmozgalomnak. „A nők napja gyűlések mindig jól sikerültek. A munkásnők valami hihetetlen gyorsasággal értették meg a nők napja rendezésében a nemzetközi gondolat fölemelő tudatát. Ez a nemzetközi demonstráció — különösen a háború alatt, a nemzetközi érintkezési kényszer szünetelése idején — fontos napja volt a nőmunkásságnak.” A ’10-es évek nőnapjai, mint annyi más, mára már történelem. A nőnap jellege, tartalma az évtizedek során némiképp módosult, átalakult. Az agitatív jelleg, a politikai demonstráció helyett — köszönhető ez az egykori „harcos” nőnapok vívmányának is — napjainkban az ünnep családiasabb jellege dominál. Ennek ellenére — vagy éppen ezért? — „a néhány szál piros szegfű, megható egyszerű szavakkal” minden nőt ma is megillet. Sőt sokkal több ennél! (hajdú i.) Ha másban nem is hasonlatos a kórházi reggel a laktanyaihoz, abban igen, hogy itt is korán fújják az ébresztőt. Ennek pediglen az az oka, hogy vizit előtt meglehetősen sok a teendő: hőmérőzés, tisztálkodás —• ki maga, ki segítséggel —, pallérozni kicsit a gyűrött ágy- .neműt, reggeli és így tovább. Lényeges különbség viszont, hogy a jóságos nővérek nem pattognak őrmesterek módjára, no meg, míg- len katonáéknál a sietségben félszavakból is értik egymást, itt jut idő a csevegésre. Ki mit álmodott, kinek fáj jobban vagy kevésbé a kötözött vagy gipszelt testrésze, kit mivel biztat az osztályos orvos, kik lesznek ma a látogatók — mindez majdnem olyan fontos a lelkieknek, mint a vizit, amely inkább a testi épülést szolgálja. A fő szóvivő persze általában az a beteg, aki a legrégebben nyomja az ágyat. Hiszen ő a rangidős. Nos, törvényszerű hát, hogy ezen a reggelen és a szóban lévő kórteremben Császári — jó három hete műtötték a térdét —, akit a többiek de jure szobaparancsnoknak ismertek el, elsőként szólalt meg, ezúttal azonban azt se mondta, jó reggelt. —• Az éjjel valaki piszkosul csikorgatta a fogát... Eme, egyelőre általánosított szemrehányás pillanatnyi riadalmat okozott s a nyomozási eljárásnak más módja nem lévén, egymás irányába fordultak a szemek, ám azokból nem a befelé vizsgálódás tükröződött, hanem a kérdőjellel ellátott feltételezés. „Te csikorgattál?” — így az egyik szempár. „Te csikorgattál?” —i ekként a másik. Egyedül Császárit kerülték el a pillantások. Minek őt vizslatni, ártatlanságához kétség sem férhet! ö pedig, ismervén az iránta táplált bizalmat és érezvén a reá testált felelősség súlyát, vánkosán félkönyékre ereszkedve emí- gyen szólott: — Én elviselem, ha álmában valaki nyög. Mert esetleg fáj valamije. Elviselem, ha horkol. Mert, ha hanyatt kell feküdni, akkor szoktak horkolni. Elviselem, ha beszél. Mert álmodik, jót vagy rosszat. Elviselem, ha vizet kortyol. Mert kiszárad a torka, s az rossz. Inni kell. Magam is sokat iszom a kohó forróságától. Szóval, én sok mindent elviselek. De azt nem, ha valaki a fogát csikorgatja. Attól nekem fal- ramászhatnékom van, még gipszelt lábbal is. —• Súlyos tenyerével végigsimított arca borostáin, majd a nagyobb hatás kedvéért megemelte a hangját: — Ki csikorgatott?! Néma csend. A paplanok lassan, szinte észrevétlenül állig felhúzódtak, biztos rej- teket kínálva. Ám a csend csak fokozta Császári szá- monkérő igyekezetét. — Na jó, kiderítem én! Ez a szoba hatágyas. — Tekintetét ágyról ágyra hordozta. — Itt, a jobb oldalon, a fal mellett én vagyok. (Az én-t hangsúlyozta, nyugtázva, hogy ő eleve kihagyható a dologból.) Mellettem Lukács Sanyi, már majdnem két hete. Úgy alszik, mint a tej, olyan csendben. Ömellette Karcsi bátya. Moccanni is alig tud, néha-néha nyög egyet. No már most. Velünk szemben van még két lakott ágy. Az egyikben Kovács úr. (Szótlan, zárkózott ember, afféle magának való úrféle —de ezt nem mondta Császári, ezt tudja mindenki.) Kovács úr szinte egész éjjel nem is alszik, csak sóhajtozik. Egy valaki van még. A Gyula bácsi, az öreg drehus — ismertem még azelőtt is, amíg nem volt nyugdíjas —, akit tegnap délután hoztak be. Gyula bácsi, maga csikorgatott! — mondta diadallal és visszavonhatatlanul. — Csak maga lehetett! Mert a hatodik ágy az üres, az ágy meg csak nem csikorgatott ... A fejek a bűnös felé fordultak. Ő azonban az egészből alig értett valamit, az ő gondolatai már a műtőasztal körül kalandoztak. Elárvultán feküdt, a plafonra bámult. — Na! — csattant Császári. — Vallja hát be, hogy szokott csikorgatni. Biztosan tud róla, biztosan pörölt már miatta a felesége is. Maga volt! — És forgatta szavait, amelyek váddá, cáfolhatatlanná formálódtak, korholta az öreget, míg végre az megértette csúfos helyzetét, s akire immáron úgy tekintett a kórterem, mint az olyanra, akit persona non gratának nyilvánítanak a diplomáciai életben. — Maga csikorgatott! — Nem. — Halk volt a tiltakozás. — Minek tagadja? Maga volt, más nem lehetett. — Nem én ... — De igen! Erre aztán dühbe gurult az öreg, erőtlen kezével rácsapott az éjjeliszekrény sarkára. — Nem látod, nem látod, Feri, hogy itt a fogforom a bögrében!? Nefe, hifen láthatod ... Császári meghökkent. Hát ez tényleg bizonyíték, ez ellen nincs apelláta ... Nyi- hogás a paplanok alól. Még Kovács'"úr'-'is "elmosolyodott diszkréten. Oda a respekt. De hát akkor ki csikorgatta a fogát?!... (csala) Tánc a küzdőtéren Sokszor halljuk, hogy a népművészet „új hulláma” elülőben van. Aki szívén viseli e korántsem divathullámnak, sokkal inkább életmódi or má lásnak tekinthető mozgalom sorsát, egy pillanatig sem hiheti, hogy minden jól halad, de azért reménységet és erőt meríthet az olykor mégiscsak megélt sikerekből. Ezek közé sorolhatjuk az országos táncház- találkozókat. Igaz, hogy ezek a rendezvények a Budapesti Tavaszi Fesztivál záróese-' ményeként az idegenforgalmi programkínálatba illeszkednek, történetük hat esztendeje alatt mégis elsősorban a magyar népművészeti mozgalom ünnepnapjaivá lettek. Az évek során egyre csiszolódott és színesedett a műsor. A jobb ötletek tovább élnek, a gyengébbek kihullanak. A múlt esztendő leleményeinek jó része életképesnek bizonyult. Idén is a legjobb hagyományőrző együttesek vállalják a „házigazdaságot” a küzdőtéren. Egymást követő műsoruk többnyire valamilyen népszokást, táncalkalmat idéz föl. A bemutatók szinte észrevétlenül oldódnak tánctanításba, hogy az egész közönség belekóstolhasson a különböző tájak szokásaiba, táncaiba. A Budapest Sportcsarnokban külön táncház várja a gyerekeket, s a játszóházban is ki-ki megpróbálkozhat különféle kézműves mesterségekkel. Akik el akarnak mélyedni a néprajz kérdéseiben, archív filmeket és újabb keletű videofelvételeket láthatnak két különte- teremben. Az 1987-es, hatodik találkozó újdonsága lesz a „Kocsma-fórum”. E fogalom nem mást takar, mint afféle népzenei tehetségkutató vetélkedőt. Kiötlője, Székely Levente, a Közművelődési Információs Intézet munkatársa így vázolja e fórumot. — Eddig is hozott magával hangszert néhány,.hívatlan” zenész vagy zenekar. E jelző nem elutasítást jelent. Sőt! De a rendezőség nem ismer mindenkit, és ezt megint csak jó értelemben kell mondani: azt jelenti, több népzenész van, mint ahányról tud a mozgalom. Hát most hadd jöjjenek! Mutassák meg, mit tudnak. Ha sikerük lesz, a közönség elfogadja őket, hadd szerezzenek nevet maguknak. Ha igazi tehetség bukkan föl, annak talán a pályáját is egyengetni tudjuk már. Hisz szükség van az efféle zenészekre. Gondoljunk csak például arra, hány jobb sorsra érdemes gyerek-táncegyüttes nem tud előbbre lépni megfelelő kísérő zenekar híján. Persze ez a fórum nemcsak afféle zenekarokra számít. Lehetőséget kínál bárkinek, akinek produkciója valamiképpen kapcsolatban áll a népzenével. Ennyit a tervekről. A pálya tehát nyitva áll. A „ho- zadékot” meglátjuk március 29-én a Budapest Sportcsarnokban. Reméljük, a népművészeti mozgalom gazdagodásának és szélesedésének leszünk tanúi. Ezt azért is remélnünk kell, mert e mozgalom — jóllehet, hatóköre ma korántsem közelíti meg a kívánatos mértéket —, szándéka szerint egész ifjúságunk testi-lelki erősödését, egészséges fejlődését hivatott segíteni. / Megkésett A kis könyv (címe: „A nemzetőrség készen áll!...”) azt örökíti meg, miként vett részt Borsod megye és Miskolc a szabadság- harcban,. Az 1848-as forradalom centenáriumának évében készült a Borsodi Nyomdában, Miskolcon. Előszót az akkori borsodi főispán, Fekete Mihály írt hozzá. Szerzője: Sárközi Andor, az „Észak-M agyarország” munkatársa, később főszerkesztője. A fájdalmasan korán elhunyt kiváló újságíróról, újságírói és fő- szerkesztői életművéről a fiatalabb generációk minden bizonnyal kevesebbet tudnak, mint megérdemelné, pedig nem kevés az az érték, etikai tartás, szakmai tudás és emberi példa, amelyből a ma embere is erőt meríthet — legyen oár újságíró, vagy egyszerűen csak patrióta olvasó. A márciusi forradalom közelgő évfordulója alkalmából ezért tartom időszerűnek, hogy felhívjam a figyelmet Sárközi — ma már csak néhány, elsősorban könyvtári „köteles” példányban fellelhető — könyvére. Izgalmas olvasmány, hiszen szűkebb hazánk történelmének emlékezetes szakaszát villantja föl, élvezetes stílusban, a borsodimiskolci résztvevők és események remek rajzát adva. „A márciusi nagy napok című nyitó fejezetben — korabeli naplók tükrében — értesülünk arról, hogy a pesti eseményekről az első hírt (március 16-án) Horváth Lajos miskolci polgár hozta, aki gyorskocsin érkezett Pestről az egykori Korona kávéház elé. „A pesti hírnök gyorsan elbeszélte az eseményeket, közben nemzeti színű kokárdák özönével árasztotta el a körülötte állókat.” Hihetetlenül gyorsan és példás fegyelmezettséggel reagálnak a megyei és a miskolci vezető testületek, valamint a lakosság a szabadság hírére. Városi kezdeményezésre a teljhatalommal felruházott megyei választmány nemzetőrsereg megszervezéséről dönt Miskolcon — olvashatjuk a könyv második fejezetében. Az akkori négy miskolci kerület négy nemzetőrszázadot (összesen mintegy 700 embert) állított ki, amelyek tagjaival szemben „... a képesség mérvfokául az értelmiség (értsd: „ér- telmesség”, K. Á.) — különösen pedig a közönségesen ismert becsületesség állapíttatott meg ..Megkezdődött a nemzetőrök toborzása, kiképzése, sőt ehhez néhány napon belül célirányos hadtudományi kézikönyvek készültek, álltak rendelkezésre Miskolcon. A „borsodi és miskolci hősök a harcok viharában ...” alcímet viselő rész arról tudósít, hogy a központi döntések értelmében — Miskolcon kívül (ahonnan egyébként Palóczy Lászlót és Szemere Bertalant választották meg az országgyűlésbe) — Borsod megye hat követ küldetésére jogosult. A kerületszékhelyek: Csát, Keresztes, Kövesd (követe: Eötvös József), Edelény, Szirma- besenyő, Dédes. Ugyanitt esik szó a miskolci önkéntes honvédek toborzásáról: „A két hónapig tartó toborzás irányítására Sütő János nemzetőr hadnagyot kérték fel. A városházától a préfectuális házhoz átrnwiT niiii hí nwwum1 ni»ini im>WTwnwnnwrmi helyezett nemzetőr-tanyán jelentkeztek nap-nap után a néphadseregbe beálló legények. Vidám zeneszó fogadta a regrutajelölteket: a derék Győri Gyuri bandája húzta reggeltől estig a vidám nótákat. Hogyisne húzták volna, amikor az áldozatkész Sütő János kedvükre etette-itatta őket. A lakomákból a sorozó hadnagy vendégszeretete révén bőven kijutott az újdonsült honvédeknek is. Vagyona tetemes részét áldozta erre a célra a szabadságszerető borsodi nemes .. A következő fejezetben (Jönnek a „fekete-sárga” seregek) a Galícia felől Schlick altábornagy vezetésével fenyegető osztrák támadásról olvashatunk, s arról, hogy a veszély elhárítására a Honvédelmi Bizottmány Szemere Bertalan volt borsodi másodalispánt, Kövesd és Miskolc ország- gyűlési követét, a megye szülöttjét (Vatta), a független magyar kormány belügyminiszterét nevezi ki teljhatalmú, felsőmagyarországi kormánybiztossá. Kossuth ezt a képvise- 'lőházban is bejelentette december 14-én: „Szemere a haza megmentési szent kötelességét érezve, elmegy oda, ahová kell, személyesen működni.” Szemere Bertalan működését a kis könyv több fejezetében is méltatja Sárközi. Többek között így: „Szemere Bertalan mindenütt ott van, ahol segíteni, szervezni, intézkedni kell, annál is inkább, mert a hadihelyzet alakulása Miskolcot újabb veszedelem felé sodorja. Egymás után látnak napvilágot erélyes rendelkezései .-.Ezzel párhuzamosan érzékletes krónikáját kapjuk a tájunkon lezajlott győztes és vesztes csatáknak, a borsodi — (ózdi, diósgyőri és miskolci) ipar segítségének, s a végén — sajnos — az elvesztett szabadságharc itteni befejezésének is. Paskievics hadaival ugyan 1849. július 25-én még sikerrel ütköztek meg Felső- zsolcán a magyar csapatok („Különösen kitűnt Sáfrány Mihály tüzérhadnagy, a későbbi visnyói református lelkész, kinek jól irányzott lövegei irtózatos pusztítást végeztek”), de a végeredményt ez már nem befolyásolhatta. Mindamellett — a történelem különös játékaként — ez a vég 'kifejezetten barátságos, mondhatni optimista színezetű volt itt, Borsodban, illetve Miskolcon. Ennek . érzékeltetésére hadd idézzem Sárközi könyvéből a „Partizánok a borsodi hegyekben” című fejezet egy hosszabb részletét: „A seregek szétverése után számos borsodi honfi a Bükk rengetegeiben húzódott meg s innen nyugtalanította a megszálló csapatokat.” Mind az osztrákok, mind a császári katonák nagyon tartót„Ai olyan napot, melybe* évszázadok óta állandósult hiedelem vagy siókat fűződik, jelet napnak nevezik."
