Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
1987. március 28., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről i Fotó: Lació Jóisef Egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy mindenekelőtt két fogalmat kellene tudományos pontossággal elemeznünk. Egyik, hogy mit értünk „kultúrán", a másik, hogy mit értünk egy város „szellemi életén". Egy viszonylag rövid hozzászólás nem teszi lehetővé ezek részletes boncolgatását. Márpedig — más fórumon —• nem kerülhetjük meg ezt a kérdést, azért sem, mert a társadalmi-gazdasági fejlődés jelen szakaszában, a műszaki fejlődés gyorsításának követelményeként mindkét fogalom átalakulóban van. Így csupán annak a reményemnek adhatok hangot, hogy az alább leírtak körvonalazhatják azt, mit is értek egy város „szellemi életén". Kezdjük a gyökerekkel. Nem tudom mennyire lokálpatrióták a miskolciak. Ilyen felmérést soha nem végeztem, de különben is rendkívül nehéz lenne ezt pontosan körülhatárolni, így csupán vallani tudok erről, már csak azért is, mert elsősorban ehhez van jogom. Tősgyökeres miskolci vagyok. Apám, nagyapám, dédapám, s ki tudná megmondani hány ősöm született itt, s mint szűcsök, szűrszabók élték életüket. Még világosan emlékszem gyermekkorom első élményeire, amint nagyapó- mék, az akkor még viszonylag tiszta Szinva vizében mosták az állatbőröket. Még ma is érzem a cserzőlé or.rfiacsaró, éles szagát. De még ma is megdobogtatja a szívem, ha a múzeum vitrinjeiben, vagy egy öreg néni hajlott derekán meglátom a gazdagon hímzett kisködmönt. Akkor úgy érzem, őseim vannak mellettem, úgy érzem itthon vagyok. Figyelem és egyoldalúnak tartom azt az igyekezetei, amikor Miskolc város kulturális örökségét kutatva összeszámlálják, hogy hány fúvószenekar, énekkar, színjátszókor, tánccsoport működött valamikor a város területén, de nem veszik észre azokat a kulturális értékeket, amelyeket Fazola Henrik, Herman Ottó és mások alapoztak meg. Pedig ez a természettudományos és gazdasági örökség éppoly fontos számunkra, mint az említett, szőkébb értelemben vett kulturális értékek. Igaz, az elmúlt negyven év országos szinten sem ■kedvezett a racionális gondolkodásnak. Itt nemcsak a „két kultúra” indokolatlan és helytelen szembeállítására gondolok. Soha nem vontam kétségbe a humán és racionális kultúra kölcsönös függőségét, fontosságát, társadalom- formáló szerepét. Inkább arra szükséges rámutatni, hogy az elmúlt évtizedek még a tudományt is arra kényszerítették, hogy ne a reális társadalmi-gazdasági tényekből, hanem „elvi követelményekből” induljon ki. Nekem itt szerencsém volt. A hatvanas évek végén a pártfőiskolán töltött évek alatt volt néhány olyan tanárom, akik felhívták a figyelmemet arra, hogy csak akkor juthatunk eredményekre, ha a tényekből indulunk ki, a racionalitás útját járjuk, és hogy az ideológia csupán iránytű, s nem pontosan, mereven kijelölt nyomvonal. Érdekes, hogy még napjainkban is milyen gyakran hivatkoznak a „józan paraszti észre", de teljesen elfelejtik a kisiparosok, a kiskereskedők józan realitását, az ipari nagyüzemek racionális kultúráját. Ez utóbbiakat azért tartom fontosnak, mert Miskolc szellemi életének értékeit és hagyományait itt is kell keresnünk. Amint mondom: itt is. Hiszen a humán kultúra gondolatébresztő hatása nélkül sokkal szegényesebbek lennénk. Magam is e területen töltöttem el életem felét, amikor az ország könyvtárhálózatának kiépítésén dolgoztam. De a hatvanas évek közepén, amikor az első olvasásszociológiai vizsgálataimat befejeztem és publikáltam, meggyőződtem arról, hogy az irodalom, a költészet szerepe a társadalom életében korántsem olyan meghatározó, mint amilyennek „elképzeltük". Huszonnégy év után, 1970-ben jöttem haza szü; lővárosomba, amikor a központi irányítás még kevés mozgásteret biztosított a helyi vezetésnek. Ugyanakkor az ellenérzést — még ha nyíltan nem is, de — kiváltotta. A központi akarat ellentmondásai a megyékben, a városokban, a falvakban jelentek meg. Az, amit akkor Miskolcon találtam, s részben a város szellemi életét ma is meghatározza, jelentős részben nem csupán helyi jelenség, az ország más területein, városában is megtalálhatók. De ezek mérete, megjelenési formája az, ami Miskolcot más városoktól lényegesen megkülönbözteti. Országos jelenség például, hogy a mai magyar társadalom egy irányban mobil: „felfelé”. Aki rájön arra, hogy az országos szerveknél végzett munka — a közvetlen tapasztalatok és a visszajelzések gyengesége következtében — 5—6 év alatt üressé válik, s tapasztalatokért vissza kell ténni a gyökerekhez, az az emberek tudatában bukott ember. A cirkulációs mobilizáció — a folyamatos és egészséges helyváltoztatás — amely a fejlett ipari országokban természetesen, társadalmi és műszaki fejlődésünknek pedig alapvető feltétele, nálunk még ismeretlen. Az viszont már miskolci sajátosság, hogy amikor hazajöttem, gyanús volt miskolcinak lenni. A miskolci egyet jelentett a polgárival, sőt a kispolgárival. Különösen akkor, ha valaki még diplomát is szerzett. A miskolci nem volt eléggé proletár (mintha a falvakból beözönlő új munkások azok lettek volna). A miskoloiak növekvő megbecsülését csupán az elmúlt néhány évben kezdjük 'tapasztalni. Több évtizeden át a megye és részben a város vezetői kisebb, bár olykor- olykor jelentősebb kulturális örökséggel rendelkező városból, faluból érkeztek, szemléletmódjukban, gondolkodásmódjukban — bár Miskolcon laktak — mégsem tudtak (akartak) miskolcivá válni, s ez rányomta bélyegét Miskolc fejlődésére, szellemi arculatára. Országos jelenség a szellemi munka leértékelődése. De az a tény, hogy Miskolc csak most kezd rájönni ennek tarthatatlanságára és keresi a város szellemi életét, már miskolci jelenség, márpedig ezt a megkésettséget igen nehéz lesz a jövőben behozni. A szellemi munka megbecsülésének megkésettsége tette lehetővé, hogy szép számmal kerültek a felszínre olyan személyek, akik a dogmák monoton mormolásával jutottak el a pozíciók, a funkciók legmagasabb csúcsára. Mások viszont Miskolcot csak csupán egy ugródeszkának tekintették, hogy a hőn óhajtott „feljutásuk” célját. Budapestet elérjék. Miskolc szellemi életének egy másik jelentős akadálya a falusiratás. Számomra idegen és érthetetlen, ha valaki azzal próbálja meg Miskolc szellemi életét megmagyarázni, hogy ez egy „elsőgenerációs" város. Egyrészt azért, mert ez egyszerűen nem igaz. másrészt azért, mert a városbaáramlás világjelenség. Természetesen az már más kérdés, hogy egy város képes-e városlakóvá tenni a beáramló embereket. vagy azok erőltetik-e rá akaratukat, életformájukat, normáikat a városra. A város szellemi életét nem az új bérházak lépcsőházaiban kell elsősorban keresni — bár nem kizárt, hogy a lakók között kölcsönös szimpátia, segítőkészség alakul ki —, hanem a hasonló érdeklődésű közösségekben, személyekben. Nagyon jó volna végre, ha egyesek nem az új lakótelepek távfűtött lakásaiban keresnék a romantikusan megszépített paraszti életet. A hajdani falusi élet sem volt olyan szép, sem idilli, mint azt most sokan elképzelik. Nem csupán a hátranézés a feladatunk. Sok milliárd élőlény él a földön, de csak a rák megy visszafelé. Nem lehet senkinek sem az a célja, hogy a falut és a várost szembeállítsa. Bejártam a magyar falvak százait, a finn tanyákat, a világ számos nagyvárosát, Moszkvától San Franciscóig. Meggyőződésem, mindenütt lehet teljes értékű emberi életet élni, csak nem egymás ellen, hanem egymással. Egy másik fontos kérdés — és ezt a jelenlegi vita is egyértelműen tükrözi —, hogy nagyon sokan szembeállítják a város közállapotát a szellemi élettel. Tény, ha egy városban eluralkodik a bűnözés, a deviáns magatartás, ez befolyásolja a közállapotokat, a város közhangulatát. A város szellemi élete ettől függetleníthető. Vagy éppen a szellemi élet képes a jelenségek, a tények objektív értékelésére, s tud alternatív javaslatokat tenni a helyzet javítására. Téves az a szemlélet, mely szerint előbb a közállapotokat kell rendbehozni, s csak ezután hozhatjuk létre a város szellemi életét. A világ nagyvárosai igazolják, hogy a szellemi élet és egyes csoportok, személyek deviáns életvitele, magatartása együtt él, még ha nem is teljes békességben. Tisztáznunk kell az is, hogy egv város szellemi élete nem azonos az értelmiséggel. a szellemi élet az alkotók közössége, s az több mint az értelmiség. Más megfogalmazásban, nem minden értelmiség alkotó, s nem minden alkotó értelmiségi. Mi az, amit hiányolok, amikor Miskolc város szellemi életét keressük? Az olyan szűk, saját érdekein is túlnéző, túllátó, a városért, a társadalom fejlődéséért felelősséget vállaló emberek közösségét, akik képesek a társadalmi-gazdasági jelenségek, folyamatok reális elemzésére, értékelésére, megvitatására, a fejlődést segítő javaslatok kidolgozására. Olyan vitafórumot keresek, ahol a vitakultúra magas színvonalú és demokratikus. Ahol a résztvevők képesek egymás gyakran eltérő álláspontját tolerálni, megérteni. Ahol az emberek egymást nem legyőzni, hanem konkrét érvekkel meggyőzni akarják és képesek. Ma már egyetlen szak- tudományt sem képes egyetlen személy minden részletében művelni, ismerni (műszaki, közgazdasági, jogi stb.). A konszenzus a szaktudományokon belül éppen úgy szükséges, mint az egyes szak- tudományok között. Ez minden olyan szakembernek létszükséglete, aki nem akar csupán szakbarbár maradni. A megdönthetetlen igazság kimondásának a jogát egyetlen szaktudomány sem sajátíthatja ki. De jó volna. ha ezt az irodalom művelői is megértenék. Természetesen sokan vethetik fel, hogy dolgoznak a városban különböző szellemi erőket összefogó munkabizottságok. Ezek lehetnének a szellemi alkotóműhelyek bázisai. Ennek viszont feltétele, hogy a hivatalos szervektől e bizottságokba delegált személyek vitatkozzanak — ha tudnak — és ne nyilatkozzanak. Értsék meg, hogy a funkció nem azonos a hatalommal, hanem inkább szolgálat. De nagyon sokat kellene tenni azért is, hogy a MAB, az MTESZ, a TIT stb. a városra, a régióra kiható demokratikus vitafórummá váljon. Mi az, amit legjobban hiányolok Miskolcon? Az együttműködés készségét és képességét, a toleranciát az azzal eg.vüttjáró, azt feltételező racionális gondolkodást. Kétségbeejtő, amikor egyesek szemlélete és. érdeke a munkahelyének kapujánál véget ér. Ezek a • viszonylag szűk látókörű emberek munkahelyükön — legyen az a legkisebb hivatal is — „nagyhatalommá" válnak. Miskolcon is szép számmal vannak olyan munkahelyek, ahol tenyészik ez a jelenség, s ami vele jár; a paternalizmus és a szervi- lizmus. Ha csupán ezt az egy visszahúzó tényezőt sikerülne társadalmunkból és városunkból száműzni, az emberek nem őrlődnének fel a belső harcokban, ami a munkahelyi teljesítményt is rontó tényező. Ennek azonban egyik feltétele a demokratikus. alkotó szellemi élet. Tizenhét éve élek ismét Miskolcon. Ma is járom az országot. Alkotó szellemi közösséget találok Debrecenben, Győrött, Budapesten, az utóbbi évtizedben újjászületett Pécsett. Megcsodálom az ott megtalált és gondosan kibontott városfalakat, a régi és újjászületett épületeket, Győr belvárosának grandiózus újjáépítését. De nem részletezem. Miskolc lemaradt. Van mit behozni, s ha ezt a város fizikai rekonstrukciójával párhuzamosan a szellemi élet rekonstrukciójával is elő kívánják mozdítani a város vezetői, akkor .helyes úton járnak. Mer.t tény, ez a város nehezen talál magára. Mindehhez azonban nem elég a diagnózis, terápia is kell, s itt aligha fejthetjük ki részletesen a feladatokat. Csupán néhány gondolatot vethetünk papírra: „A gyökeres fordulat elengedhetetlen.” „Aki nem érti meg az idő követelményeit, félre kell állnia." „A demokrácia fejlesztése nélkül nem léphetjük át a XXI. század küszöbét.” „A gondolkodás gyökeres átalakítására van szükség.” Nem volt nehéz feladatom, e célkitűzéseket az elmúlt héten megjelent újságokból írtam ki. Természetesen ezeket meg is kell valósítani. Tóth Árpád