Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1987. március 28., szombat (De hol lehetnek az öregek?) A jégtábla nyilván nagyságával vonzza a tekintetet. Többedmagával úszik lassan, alig észlelhető mozgással fentről, mesz- sziröl. Különös fények vilióznak itt a folyón, melynek előttünk levő része majdnem teljesen tiszta, csupán a széleken vastagszik, vízbe nyúlva, leszakadáshoz készülődve a jég, ' mintha azon töprengene, elrúgja-e már magát a parttól és ússzon, menjen a többivel, vagy várjon még. Föntebb viszont, honnan a nagy tábla is hajózik, még sok a jég. (Valamikor, reges-régen, mintha itt kuporodott volna éppen a töltés alatt egy aprócska csárda. Vastag deszkaajtóval, kicsinyke ablakkal, megsüllyedt fundamentummal, ha egyáltalán volt fundamentuma, lelapulva, meghúzódva a töltés alatt, hogy kivédje a túlnanról, a nagy síkságról felgyorsulva száguldozó szeleket.) A fények hát itt vilióznak a folyón, a széltől meg-megcsapott, fodrozódó hullámokon szikráznak és vakítanak, hiszen a nap alacsonyan jár, a lehúzott kalap alá is be tud nézni. Meleget még nem hoz, de szép fényeket igen. Nem járhatók egyébként most a folyók, a hidas is kint pihen a szárazon. Mindig is furcsa érzés vízi lényt partra húzva, partra vetetten látni. A máskor örökké rhozgó, biimbálódzó-ringatózó alkalmatosságot mozdulatlanságba dermedve szemlélni. Az embernek kedve sincs felmenni rá, hogy meghallgassa a pallók dobbanását, megeme- lintse valamely hideg láncot, kézbe vegye a sok fogástól megfényesedett nyelű csáklyát, a fogaskeréknél érezze a gépzsírszagot, meg ilyesmi. Nem jár most a hidas, mellette néhány kikötött ladikot himbál a víz. (A töltés mögött lapuló kicsiny csárdában b évül félhomály volt, meg kékes pipafüst. Ott ültek, beszélgettek az öregek..'. Pult is volt, mely mögött egy korban hózzájuk illő, jókedvű asszonyság feleselt velük és nagy ritkán, mivel az öregek ritkán kértek, töltött nekik. Az öregek fekete kucsmát viseltek, rövid, vastag kabátot, meg fényesre bokszolt csizmát. Keményszárút, úgyany- nyira fényeset, hogy a kályhában világló ,tűz visz- szatükröződött rajtuk. Talán valamiféle egyházi ünnep volt, mi ma már nem pirosbetűs, de a falu idősebbjei megtartják. Pipáz- gattak hát, .beszélgettek, az idegen beléptére elhallgattak. Helyet adva ily módon a köszönésnek, meg esetleg szótváltásnak is az illendőség szerint. Tél volt, kemény tél, idegen nemigen járt akkortájt a révnél, meg a közeli faluban sem nagyon, ötenliatan lehettek az öregek. Mint egy brigád. Mondjuk: halászbokor.) Fiatal, erős férfival együtt nézzük a most már közelünkbe érkező jégtáblát. Éppen most ér abba a szikrázó, fénylő sávba, mit az alacsonyan járó nap szőtt, és mit aranyhídnak nevezünk. Most vetődnek hát rá a sugarak, melyektől mintha felizzana! A szél meg apró, kemény hullámokat csap az oldalához, a hullámok fölpattannak, szétfröccsennek, magasba repülnek, eltűnnek valamerre, de előbb még viliódznak, mint a csillagszóró. — Nem állom az ilyen jégtáblát — így a fiatalember. — Összetörheti a csónakot. Ügy nekinyomódik az oldalának, hogy berop- pantja. Az ilyen behemót táblákat az evezővel sem igen lehet más irányba kényszeríteni, csak jönnek, mint a bika! Ki kell térni előlük a ladikkal. Ha lehet. Ha nem túl sok a táb- 'a... Idősebb férfi hallgat mellettünk egy ideig, majd mondja: — Régen nem ilyen volt itt a víz. Most már a nagy hidegben sem fagy be, mert a gyár meleg vizet enged a folyóba. Valaha lovaskocsik jártak itt a Tiszán. — Lovaskocsik? — Azok! Lovaskocsik. Estelente a gazdák lékeket vágtak, azokból meglocsolták az átkelés helyét. A víz persze rögtön ráfagyott, megint locsolták, ilyként hizlalva a jeget. Vastag, erős út épült így a folyón, mehettek azon bizony a lovas szekerek! A hizlalt úton. Hát így ... (— Adjon Isten! — Fogadj Isten! — Kutya hideg van itt maguk felé! Mármint oda- künn ... — Azért vagyunk mi itt benn — hangzott a pipa- füstből. — Meg . ■ . persze a télnek is igaza van. Azért tél, hogy hideg legyen. Minő tél az, ami nem hideg? Valahogy ekként kezdődött próbaképpen a beszélgetés a csárdában. Később ■meg a halak kerültek szóba. Az öregek mondták, hogy lehetséges volt itt mindig fogni halat, most is lehet.. . Annak, aki érti a módját. Nagyokat? Lehet nagyokat is, de például az úr már csak mit választana, ha lehetne? Mondjuk egy öreg tyúkot, vagy egy fiatal csirkét? No? Vagy mondjuk egy öreg asszonyszemélyt, vagy egy fiatalt? Hehe... A pipát is kivették a szájukból a nevetéshez. — Ügy hírlik, valaha mégis több hal volt itt. Abban az időben, amikor kedves bátyáim még nem is éltek ... — Hát... lehetséges. Az akkori öregek azt mondták, hogy az ő idejükben több volt a hal. — Csak azért mondom, mert elhoztam magammal egy kis könyvecskét. Hátha találkoznék itt ezen a tájon halásszal. Halakhoz értőkkel... Csend telepszik a csárda belsejére, de talán a tetejére is, hogy majd össze- roppantja. Fölöttébb nagy meggondolatlanság volt a könyvecskét említeni, főként halászattal, halhoz értéssel kapcsolatosan. Az egyik öreg éppen most tartja szükségesnek alaposan megvizsgálni fényes csizmáját, nincs-e rajta por, a másiknak meg eldugult a pipaszára, szét kell szedni, tisztogatni, szu- tyorogtatni, szóval kár volt a könyvecskéért. Értenek ők a halhoz, hogyne értenének, de hát egyáltalán nem bizonyos, hogy ők itt éppen egy halászbokrot alkottak, lehettek ők más- úton halászok, varsázók, vagy kuttyogatók, esetleg kosárral tapogatózok, tus- kókra, parti gyökerekre hosszú zsinórokon horgokat elhelyezők. Az ánti világban nem fárasztották itt nagyon magukat a népek mindenféle engedélyek kijárásával, a „nadrágos embert”, ha idevetödött, felismerték, elkerülték, a folyó meg ugye adta, amit adhatott a szegény embernek, nem kérdezve van-e papírja. Hajdanában-daná- b an előfordult bizony az ilyesmi. Ma már... De azért mégsem jó, ha ez embert idegenfélék kérdezgetik. — A könyvecskét igenigen régen írták és a halakról van benne szó. Mármint azokról is .. . Éppen emiatt hoztam ide ... A pipaszár még mindig nem szelei, a csizmán mintha mégis lenne valamiféle por, nyilván a kinti nagy hóról került ide, a kályhát is éppen etetni köll, meg valakinek a pohara kiürült. — Azt mondja ez a könyv, ni: „Nagy bőségben vannak viszont Magyarországon a remek halak, a Száván és a Dráván meg a Dunán kívül is vannak halban gazdag folyói. A Tibiscus, melyet Tiszának hívnak, nem nagyon széles, de mély, s annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint, csak kétharmad része víz, egyhar- mad része hal. De ez csak olyan paraszti beszéd. Bizonyos azonban, és mi magunk is gyakran láttuk tulajdon szemünkkel, hogy hálóvetés abban a folyóban üresen nem maradt, mindig szépecskén akadt hal a hálóban, még nagy is . . Figyelő szemek. A pipa mintha már szelelne, a kályhára sem kell több, a csizma gyönyörűen fénylik, jön hát a kérdés: — Miféle szerzet ez a könyv? — írójának neve Gale- otto Marzio, aki Mátyás király udvarához tartozott, ott deákoskodott. — Mátyásnál? — Nála. — Akkor lehet benne mégis valami. — Mi? — Az Igazságosnak a deákja is igazságos lehetett ... — Lehetett, lehetett, de nem biztos. . . Ugye aki írta, az nem magyar? — Nem. Tálján. — No, ugye! — No, ugye, no ugye, azért mégis lehetett benne valami! Hiszen nagyon is sok hal volt mindig itt . . . Ha kell most is akad ... És még mit ír a tálján? — Például ezt: „Gyakori egy hófehér húsú hal, nem túl nagy, mivel ritkán haladja meg a három-négy fontnyi súlyt, nagy fejű, pikkelytelen, a farka az angolnához hasonló, igen kellemetes ízű, a magyarok menyhalnak nevezik ..." — Méghogy az angolnához... No, az úr elfogad-e' egy meghívást? Ha meg nem sértem ...) A fiatal ember, ki nem szereti a nagy jégtáblákat, érkezőket fogad. Nem siet elébük, de visszaköszön és int a kompnál kikötött ladikok felé, majd elindul velük. — Nem mennek tán át a túlpartra? — Dehogynem — fordul vissza, kis időre megállva. — Hiszen ez a két ember azért jött, hogy átvigyem őket! Mínusz 15—18 fok lehet, de a metsző hideg miatt 25—30-nak érezzük. A szél az alföld síkjáról érkezik, a folyó vize, jégtáblákkal tele háta talán még jobban lehűti. A fákon még csak a csupasz ágak mere- vü'lnek, semmi sincs, mi a szél erejét megfékezze, a gödrökben, horhosökban és minden mélyedésben fagyott hó. — Maga átevez velük? — Ez a dolgom. Így a fiatal ember, és megindul a ladikokhoz. Kesztyűt nem húz, mert azzál nem érzi az evezőt. Tudott dolog, hogy a víz minden révnél rendkívül mély, nehogy a hidas fennakadjon. Most pedig nagyon hideg, ha az ember beledugja az ujját, összerántja. A tiszai ladik pedig keskeny. Keskeny, hosszú, hogy kissé szembe evezve a folyással — egy evezővel, ami egyben a kormányzásra is alkalmatos, már annak, aki érti — minél kisebb ellenállást fejtsen ki, ily módon minél előbb célhoz érjen. A fiatal révész meg a többiek tehát a legtermészetesebben leoidjá'k a ladikot, beülnek és indulnak. (De hol lehetnek az öregek? Hol van az a kis csárda? Itt állt az, vagy netán másik révnél? Mikor is volt? Tíz éve? Több már?) A ladik távolodik a parttól. A révész határozott mozdulatokkal húzza a lapátot, de tulajdoniképpen sohasem közvetlenül maga elé, hanem valamivel feljebb figyel. Az érkező jégtáblákra. Az a bizonyos, nagy jégtábla persze, már nem látszik. Az imént még itt fénylett, mint az öregek ünnepllős csizmája, de most már persze, nem látszik. Csendes nyugalommal beleúszott a lenti, ismeretlen világba. Onnan már nem csillan vissza semmi fény... Priska Tibor Köztünk szólva Idő van... Hányféle arca van az időnek! Pontosabban fogalmazva: a hónapokban, hetekben, napokban mért időegységnek. Hányszor tapasztaljuk magunkon is, hogy szinte elrepülnek az órá.k, máskor — a várakozás alatt — végtelennek tűnnek a másodpercek ... Még föl sem ocsúdtunk a tél szorításából, a nem, vagy aligvolt március után a jövő hét közepén már áprilist írunk. Hogy szaladnak a napok! — mondjuk a naptárra pillantva, miközben számba vesszük az elvégzett és a még ránk váró munkát, terveinket. Gyakran túlterheltségre, feszített tempóra, időhiányra panaszkodunk, mégis; pazarló mivoltunk itt a legszembetűnőbb. Nemcsak az egymást átfedő, hosszúra nyúló értekezletekre gondolok. Azokra is persze: a se eleje, se vége felszólalásokra, a felesleges szószaporításra. Az ilyen értekezleten kétszeresen is bosszankodom; nemcsak az időmet rabolják, de újságíróként sem tudok mit kezdeni a szófüzérekkel. És bosszankodom, ha némely hivatalban, vagy üzletben, ahol megfordulok, azért kell várakoznom,, mert az előadó vagy az eladó átnéz rajtam, miközben a telefonba, vagy a munkatársának már tíz perce sorolja a vasárnapi kirándulás részleteit. Nem! Nem azt várom, hogy odarohanjon hozzám, hogy mások rovására én kerüljek hamarább sorra. Semmiféle megkülönböztetésről, kivételezésről még csak nem is álmodom. De állampolgári jogon elvárom, hogy a hivatal alkalmazottja, amely végül is értem és miattam van, ne az ő idejét raboló kellemetlenkedőnek, hanem — ügyfélnek, a bolti eladó pedig a vevőnek tekintsen ... Abban a figyelmeztető statisztikában. amely a munka- időalap kihasználásának romlását mutatja, benne vannak a szellemi foglalkozásúak is. Sőt! ... Mert a munkapad, a szalag mellől nem lehet olyan könnyen félórákba- órákba kerülő „tízpercekre” kiszaladgálni, vagy trécseléssel töltve az időt, egymás szobájában ücsörögni. Pedig hányszor mondjuk: az idő pénz, életünk része és az elszalasztott lehetőségek után, minden elfecsérelt percért kamatot kell fizetni... Miközben tehát a társadalmi célok kapcsán, immár jelszavakká fényesedett mondásokat idézünk a takarékos, beosztott gazdálkodásról, az aprómunka becsületéről, a szellemi, anyagi tartalékok feltárásáról, e fogalmak közé a legfontosabbat: az idő, ezen belül a munkaidő becsületét, tiszteletét js ’oda kellene sorolnunk. Vajon, miközben a naptárra pillantva rádöbbenünk, hogy a jövő héten már áprilist írunk és a közelgő ünnepek gondolatával foglalkozunk, jut-e eszünkbe, hány nap áll még rendelkezésünkre, hogy az éves tervet — a gyárét, a vállalatét, a magunkét — teljesítsük? ... Hosszú évek eredményes munkájának következménye, hogy a legtöbb ágazatban minden hét végén két napot pihenhetünk, kihasználva a szabadidő-növekmény nyújtotta előnyöket. Ennek viszont az az „ára”, hogy a maradék öt napon ennek minden feltételét megteremtsük. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy — tisztelet a kivételnek — sokan még az ötnapos munkahetet is hosszúnak tartják, ha — dolgozni kell... Értékítéletünk rangsorában előkelő helyet kapott a mar gunk ideje, és vannak, akik morogva maradnak, akár néhány percet is, ha a közösség érdekej úgy kívánják. Pedig, az ily módon kierőszakolt túlóra, legyen hivatalos vagy „bújtatott”, gyakran azért válik szükségessé, mert előzőleg ugyanazok az emberek elfecsérelték a rendes munkaidőt... Töprengető Az életről Élni annyit tesz, mint átalakulni. E törvény alól leírt gondolataink posthumus élete sem kivétel. (Anatole France) * Valami módon minden megöl mindent. A halászat például, amennyire eltart és kenyeret ad nekem, annyira meg is öl. (Ernest Hemingway: Az öreg halász) * A beszélge/és az élet egyik legnagyobb öröme. (Somerset Maugham) * Élete a szó szoros értelmében áldozat. Minden gondolata és tette arra irányul, hogy elvégezze a rábízott tennivalókat, ezért talán embertelen aszketizmust erőszakol magára a magánéletben is, s mégsem jó, amit tesz, vagy éppen azért nem jó. (Csák Gyula) A leopárd sem változtatja meg foltjait, lehetséges hát az, hogy amit az ember élete során megszerez, mindaz nem érinti söha a lényeget? (Jean Brüller Vercors) * ... Mindenki tudja, hogy az élet nem éri meg, hogy végigéljük. (Albert Camus) * Minden ember magának él, a maga egyéni céljainak az elérésében teljes szabadságot élvez, és egész lényével érzi, vajon egy bizonyos cselekedetet végrehajthat-e vagy sem; de legott, amint végrehajtja, ez az idő egy bizonyos pillanatában megvalósult cselekedet, visszavonhatatlanná és a történelem osztályrészévé válik, s ebben a minőségben nem önkényes, hanem előre meghatározott jelentőségre tesz szert. (Lev Tolsztoj) Gyűjtötte: Havasházi László
