Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. március 28., szombat A múzeum nemcsak kiállítóhely A fonás, szövés eszközei az állandó kiállításból. Fotó: Laczó József Az Ábaúji Múzeumról, Sok indíték, apropó kínálná most magát a témához. Maradjunk csak annyiban: amikor megnyitnak egy új múzeumot, nem befejeződött valami, hanem elkezdődött. Egy kulturális intézmény kezdi élni az életét. Ami korántsem annyiból áll, hogy aki éppen kíváncsi, az belép a termekbe és megnézi, ami látható éppen. Az Abaúji Múzeum nyitásakor is elhangzottak az ünnep melengető fényéből kilépő mondatok arról, hogy a múzeumi lét, a „megélés” napjai; nehéz és küzdelmes napjai jönnek ezután. Fiatalember kapta a múzeumvezetés fentiekhez mért, de ezzel együtt megtisztelő feladatát. Szalipszki Péterrel most arról beszélgetünk, ami az ajtók kitárása, az ünnepélyes események óta történt. Nem kerülhető meg, hogy a gondolatok ne kanyarodjanak egyet, mondjuk visszafelé: — Már a múzeum létrehozásának elhatározásakor meghatározta a gyűjtőmunkát a néprajzi irányultság. A vidék lehetőségei, archaikus volta ezt szorgalmazta. Így tehát a látogatónak nem lehet más „kellemes kényszere”, mint az állandó kiállítás e, döntően nagyobb részével való találkozás. A történeti anyag az Abaúji Múzeumban a jóval kisebb részt hordozza — mondja Szalipszki Péter. — Természetes, hogy a múzeum nem csupán kiállítóhely, nemcsak tárolja falain belül a tárgyakat. Szakmai munkánkhoz tartozik, hogy a megfelelő nyilvántartást (leltározás, katalogizálás) elkészítsük. Ez folyamatos feladatot adott a mi esetünkben. Pótolni kellett a hiányokat. — A múzeumban elhelyezett tárgyak határozottan arra valók, hogy megnézzék őket, nagy többségben azok, akik nem szakemberek. Ehhez, gondolom, a kapuk, az ajtók kinyitása mellett valami módon el kell „adnia” magát az intézménynek. Másként fogalmazva: hogyan tudja kelletni magát egy múzeum? — Nem sokkal a nyitás után körlevelet írtam az abaúji iskolákba, minden lehetséges más helyre, felhívtam a figyelmet, felajánlottam szolgáltatásainkat. Az iskoláknak jeleztem, milyen tantárgyak bővebb kifejtésére van lehetőség a múzeumban. Kissé szomorúan kell megmondani, hogy az oktatási intézmények többsége nem reagált erre az ajánlatra, erre a lehetőségre. A múzeumi órák, s más szervezett találkozások jelenleg elmaradnak a várakozástól. — Szervezetten, sejtem, ez a közművelődési intézmény is a gyerekekre épít. Hogyan tudták, hogyan próbálták megközelíteni a felnőtteket? — A múzeumcsinálás időszakában nagy volt a felbuzdulás a vidéken. A néprajzi gyűjtéshez kérdőíveket is küldtek ki, a beérkezettek egy példányát én is megkaptam. E lista alapján úgy tűnt számomra, hogy van itt, e tájon olyan csoport, amelyre számíthatok, amelynek tagjai szívesen foglalkoznak a múzeumnyitás után az intézmény sorsával. Ez időszakban volt olyan inspiráció is a megyében, hogy a múzeumbaráti köröket meg kell szervezni. Belekezdtünk a munkába, jó reménnyel. A kezdeti nehézségek és kudarcok után végül is összejöttünk annyian, hogy meg lehetett indulni, el lehetett kezdeni valamit. Kimunkáltuk az alapszabályt, meghatároztuk a tagsági feltételeket. Legfontosabb célunka honismerettel foglalkozók publikációs esélyeinek a biztosítása volt. Aztán a szükséges pénz előteremtése. Nos, az utóbbi esetben eredményről számolhatok be, a tagdíj mellett a tanácsok, termelőszövetkezetek megajánlásaiból mára negyvenötezer forint gyűlt össze. A kiadványok anyagi feltételei tehát gyakorlatilag megvannak. Dolgozattal, szakmunkával azonban mind ez ideig még nem „zaklattak”. — Optimális esetben mire lehet számítani? Milyen kiadványok születhetnének meg a múzeum baráti körének támogatásával? — Ahogy ígértük, a honismerettel foglalkozók publikálhatnának egy kiadványban, ennek címe „Abaúji füzetek” lesz. Támogatjuk szakemberek abaúji vonatNemcsak az iparban (és általában a népgazdaságban), hanem a társadalomban is tovább élt a hajdani technikumok emléke. Tény: sikeres iskolatípus volt, amelybe járni rangot, s később biztos egzisztenciát jelentett. A hetvenes évek elején elsorvadtak ezek az iskolák; helyüket az oktatási koncepció szellemében a szakközép- iskolák váltották fel. A kezdeti idegenkedést sikerült lebírniuk, de a technikus- képzés, s a technikusok iránti igény változatlanul megvolt a gazdaságoknál. A levelező technikusképzés (hiszen ilyen formában, megmaradt, a korábbinál lényegesen kisebb számban) nem tudta kielégíteni a vállalatok, üzemek keresletét, s ez különösen felerősödött az új technika előretörésével. Csak egy — bár tőlünk távoli — példát hoznánk fel, a győri Rába üzemmérnökök sorát állította gépeire. A hagyományos szakmunkás már nem tudta ellátni a feladatot, technikusok pedig nem voltak. Gondolom persze, hogy nem feltétlenül muszáj ilyen távoli példáért mennünk: az alulfoglalkoztatás meg a televíziós műsorszerkezet kozású írásainak közlését, első lehetőségként dr. Cseri Miklós írna a csereháti építészetről. Távlati cél egy abaúji történelmi olvasókönyv megjelentetése. Erre nagy szükség lenne, hiszen a régi abaúji monográfiák adatsorainak ismételgetésére nincs szükség. — Az eddigiek alapján úgy tűnik számomra, a baráti kör ma inkább remény, mint a létezés valósága ... — Nem, nem... Ennél többről van szó, a megjelenésekre számítani lehet. Ügy tűnik, a szervezkedés nehézségein túljutottunk. — Ha már itt tartunk, az abaúji vidék kulturális intézményhiányát ismerve, az is kérdés: mennyire tudott a múzeum Abaúj szellemi központjává lenni? — Az a helyzet, hogy gyakorlatilag nem sikerült még azzá válni. Sok oka van ennek. Kemény és nagy harc árán lehet erre számítani, talán nem is rövid iidő eredményeként. Egyelőre a múzeum látogatottságának gyér- sége is gondunk. Több mint hatvan évig nem volt ilyen jellegű intézmény Abaújban, ezen a tájon. A nagy pauza is meghatározta az igényeket, az érdeklődést. Az Abaúji Múzeum Forrón van, az odatelepítés indoka egyrészt az átmenő forgalom volt, az, hogy legyen szem előtt. Az átutazók, a külföldiek azonban ritkán nyitnak be hozzánk. És van egy furcsa dolog: említettem, hogy döntően néprajzi anyaga van az állandó kiállításnak, s éppen azok, akik használták és ismerik a tárgyakat, azok szemében nincs akkora becsülete ennek az anyagnak, mint például nagynevű szakemberekében. — Lehetne, esetleg, az állandó kiállítás anyagának arányain változtatni? — Az idei munkatervünkben erre vonatkozóan megfogalmaztam javaslatunkat. Ennek lényege, hogy az állandó kiállítást váltsuk olyan időszakira, amelyik Abaúj históriáját, valamilyen módon a nemzeti történelemben meghatározó szerepét mutatná meg. Művelődéstörténeti, hadtörténeti eseményekről „szólhatnánk” így. Persze, ezeknek a témáknak, a bemutatásoknak a feltételeit nagyon sok pénzzel lehet megteremteni. Egyelőre az éves gyűjtemény gyarapítási pénzünk összege 30 ezer forint. Ami, ha csak. a néprajzi anyagra koncentrálnánk, elég is lenne. Kétéves sincs még az Abaúji Múzeum. Nagy reményekkel. (t. n. j.) pazarlására szűkebb pátriánkban is találhatnánk példákat. Tulajdonképpen ez ugyanolyan luxus, mint a munkaerővel bármilyen más módon történő rossz gazdálkodás. .Mert a termelés folyamatában és irányításában más-más posztot és feladatot tölt(het) be a szakmunkás, a technikus, az üzemmérnök és a mérnök. A két évvel ezelőtt újraindított nappali tagozatos technikusképzés (jelenleg csak a gépipar területén, amelyről a héten rendeztek országos tanácskozást Miskolcon, 22 helyen folyik) reális igényre épült. Bár mintha a visszahúzódás is érzékelhető lenne; a szerkezetváltás körülményei között az ipar bizonytalanabb az igényeit illetően. Ami persze nem jelenti azt, hogy a képzésnek a jogosságát bárki is megkérdőjelezné. Hiszen 1991-ben legfeljebb 1200-an végeznek, s országos viszonylatban ez csepp a Nem egy ismerősöm van, aki rendszeres tévénéző, ám nem az egyes műsorokhoz igazítja szabad idejét, azaz nem a műsorkínálatból választja ki, mikor üljön a készülék elé, hanem megszokott időpontban bekapcsolja a készüléket, s nézi az adást, bármi villódzék is a képernyőn. Van, aki szinte büszkélkedve mondja, hogy az ő életrendjét pedig ne a Magyar Televízió műsorszerkesztése határozza meg; a másik arra nagyon rátarti, hogy fél nyolc előtt, azaz a Híradót megelőzően még soha nem kapcsolta be készülékét; egy továbhi néző közölte velem, nála katonás rend van: öt órakor ér haza munkából, jó időben a kertjében foglalatoskodik, mindig talál tennivalót, rossz időben is leköti magát valamivel. Mint mondotta, pontosan 19.00 órakor betér vacsorázni, akkorra az asztalon kell, hogy legyen az étel, együtt vacsorázik a család, és 19.30-ra már le kell hogy szedjék az asztalt, s a család a készülék elé fordítja a székeket, bekapcsolják, nézik a Híradót, meg utána a filmet. (Filmnek nevez mindent, ami 20.00 órakor kezdődik, legyen az bármilyen műfajú adás.) Igen sok emberrel beszéltem, aki utólag olvasott például az éppen mostanában ismételt Élet a Földön című sorozat nagyszerűségéről és őszintén sajnálkozott, hogy nem látta, mivel az a délutáni órákban pergett. Márpedig ö olyankor nem néz tévét, annak ellenére, hogy szombat délután tulajdonképpen ráérne. Éppen az idén harminc esztendeje, hogy a Magyar Televízió megkezdte rendszeres adásait. A hatvanas évek legelejére tehető, hogy a televíziózás robbanásszerűen elterjedt nálunk, egy jó negyed százada vallhatjuk magunkat olyan országnak, amelyben a televízió segítségével elvileg mindenkihez eljuthat az audiovizuális információ, az ismeret, a szórakoztatás, művészet, sok egyéb. Egyre kevesebb már szerencsére az a fajta néző, aki az előfizetési díjért mindent, de mindent látni akar, tengerben még a mostanában óvatosabb, visszafogottabb igényekhez képest is. Ami azonban egyáltalán nem jelent(het)i, hogy már most ne kellene figyelni a majdan végzők munkába állási, foglalkoztatási esélyeire. Tulajdonképpen erről is szó volt ezen a már említett miskolci tanácskozáson, amelyet a Gépipari Tudományos Egyesület szervezett. Ha ugyanis a technikusképzést mint az oktatás innovációját fogjuk fel (és miért ne tekintenénk annak?), akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez az innovációs kör az üzemekben zárul majd be. Egyrészt, mert ma egyetlen iskola sem tudja garantálni az egyszer s mindenkorra érvényes tudást, másrészt, mert az alapképzettségből csak a gyakorlatban lesz (ha úgy tetszik, a termelői folyamatban) hasznosuló munkavégzés. Ebből következik, hogy a szó igazi értelmében majd válogatás nélkül nézi a műsorokat. Ugyanakkor kialakultak és szinte megmerevedtek egyes nézőcsoportok- ban olyan tévénézési szokások, ámelyek hovatovább gátjai annak, hogy az adott közönségréteg a nyújtott értékeket ismerje meg, azokból válogathasson. A bevezetőben említett példák is ilyenek. Mert aki csak a Híradót, meg az utána következő, többségben művészeti jellegű műsort — közte az esetek igen nagy hányadában a művészet perifériáján kapaszkodó legsilányabb krimiket, folytatásos kom- merszárukat, egyebeket — nézi, eleve kizárja magát néhány, nagyon jó magazin- műsor, ismeretterjesztő adás, olykor érdekes riport-, vagy dokumentum jellegű film (amikből, sajnos, nagyon kevés van újabban) "megismeréséből, ferde képe alakul ki a televízió műsorkínálatáról. Mindezekről már nagyon sokszor szó esett különböző művelődési fórumokon, s lapunk hasábjain is. Legújabban azon a beszélgetésen, amelyet a Magyar Televízió Műsorigazgatóságának, illetve műsorszerkesztésének legfelsőbb vezetői folytattak a kritikusokkal az MTV január óta érvényes új műsorstruktúrájának és a közönség tévénézési szokásainak viszonyáról, helyenkénti ellentmondásosságáról. Általában kilencven-egynéhány órát tart a heti műsor az M.TV két programjában, és minél gazdagabbá próbálják tenni e programokat, annál kevésbé kerülhető el az átfedés a két műsor között. Bármennyire is igyekeznek egyeztetni, mindig vannak és mindinkább lesznek ütközések. Ez két műsor esetében szembetűnő; ha több lenne, mint egyes nyugati országokban, nem tűnne ennyire fel. De ha egy országnak két tévéprogramja van, akkor mindkettőn kell sugározni, és mindkettőn egyforma értéket. Jó lenne eloszlatni azt a tévhitet, hogy a második program az valami másodrendű dolog, valami leértékelést jelent. Szó sincs róla. S mert hogy napjainkban már az országnak több mint 80 százalékán fogható ez a műsor is, egyre inkább hangsúlyozni kell egyenrangúságát, a műsorok elosztásával is. A nagyközönség természetesen nem törődik és nem is kell, hogy törődjön a Magyar Televízió műsorszerkesztési és programozási csak az üzemekben lesznek technikusok a végző fiatalok, mint ahogyan a szakmunkások, a mérnökök is a napi feladatok között vallanak igazi színt. igaz, a technikusképzés módszertanáról is vannak még viták, eltérő elképzelések, elsősorban a tartalmi oldalon. A szakmai követelmények, tantervek kimunkálásában azonban vélhetőleg már a szigorúan vett szakma is erőteljesen részt vesz. Ez szintúgy újra felfedezett bázisa és háttere az oktatásnak, s várhatóan ténylegesen jobb felkészültségű fiatalokat bocsáthat ki majd így az iskola. Ügy gondoljuk, valóságos igény, hogy a képzésben érdekeltek (a művelődés és az adott gazdasági terület szakemberei) egyeztessék elképzeléseiket, igényeiket és elvárásaikat. Mi több, az sem elképzelhetetlen, hogy a döntő szó a szakmáé legyen! Más kérdés, hogy alighagondjaival. Annál inkább kell a műsorszerkesztésnek törődni a közönség igényeivel. Ha viszont figyelembe vesszük, milyen sokféle műsorral jelentkezik rendszeresen a televízió, és azokhoz képest milyen kevés az aki- lencvenegynéhány óra, úgy látható, hihetetlenül nehéz az elosztás, az olyanfajta sakkozás az egyes adásokkal, hogy lehetőleg mindig legyen egy-egy műfaji eltérésből nyilvánvaló választási lehetőség a két műsor között, legyen színes mindkét program. Ugyanakkor nem hanyagolható el az a nézőtömeg, amely meghatározott időpontban egy eléggé körülhatárolható kínálatot vár. Ezért kell, hogy bizonyos adásfajtáknak meglegyen a heti programban az állandó idejük. Például a Híradónak természetes, hogy ilyen kell, de azt is jó tudni, hogy egyes visszatérő magazinműsorok mindig ugyanakkor jelentkezzenek. S arra is kell, egy nagyjából azonos időpont, amikor sportösszefoglaló van. Vagy a kulturális élet újdonságaira irányul a figyelem. Jó tudni, hogy mikor várható szolgáltató műsor, mikor tévéjáték és így tovább. Hazánkban televízió-telítettségről beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy egyes frekventált műsoroknál hatnyolc millió ember is nézheti az adást, de három-négy millióval mindig kell számolni a tömegműsoroknál. Ilyen nagy nézettség mellett természetes, hogy az igények megoszlottságát sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az MTV igyekszik sokféle igényt kielégíteni, de természetesen nem igazodhat egyedi kívánalmakhoz. A nézőnek is több megértéssel kell a televízió műsorszerkezetéhez és kínálatához viszonyulni. Kölcsönösen több értés és megértés kívánatos. A televízió műsorszerkezete teljes egészében aligha fog bármikor is minden közönség-kívánalmat kielégíteni, a nézőkön a sor, hogy néhány, már-már megcsontosodott tévénézési szokást elhagyva, rugalmasabb módon közeledjék a kínált programokhoz, s több előlegezett bizalommal fogadja azokat. Benedek Miklós ném a szakképzés más területeit is újra kell gondolnunk, hiszen óhatatlan érintkezések jelentkezhetnek a technikusképzés, a kékköpenyes mérnökképzés, az üzemmérnökképzés között. A technikusképzés mai bázisa a szakközépiskola, amelynek jelentősége is tovább nő ezzel. A hármas képzési cél (szakmunkás-utánpótlás, technikus, továbbtanulás) az iskolai keretek között nyilvánvalóan gyorsan megmutatja majd a fedéseket. iDe a teljes szakmai vertikumban (üzemmérnökképzés, mérnökképzés), nyilván pontosítani szükséges az eddigieknél jobban azt az emlegetett képzési célt. S ennek megfelelő „propagandát” is biztosítani szükséges, azaz a termelési folyamatban is meg kell keresni az adekvát feladatokat. Gondoljunk bele, a szakmai képzés pénzigényes. A korszerű technikai háttér nélkül csak írott malaszt a tanulás-tanítás. De ennél nagyobb a vesztesége a népgazdaságnak, ha nem a megfelelő feladatokra állítjuk rá őket. Csutorás Annamária IS vvv III i;i I két év után
