Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-06 / 31. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. február 6., péntek Eljátszadozom azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer egyetlen verset elemeznénk folyóiratrecenzió gyanánt? A latin pars pro toto (rész az egészért) elv alapján persze. De melyik az a vers, amelyik kifejezi az egész lap hangulatát, törekvéseit? Válasz helyett felsorolom a februári Napjainkban szereplő költők nevét; úgy ahogy következnek egymás után a tartalomjegyzékben: Dobai Péter, Dimitrie Rachici, Nino Nikolov, Ga- rai Gábor, Hárs Ernő, Villányi László, Dobozi Eszter, Bisztray Ádám, Bartis Ferenc, Antal Attila, Tamási Orosz István, Papp Lajos. Nem tudtam dönteni, hogy kiét válasszam. Mohó érdeklődéssel olvastam viszont Liv Ullman önéletrajzának részletét (Árapály). Elgondolkodtató, amit a világhírű színésznő mond a feminizmusról. Régóta gyanítom ugyanis, hogy ezt is — lásd Ibsen —, valamelyik férfitársam „találta ki”. Jóllehet ez így túlzás, tény, hogy Liv Ullmannak nincs túl nagy véleménye róla. A híres amerikai szociológus: Riesman kifejezésével a feminizmus is a „kívülről irányítottság” egyik válfaja, azaz divattermék. Az embernek meghatározó élménye a neme, de minden túlértékelés, túlkompenzálás válságba és csömörbe torkollik. Nem kevésbé érdekes az sem, ahogyan a norvég színésznő az amerikai színház- és sikeriparról ír. Bizony ez belülről nézve keserves munkahely, mert mindent alárendelnek a pénznek, azaz az abszolút sikernek. Szellemesen figurázza ki — a már nem kezdő, tehát nagy rutinnal rendelkező — színésznő a musical-csinálást, s egyáltalán a musical-ék bugyuta világát. Ha soha nem láttuk volna is (filmen, tévében), ebből a rövidke írásból egy rokonszenves embert ismerhetünk meg, akinek humora és öniróniája van. Irigylendő tulajdonságok! Szomorúbb, mert szorongató élmény a magány. Erről meg Sebestyén György, a Burgenlandban élő, magyarul és németül is író-szerkesztő mond érdekes dolgokat Kloss Andornak. Bármennyire is furcsa, de jószerével alig tudunk valamit a szomszédos Ausztria irodalmáról. Ez ma már nem magyarázható-menthető a történelemmel, az évszázados macska-egér barátsággal. Hogy ezen a sovén befelé- forduláson fölül lehet emelkedni, arra rájöttek maguk az osztrákok js. Pannónia címmel folyóiratot adnak ki — ezt szerkeszti Sebestyén György —, amely azt tekinti fő feladatának, amit oly sok magyar gondolkodó megálmodott — Kossuthtól Németh Lászlóig, hogy a Duna mentén élő népek kultúráját, irodalmát ismertesse, közelebb hozza egymáshoz. A feladat nemes és nehéz, de Sebestyén György és szerkesztőtársai győzik türelemmel, tapintattal és leleménnyel. Kloss Andor (szintén szerkesztő Győrött) kérdéseiből kiderül, hogy alaposan ismeri a beszélgető- partnerei életművét és a német irodalmat. Felkelti az érdeklődést a rendkívül tájékozott, tudatos, s talán éppen ezért? magányos író iránt, aki regényeiben éppen ezt a szorongató érzést kívánja ábrázolni. Azt vallja ugyanis, hogy ez nemcsak századunk (egyik)-betegsége, de mindenkor az ember egyik alapélménye. Tény, hogy ez a felismerés rímel a norvég színésznő felismerésével, illetve írásával. horpácsi Kunyhó a hegyen Fotó: Laczó József Taktaharkányi feljegyzések Falu és gyűlése Szót kért az úttörő, az ifjúsági klubos, a tűzoltóparancsnok, a kőműves kisiparos, a vasutas, az esperesplébános, az orvos, az énekkar vezetője, a nyugdíjas ... Valamennyien a település lakói, Taktaharkányban élő állampolgárok. A községi Hazafias Népfront-bizottság elnöke az üdvözlő szavak közé belopta a valamikori falusi estés- együttlétek emlékét is. Azo- két, amelyék ma már csak színpadon foghatók meg. Ám — mondotta -r- van ma is alkalom, mint például az adott falugyűlés, ahol az együtt élők eltölthetnek kellemes környezetben egy-két órát. Szót válthatnák a közös dolgokról, múltról és a jelen jövőjéről. * „Jó érzés bejönni ebbe a faluba." Ezt a mondatot a ta'kta- harkányiak megyei tanácstagjuktól, a megyei tanács el nökhelyettesétől ba 1 lh atták a falugyűlésen. Jó lett volna ekkor kivetíteni az érzéseket, a gondolatokat; a jelenlevő, kétszáznál is több helybéli belső „reagálását”. Tény, aki rendszeresen, évek óta visszatér a településre nyitottáb'ban, frissebben tapasztalja meg a történteket, a változásokat. Hamarabb szemébe ötük, hogy ez sem volt a múltkor, az is új ... Aki mindennap ott éli az életét a faluban, oda kötődik minden bajával és örömével, szőkébben méri a lelkesültség szavait. Tudja és naponta megéli azt is, ami nincs, ami még mindig hiányzik. Olyan ez itt kicsiben, mint szokott lenni nagyba,n; magyarán: ha az én utcámban, ahol lakom, még mindig nincs közművesítés, rossz az út — akkor nem fogok olyan lelkesülten tapsolni az egyébként vitathatatlan falufejlődés- nek, mint mások. Ez már csak így van a falugyűlésen is. * A két szomszéd község tanácselnöke is ott volt a taktaharkányi fórumon. „Még szerencse, hogy volt egy vagy két felszólaló, aki problémát is mondott. Enél- kül túl szépre sikeredett volna ez a mai este.” — vélekedett egyikük a bő kétórás együttlét végén. Igaz, a falugyűléseknek nem az a rendeltetésük, hogy szépek legyenek. Amit joggal vár mindenki ettől a fórumtól az, hogy nyílt és őszinte legyen a párbeszéd, korrekt a véleménynyilvánítás. Az embereket igenis érdekli, mi miért történt szű- kébb környezetükben; mi mért nem történük meg; hogyan használódik a közösség — a falu — pénze? És tudni akarják az emberek azt is, mire számíthatnak a közeljövőben ? El akarják mondani, hogyan gondolkodnak ők a tervekről, hogyan látják a feladatok rangsorát. Mert rangsorolni kell. Taktaharkányban is. Ez a település — tények bizonyítják, objektumok mutatják — a nyolcvanas években látványosan fejlődött. A hasonló adottságú, nagyságú „sorstársakhoz” viszonyítva is — nem csupán önmaga korábbi helyzetéhez — dinamikusan épült. Valóban Szép és rendezett faluvá vált, nem „udvarlás” azt mondani: „ebbe a faluba jó érzés bejönni.” A községi tanácselnöki beszámolóból kiderült, hogy az 1986-os esztendőben elsősorban nem a látványos nagy gyarapodás jellemezte az előre-, vagy továbblépést. Ám igen fontos, halasztást nem tűrő feladatok megoldásához kellett hozzákezdeni; külvíz-elvezetés, belvíz- rendezés, szennyvíztároló kialakítása, a szeméttelep normális „üzemeltetése”, a közvilágítás javítása — a tennivalók sora így, nem teljesen is jól jelzi, hol van most a hangsúly. Nem lehetett halogatni ezeknek a munkáknak a megkezdését és a folytatását sem lehet. A tanácselnöki tájékoztató az idei tervekről szólva nevén is nevezte a tennivalókat. Van jövője ennek a településnek. Igaz, a munkalehetőség nagyon gyér — a korábbi évekhez képest még tovább csökkent —; igaz, a munkaképes lakosok hatvan százaléka kénytelen naponta utazni a munkahelyére — mégis szívesen építkeznek itt a fiatalok, s telepednek vissza mások. * Ebben az esztendőben is lesz, már biztosan, jó hír: megépül(t) és április 4-én átadják az új ABC-áruházat a település azon részén, ahol ezt már régen kiérdemelték; ahol ez régi hiányt szüntet meg. Az áthúzódó munkák folytatása mellett céltámogatás és saját erő összeadásával fogorvosi rendelő és szolgálati lakás megépítését tűzték célul. Egyszeri állami támogatásból és természetesen a saját erőből a község köztemetőjének kerítését, a kegyeleti helyhez méltó formában ugyancsak megépítik és bővíteni fogják a napközi otthon konyháját és foglalkoztatóját ... * Településfejlesztési hozzájárulás. Mára, úgy tűnik, elcsitultak a hullámok, csillapodtak a kedélyek, visszavonultak az indulatok. Taktaharkányban, úgy igaz, ezekről hallották, olvastak csák az emberek. Az egy évvel ezelőtti falugyűlésen megszavazták a maguk pénzét. Szennyvízszippantó „berendezések” beszerzésére. Most — aki nem hallotta a beszámolóból, az is tudja —, túl vannak a nehezén, a szolgáltatás önköltségi alapon igénybe vehető a faluban. És ha már teho — a falugyűlésen ismertették a tavaly hozott községi tanács rendeleteket is. Egyebek között elhangzott, hogy a településen élő, 70 évnél idősebb embereket — kérés nélkül is — mentesítik ez év elejétől a településfejlesztési hozzájárulás fizetésétől. Ök már megtették a magukét... * Van azonban valami, ami alól a hetven éven felüliek sem kérnék, vagy várnak mentesítést. Ez pedig a község szépülését és gyarapodását célzó társadalmi munka. A maguk tehetségével, erejével ebből ők is részt kérnék és vállalnak. Taktaharkányban az elmúlt évben közel húszmillió forinttal gazdálkodhatott a községi tanács. Ez így lesz az idén is. Az elmúlt esztendőre a falugyűlésen 5 millió forint értékű társadalmi munka elvégzését szavazták, hagyták helyben a lakosok. Mert tervezni kell. A községi tanács elnöke most arról számolt be, hogy terv ide, terv oda, 9 millió forintot ér az a munka, amit a felajánlások révén értékké formáltak az itt élők; egyének és brigádok, közösségek. Gyerékek, fiatalok, felnőttek, idősök. (A településen az egy lakosra eső társadalmi munka értéke 1984- ben 1570; 1985-ben 1740 forint volt. Tavaly túljutottak a 2000 forinton,.. .) Az idei falugyűlés „fazonját” a társadalmi munkamegajánlások szabták. Kezdődött azzal, hogy a népfrontbizottság elnöke bejelentette, a bizottság tagjai személyenként három munkanapot fognak dolgozni vagy a köztemető kerítésének megépítésénél, vagy a napközi otthon bővítésénél. Ahol szükség lesz inkább rájuk. Folytatták a kisiparosok, az Ybl-brigád (országosan is elismert) vállalta a .szakmunka teljes elvégzését a kerítés-ügyben ... És ahogy szaporodtak a megszólalók, úgy tágult a kör. A tennivalóké és ,a vállalóké egyaránt. Valójában, úgy is lehetne mondani: „szép” volt ez az egész. E légkörben talán akkor is fel- és összemelegedtek volna az emberek — ha éppenséggel nem fűtenék a mozíteremben. Egy köztiszteletben álló cigány férfi is szót kért. Mondván, csak természetes, hogy együtt, kell lenni a társadalmi munkában, mert ez nemcsak jog, hanem kötelesség is. De ha már szót kapott, mondana ő még valamit: hallván a beszámolóból a különféle segélyekről, meg támogatásokról, lenne egy komoly javaslata: vegyék már ki a mankót „azoknak” a hóna alól! Akik nem dolgoznak, csak a markukat tartják, a sok gyerekre hivatkoznak ... És most sincsenek itt, hogy legalább hallják, mit akar a falu népe tenni azért, hogy jobb és szebb legyen élni egymással. * A valamikori falusi estés- együttlétek fő emlékét idézte bevezetőjében a népfrontbizottság elnöke. A , falugyűlés te jó emléket hagyott most miaga után. Aki nem volt ott, járjon utána ... T. Nagy József Több gondolat bánt engemet... Én ugyan hajdan nem jártam óvodába, de már a gyerekem, meg az unokám ebben az intézményben kezdte meg a „művelődésügyi szolgálatot”, meg távolabbi környezetemben is sok volt az óvodás gyerek, illetve szülő. Tudom hát, milyen fontos hivatás óvónőnek lenni, és őszinte tisztelettel viseltetem e hivatás iránt. Meg nagy többségben azok iránt is, akik ezt választották életpályájuknak, élethivatásuknak. Kivételek, persze, adódhatnak, de a többség a döntő. Néhány példa mégis kezdi megingatni hitemet és tiszteletemet, noha nem akarok a kivételekből végletes következtetéseket levonni. Mert nem tekintem általánosítható példának azt a hölgyet sem, aki Budapesten újságkihordással keresi kenyerét és táncdalénekes akar lenni, holott óvónői képesítése van, gyakorló óvónő is volt, de hangját félti a gyerekekkel való foglalkozástól. E hölgy a televízió Ön: jelölt! című műsorában százötven forint lefizetése után meg is mutathatta, mit tud. Az is igaz, hogy a lámpagyújtásos ítélkezés azonnal le is seperte a színpadról, de ő csak énekesnő szeretne lenni, mint a sikertelen szereplés után elmondta. Másik eset: két ifjú lány beszélget az autóbuszon. Kabátjukon szalag jelzi, hogy most fognak érettségizni, óvónőképző szakközépiskolába járnak. Szó szerint nem idézhető a diskurzus, mert több szót kellene kipontozni. A lényeg, amiről az egyik beszélt, a másik bólogatása közben, hogy inkább elhúzatja magát, de nem hagyja, hogy tovább nyúzzák a főiskolán még évekig, utána meg a gyerekek közé kerüljön. Inkább gépírni tanul, az mégis más, nem gyerekek között lesz stb.... — Ám legyen. Az első példabeli hölgy inkább danásszon, a kislány inkább gépírjon ... De mi lesz, ha ezek — ezzel a hivatástudattal! — mégis gyerekek közé kerülnek, és nevelni fognak?! ... * Potenciális gyilkosoknak nevezte egy idős, gyászruhás hölgy az agresszív autóvezetőket. A hölgy fiát egy olyan vezető gázolta halálra, aki súlyos szabálytalanságot követett el. Talán túlzás a „potenciális gyilkos” fogalom alkalmazása, legfeljebb a gyász okozta fájdalom indokolja ezt a súlyos minősítést, de tagadhatatlan, hogy a közúton egyre több a veszély. A közelmúltban láttam erről egy tévéadást, de — mint nagyon sok járókelő — magam is tapasztalhattam, hogy nálunk bizony baj van a vezetési morállal. Nemegyszer láttam egyirányú utcán ellentétes irányba haladó járművet, amelynek vezetője, ha figyelmeztették, igen durván hárította el az óva intést, vagy nevetve csak rálegyintett. Sajnálatos módon hivatásos vezetőt, sőt taxisofőrt is láttam így vezetni. Ügy tűnik, és ezt a már idézett tévériportban látottak is igazolják, nálunk a gépkocsivezetéshez, illetve a io- gosítvány megszerzéséhez elég felületes orvosi vizsga, nagyon csekély műszaki ismeret, és az isten tudja hányszor megismételhető gyakorlati vizsga elégséges, de sehol nem vizsgálják a vezetőnek azt az intelligenciafokát, vajon képes-e felfogni a szabálysértésekből adódó veszélyeket, mennyire agresszív hajlamú, mennyire indulatos, adott esetben miként szabadulnak el az ösztönei, s egyáltalán nem csak látását, hanem egész fizikai és pszichikai lényét tekintve, alkalmas-e arra, hogy volán mögött üljön, s ne csak önmagát veszélyeztesse, hanem adott esetben igen sok más embert és tárgyi értéket is. Szigorúbbnak kellene lenni a jogosítvány kiadásának, és a gyakorló vezetőket is, különösképpen a krakélerkedőket időnként gyakorlati vezetésből és az előbb említett egészség- ügyi szempontokból is rendszeresen újravizsgáztatni, így talán jobban ki lehetne szűrni a „potenciális gyilkosokat”. S ez mindenkinek jó lenne. * A Malév dohányzásmentes járatokat indított, újságolta egy ismerősöm, hozzátéve, hogy igazán ideje lenne a MÁV-nál is dohányzásmentes vonatokat járatni. Mondtam, hogy a Malév intézkedéséről tudok, s arról is, hogy a vasútnak is voltak hasonló kísérletei a rövid távon közlekedő vonatoknál, de nem tudok azok eredményességéről semmit. Viszont magam is tapasztalom, hogy felemás dolog a dohányzási tilalom az egyes vasúti kocsikban, ahol a vagon fele, mondjuk hat fülke a nem. dohányzók számára, a többi a dohányzóknak van fenntartva. A folyosó ugyanis közös, s így nagyjából olyan, mintha a nemdohányzó fülkékben is szabád lenne füstölni. Mert a dohányzó utas odaáll a nemdohányzó fülke ajtaja elé beszélgetni, s ha ő maga nem is fújja be a füstöt, behozza a léghuzat, s a kis, mintegy három négyzetméternyi fülke így is hamar megtelik füsttel. Mennyivel célszerűbb lenne, ha a minden kocsi fele helyett egy- egy egész kocsit jelölne ki a MÁV a dohányzó, illetve a nem dohányzó utasok számára, s így a dohányzók kedvükre füstölhetnének éis párolódhatnának a maguk vagonjában, s nem zavarnák a dohányfüsttől idegenkedőket. Megpróbálható. * „Elmondom, legfeljebb majd úgyis kivágják.” — Ez a mondat újabban mind gyakrabban hallható rádió- és televízióriportokban, amikor a riportalany úgy véli, olyat mond, ami nem nagyon való a nagy nyilvánosság elé. Olyan gyakran hangzik el ez a mondat, hogy már bosszantó közhelynek érződik. Mintha provokálni akarná a riportalany a tömegkommunikációt, le meri-e adni az ő „bátor” mondatát, Másrészt meg már átlátszó fogásnak tűnik annak igazolására, lám, milyen bátran szerkesztünk mi. A közelmúltban Bur- gfenlandban, egy ott élő Batthyány-utód mesélt egy anekdotát a könyvtáráról, s ő is elmondta az idézett mondatot. Tőle, az idegenben élő kívülállótól talán még el is fogadható, de amikor rádiósok, tévések, gyakran szereplő művészek is mondogatják, s jól tudják, nem kerül kivágásra mondókájuk, bizony nagyon hatásvadász szaga van az egésznek ... (benedek) A februári Napjaink
