Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1987. február 7., szombat Történik egy s más dolog, mielőtt a halotti torról szétszéled a jónép a szentjános- áldás felhörpintése utón; a Szent Mihály lován távozónak mindig dukált búcsúzóul a melódiákba sűrített érzelmek kinyilvánítása. Palestrina örökszép dallamában már közel öt évszázaddal ezelőtt megszületett a szólamok békés találkozása, amely a legméltóbb keretet szolgáltatta a földi létből távozó emberfiának. A történeti egyházak liturgikus gyakorlata kicsiszolta azokat a formai és tartalmi elemeket, amelyek hagyományossá váltak. Aki ettől eltért, azt az uralmon levő többség opostatónak, hitehagyottnak bélyegezte meg; kiközösítés lett annfak a sorsa. Általánosan elfogadott volt, hogy a katolikus liturgiában a Ments meg Uram engem, a protestánsoknál a Nincs már szívem félelmére, egy genfi zsoltár dallamára applikált szöveg éneklése tette fel a koronát a végtisztesség szertartására. Talán • máig is fennmaradhatott volna ez a hagyomány töretlenül, ha az ideológiai harc nem töri meg az egyházi szertartások hegemóniáját. A társadalmi osztályok közötti harc, az állami státus megerősítésére irányuló nagyhatalmi törekvések, a létfenntartásért vívott kibékíthetetlen küzdelem fellazította a végbúcsú zenei kereteit és tartalmát is. Világi, de olykor profán érzelmek is kifejeződésre juthattak a világméretű öldöklések idején; nem mindig tisztelték meg az elhunytat a hagyományos gyászénekekkel. A népdalokban, a népies műdalokban járatos bakának a világháborúk eseményeinek zűrzavarában, a magyar bakának arra sem jutott ideje, hogy átgondolja végtisztességének zenei vonatkozásait; „Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója ..énekelték több százezren! Lemberg alatt, az uzsoki völgyben, vagy a Don-kanyarban, merthogy a „bakának nem írtak búcsúztatót”. Jól sejtették, hogy talán még katonai díszsortűz sem jut osztályrészükül a kiszámíthatatlan hadiesemények idején. Az elvilágiasodás már a „boldog békeidőkben" is számos esetben kitetszik, és ezek a jelek mutatják, hogy az egyes társadalmi rétegek mást akartak a megszokott hagyományok mellett, vagy helyett. Különösen a polgári házasságkötés törvénybe iktatása utáni években, 1895-től figyelhető meg a politikai folklórban, olykor a sajtón keresztül az esemény karikírozása. Pl. „We- kerle hozta törvénybe.. vagy „örvendezhet a világ, van polgári házasság...” stb., dalainkban. A temetéssel kapcsolatos zenei emlékek elvilágiasodá- sa keltette föl figyelmemet a zenei gyűjtőútjaim során. Az életből távozónak személyes joga, hogy búcsúztatásának zenei programjához javaslatot tegyen. Teheti ezt szóban, vagy írásban. Ezek a jelenségek egyediek, de rajtuk keresztül mégis a társadalom zenei életében jelentkező új vonásokat véltem felfedezni. Hadd említsek az alábbiakban néhány példát a zenei élet differenciálódására! * Egy ilyen emlék a Gömör megyei sajtóból való: „Rozsnyói Híradó. 1907. 15. sz. Nem mindennapi végrendelet. .. Lubik Károly vármegyei írnok Rimaszombatban végrendeletet hagyott hátra, amelyben erősen kifakad a Habsburg-ház ellen. Az uralkodóházat éles hangon kritizálja, és összes haragját kiöntvén könnyít a szivén. Meghagyta, hogy tölgyfakoporsója mellett, sírjánál a cigány a Marseillaise-t játsz- sza; koporsóját nemzeti szalaggal díszítsék és zeneszóval temessék". Nem kis bátorság kellett ahhoz a dualizmus korában, hogy a Marseillaise melódiái zengjék be a temető csendjét. A vármegyei írnok nem tisztelte a fennálló rendszert, és akkor a legforradalmibbnak tűnő dallal tüntetett, nem szívlelve az apostoli királyt. * Egy emberöltővel később már a forradalmak zenei emlékei csapódtak le a társadalmi temetések alkalmával. „Üj időkiiek új dalai.. szereznek polgárjogot az egyházi gyászdalok mellett; megtörik az egyházzene hegemóniája, ha ez nem is vált általánossá. A munkás- mozgalomnak már nemcsak bebörtönzöttjei voltak, hanem mártírjai is. A külországokat megjárt, ideológiailag képzettebb munkások magatartásában már jelentkezik az igény: a Ments meg Uram helyett a Gömör megyei Gömörpanyiton az első polgári temetés alkalmával 1925-ben, az elhunyt végakaratának megfelelően a búcsúdal így hangzott: „Moszkva felől szól a harang hangja nyugat felé, Munkásdalt zeng, s a bur- zsujok lelke remeg belé...” Jó 'lenne pontosítani, hogy milyen világi hitvallás szólalt meg a zene hangján a franciaországi magyar emigránsok, a Lenin-iskolások, a spanyol szabadságharc internacionalistái, az amerikás magyarok, vagy a cselja- binszki fogolytábor magyar hadifoglyainak végtisztességénél! * Sok nótás kedvű, cigányzenén felnevelkedett palóc atyánkfiának fordulhatott meg az agyában a gondolat: cigányzene kísérjen utolsó utamon. Sokan csak szóban hagyták meg végakaratukat, de akadt olyan is, aki akkurátus műgonddal szerkesztette meg a temetés zenei partitúráját. Azt kívánta, hogy az általa oly kedves magyar dalok emlékeztessék a falu nlépét arra: így éltem, ezek a nóták foglalják keretbe életemet, ha hallgatjátok, én jussak eszetekbe! Egy végrendelet, amely a falu, a korszak, a generáció zenei életének keresztmetszetét is adja, megbecsülendő kultúrtörténeti emlék. .De lássuk közelebbről ezt a zenei programot! Csernelyben maradt fenn Barta Léka Lajosné jóvoltából, aki naplójába rögzítette Léka nagyapa, Barta Léka András (szül. 1883-ban) végrendeltét. I „Amikor a pap jön, a cigányok ezt húzzák: Itt hagyom a falutokat nemsokára .. . Amikor a koporsóba ütik a szeget: Elmegyek, elmegyek messzire... Amikor a koporsót fel akarják fogni, először játsz- sza el a cigányzene az igazi búcsúzás dalát: Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől.. . Amikor leengedtek a sírba, ne húzzátok rám addig a földet, hadd halljam még egyszer utoljára: Nótás kedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakát ... . És csárdásba, de csak innen : Semmi babám, semmi, így kell annak lenni... Még annyit fűzött hozzá, ha mulatságba' lesztek, ne feledjétek el, hogy nótás kedvű volt az apám. Még azt is leírta, hogy temetés után a férfiakat hívják meg. a szövetkezet boltjába. Ezt írta: Aztán igyatok, ne szegénykéd jetek!' Ez volt a sza- vajárása, ha vendége volt is". * így gyűrűzik a végbúcsú zenei hagyománya a középkortól napjainkig. A törékeny, de világformáló ambíciótól fűtött, és lenyűgöző alkotásokra képes ember zenei emlékezetében elfér sokféle forma és tartalom; preklasszikus polifónia, forradalomra buzdító szabadság-himnusz, „világi” harangzúgás Moszkva felől, vagy a csárdás refrénje, „Mindenféle hosszú szerelemnek vége szokott lenni.” Az élet szerelme azonban mégsem szakad meg; a későbbi korok generációi is végigfutják pályájukat. Nem is kell kívánnunk, hogy kötődjenek zenei hagyományainkhoz; ők is megtalálhatják azt, ami életérzésüknek leghűbb kifejezője. Meditációm záróakkordjaként Palestrinához kanyarodom vissza: Két jó szerelmes szív oltalmad kérvén, hív: Hogy itt e földön el ne válaszd őket! Óh, szánd az egymást híven szeretőket! Óh, szánd az egymást híven szeretőket! Nemesik Pál A januári hidegben gyorsabb léptékre ösztönöztem lábaimat a miskolci Bársony János utcában. A 45- ös számú ház előtt elhaladván, hirtelen megtorpantam. Itt, vagy valahol a közeliben régen egy ódon ház állott. Az udvar hátsó részében melléképület volt, afféle kalyiba, piciny helyiséggel. Kí- vül-belül omlott róla a nedves vakolat. A belépőnek dohos szag tolult a tüdejébe. Kint hideg volt, bent ugyanezt a kétségbeesés dermedtsége fokozta. A vetetlen ágyon összebújva, egymást melegítve gubbasztottak a gyerekek, az anya széttárta karjait, nem szólt, csak nézett hol rám, hol maga elé .a semmibe. Arcának vonásai barázdákká mélyültek a félhomályban. Régi, régi emlékkép. Éppen harmincéves. Vajon mi történt velük? Élnek-e? És hol? Akkor írt cikkemnek csak a címére emlékszem: Hal éhes száj kenyeret kér. Hogyan is volt? Mit írtam benne? A múzeum könyvtárában, az Észák-Magyarország 1957. január 10-t számában, mégsárgult lapon rátaláltam az írásra. „Fodoróknál fészket rakott az ínség, ez a rettegett vendég ...” Így kezdtem. A történet pedig röviden a következő: Az apa disszidált, elhagyva feleségét és hat gyermekét. Mária volt a legidősebb, 11 éves, azután sorrendben: János 10, Katalin 8, Pál 7, Csurka 3 és a legkisebb Margit, 16 hónapos. A cikkben azt kértem: Emberek, segítsetek, mert megfagynák, éhenhalnak a gyerekek !. . . Néhány nappal később, a lap Vasárnapi levelében Vékony Sándor megírta, hogy: Hat éhes száj kenyeret kapott! A Miskolci Sütőipari Vállalat már másnap hajnalban friss kenyerekkel és péksüteménnyel megrakot- tan menesztette autóját Fo- dorékhoz. A Miskolci Élelmi szer-kiskereskedel mi Vál- lalat háromezer forint értékű élelmet és, ezer forint készpénzt adott. Az LKM 5 mázsa fát és 500 forintot. A Miskolci Kötött-Szövött Kiskereskedelmi Vállalat rengeteg ruhafélét és édességet. Adott a Megyei Ta- náos, a Honvédség, adakoztak sokan-sokan, ismeretlen egyének, s még nyugdíjasok is. Gyűlt a tüzelő, a pénz, a szalonna, füstölt hús, a zsír, a cukor, a ruhanemű. Fodorné pedig állást kapott a Zöldértnél. A család megmenekült a hidegtől, éhségtől. Legalábbis néhány hónapra. És azután? Azután mi lesz? Illetve mi lett velük? Tudnom kell! De hiszen ennek harminc éve... Annál inkább! Ismét elmentem a Bársony János utcába. Lakásokba csöngettem be. „Fodorék? Hat gyerek? Nem, nem hallottunk róluk ...” Hát persze, a régi sikátor eltűnt, s el az akikor itt élt emberek is. Hol keressem őket? A Zöldértnél azt mondták, Fodorné, nevű nincs náluk, lehet, hogy volt valaha, majd megnézik, türelmet kérnek. A rendőrségen is csak tanácsot adtak. Különben is nehéz ügy, hiszen a gyerekeknek csak a hevét, az életkorát tudom, meg azt, hogy hol ' laktak harminc éve. Még az útbaigazítót, az anyjuk leánykori nevét se tudom ... Megkeresem őket! Hacsak egyet is közülük ... És megtaláltam! Korvin Otó utca 15. VIII. emelet 3. Az ajtó névtábláján: Fodor János. A felesége nyit ajtót, majd János is elém siet. Vártak. Tegnap ugyanis már voltam itt, asz- szonylánya volt az üzenet- közvetítő, aztán telefonon a ma esti találkozóban egyeztünk meg. Kezet ráztunk. Valahogy furcsa volt a szorítása. S hogy miért, arra csak később, amikor a kínált cigarettáért nyúlt, döbbentem rá. Jobbja hüvelyk-, mutató- és gyűrűsujjának a helyén csak csonkok vannak. Valamiféle robbanóanyag került a szénbe. Raktam a tüzet, durranás és oda lett a három ujjam ... A lakás szép. Háromszobás, jól berendezett. Az egyikben az 5 éves János nézi a színes tévét. Nővérei közül kettő illendően magunkra hagy, a harmadik nincs itthon. Jánossal a kis asztal melletti fotelba ülünk, felesége kissé mögénk a he- verőre. A férfi arcát fürkészem. Markáns, mint a sokat megélt embereké. Kérdem, emlékszik-e? Hát persze. Lehet nem emlékezni azokra az időikre? Kevés csend után kissé félve kérdezem, mi van a többiekkel? — Élünk. Mind a hatan. Itt, Miskolcon. Mind a hatan... Most jut eszembe, hogy akkor, harminc éve, a penészes odúban csali öt gyereket láttam. A legidősebb, Mária, nem volt otthon. Ö csak a cikkemben élt, az emlékezetemben nem. — Mária akkor, a kórházban feküdt, paralizisisel. — János tekintete a múltba mereng. — Talán ő a legszerencsétlenebb közöttünk. Ahogy kijött a kórházból, két évre rá egy gally kiverte az egyik szemét. És mégis, Mária volt a család anyja. A valódi, az édes — az eltartó, aki kora reggeltől késő estig dolgozott. Mária főzött, mosott, takarított, vasalt — gondozta a családot. — Szóval ő volt a gondozó-nevelő szülő? — A gondozó igen. A nevelő nem. Minket nem nevelt senki. Az utca gyerekei voltunk. Reggel elkujto- rogtunk, este hazavitt az éhség. Hát így. És mégse kallódtunk el... Nem regénybe illő a hat Fodor-gyerek története. Sem együtt, sem külön-külön. A gyerekkoruk rossz volt. mint sok másnak. Mások is felnőttek apa nélkül, netán mostohával. Ahogy nőttek, növekedtek, adott nekik a sorsuk örömet is, bánatot is. Ma már mindegyiknek van szakmája, munkája, családja, lakása, történtek e családban válások, meg új- rapróbálkozások, úgy, mint sok más családban ... — Boldog ember, János? — Feleségére néz, vonásai ellágyulnak. Picit gondolkodik. — Tulajdonképpen igen . .. Gyerekkori szerelem. Együtt cseperedtek a Bársony János utcában, együtt jártak iskolába, pontosabban egy iskolába jártak. Mindketten az LKM-ben dolgoznak. (Az asszony azután, hogy 15 évet könyvkötőként eltöltött a Borsodi Nyomdában.) János csoportvezető. Hétfőn, szerdán és pénteken esténként tanfolyamra jár, májusban mestervizsgát tesz. Van egy öreg Skodája, folyton bütyköli, ezzel járnak a tanácstól bérelt hétvégi telekre, no meg a Balatont is megjárta már az öreg csotrogány. Szóval, tulajdonképpen boldog, csak a sok-sok megpróbáltatás árnyékolja be az arcát akkor is, ha mosolyog. — Azt hiszem, Mária mellett én voltam még a „családfelelős.” Amit csak el tud képzelni, én mindenfélét csináltam. Gyerekfejjel voltam favágó, szénrakodó, kifutó, ebédhordó, böllér, „mosónő", küldönc .. . s az ördög tudja, mi még. Jó fejem volt, amikor jártam iskolába, jól tanultam. Tizenhat évesen végül a Köztisztasági Vállalatnál Neubauer Károly személyében pártfogóra is találtam. Először elvégeztem a hegesztő tanfolyamot, majd '76-ban a szakközépben érettségiztem. És — ezt már tudja — most iá tanulok. Elfoglalt ember vagyok. Munkát ad a népfront-bizottság vezetőségi tisztje, meg a lakóbizottsági tagság is. Beszél a négy gyönyörű gyerekéről, a kisunokáról. S tudja, hogy van jövője, jobb és még jobb is lehet, hiszen még csak márciusban lesz 41 éves. Hát mi árnyékolja, alig észrevehetően, a boldogságát? — Túl sokat láttam-éltem az életemben ... Talán egy kicsit, néha-néha a lelkem- re árnyékot vet a múltam ... Azt mondtam az imént, nem kimondottan regénybe illő a Fodor-gyerekek története. Talán mégis? Az akarat, a küzdeni tudás .. . A nehéz évek adta edzettség ... Ennek a mainak az összehasonlítása a harminc év előttivel .. . Átlagemberek, átlagsorsok. Ám ilyen körülmények között, ilyen helyzetben hányán, de hányán kallódtak el, tévedtek rossz útra! Nemcsak akkor — ma is. Ök miiért nem? Kassák életregényére gondolok. Az általa írt szegényók ama rétegére, azokra a nagycsaládosokra, amelyek éhesen is becsületesek maradtak. Születni kell a becsületességre? Azt hiszem, inkább edződni hozzá... ' — összetart-e a család? — Inkább a lányok — mondja. — Mindegyiknek megvan a maga gondja, családja, munkája. Mária a Vízműnél dolgozik, Katalin az érettségi után fonónő lett, s az máig, Pali targoncavezető, Csurka és Margit műanyagfeldolgozó szakmunkás, de egyik se ekként dolgozik. Csurka a Távhőnél hőfokellenőr, Margit eladó az egyik játékboltban. Még tón Kati és Csurka tart össze leginkább — talán a közös hétvégi telek miatt is? Persze, azért csak-osak összejövögetünk névnapra, egyebekre... — Csurka azóta is Csurka maradt. Voltaképpen mi az utóneve? — Ilona. Ö volt köztünk mindig a legkedvesebb ... Csakugyan, emlékszem rá, milyen bájos volt. Kiemeltem a gyerekkupacból, ölembe vettem, takargatva téli- kabátom lelógó csücskével. Kis markában valamit szorongatott. „Mi van benne, te! Csak nem verébfióka?” Angyalian rám mosolygott, s tenyerében egy szem savanyúcukrot mutatott. „Neked adjam, bácsi?...” Ha akkor, valahol elérhettem volna az apját, nem álltam volna jót magamért... — Mi van véle? — Eleinte küldött csomagot. Megnősült. Kétszer volt itthon. Találkoztunk . .. Nem látok haragot az arcán. Az érzések bizonyára megkoptak, a kötődés meglazult. Az emlékezés? Harminc éve már. Nem is az emlékezés, az elválás napjára, az utolsó képre, amikor látta az apját. Nem az emlékezés. Hanem ami azután jött, az emlékek, azok hagytak nyomot. — És az édesanyjuk? — A vasgyárban él, egy kertes házban. Sokáig dolgozott hivatalsegédként a Bagolyvárban. Nyugdíjas. Most kórházban fekszik. Érszűkülettel operálták, lábának egyik ujját levágták. Nagyon, nagyon sokat szenvedett .. . Kérem, ne menjen be hozzá! Biztosan, örülne, de most nincs olyan állapotban ... Gondolatokba mélyedten ballagok hazafelé a gyéren világított utca jégbordái között. Felnézék a nyolcadik emeletre. Fodoróknál csak egy ablakból szűrődik ki . halvány fény. Ez a kis János szobája? Nem tudom, de a tévé ott van. Biztosan a lányok is a készülék előtt ülnek. Nem éhesek és. nem fáznak. Csala László i „Már búcsúmat veszem...” Meditáció a végbúcsú rendhagyó melódiáiról
