Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
1987. február 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Az Észak-Magyarorszóg vitafóruma Miskolc szellemi életéről Jó emberi erők összefogása Kényes területre lép az, aki a szellemi életről akar beszélni. A fogalom meghatározásával kell kezdeném, mert másként látom, mint a Kulturális Kisenciklopédia szócikkírója. Ha úgy fogjuk fel a szellemi életet, hogy az az „anyagi javak rendszerén kívüli kulturális javak összessége", az sem nem idealista, sem nem materialista, hanem valamiféle tudathasadásos társadalomfelfogáshoz vezet. Ismereteim és gondolataim kapcsán úgy látom, hogy az ember és a maga alkotta közösségek szellemi élete az ősi- ségtől fogva szerves része mindennemű kultúrájának. Simonyi Károly fizikatörténetében megállapítja, hogy „nincs kétféle kultúra". Az anyag és a gondolat egymást feltételezik. Egy ősi kínai szimbólum pontosan fejezi ki ezt a viszonyt. Az anyagi, gazdasági létnek szerves része a szellemi élet, s ahol a szellemi élet pang, ott baj van a gazdasággal is. Ahol pezsgő gazdaságot alkotott a teremtő ember, ott a gazdasági produktumok mellett a szellem ápolásának is megtalálta az intézményeit. Ahol a szellem intézményei virágoznak, ahol a társadalom áldozatot hoz anyagi javaiból szelleme ápolására és ahol ezt az ápolást igénylik* ott Széchenyi István szavaival élve: a közjó virágzik. A szellemi élet áthatja a közösségeket, s nem lehel kiszakítva a közösségi köztudatból úgynevezett kulturális intézményekbe dugni, mert ezek „csinált intézmények" lesznek, melyek a valóság anyagi és szellemi magvátói távol esve ál-életet élnek. A kulturális intézmények működése akkor tükrözi a közösség képét, ha a közösség alkotó erejének mozgása hívta őket létre és tartja fenn. Erről az erőről Miskolc több ízben számot adott: megiramodott anyagi léte termékeként házat emelt kultúrája ápolására és megtöltötte azt szelleme alkotó erejével. Iskoláira és színházára gondolok elsősorban. Mielőtt azonban e két kérdés taglalására rátérnék, -Miskolc nagyvárosi létének eredetéhez kell visszatérnem. Miskolc ősi település. Főutcája nyomvonala és házainak fundu- sa nyolcszáz éve egy centit nem változott. A környező települések hozzácsatolásáról már a harmincas években tárgyaltak (Schneller Károly: Nagy-Miskolcz népessége 1930.) A felszabadulás után csupán végrehajtották azokat a terveket, amelyeket a harmincas évek képviselő-testületének szociáldemokrata képviselői következetesen leszavaztak. A terv mellett állók Hannovert, Dort- mundot, Frankfurtot hozták fel példa gyanánt, ahol a „társadalomgazdaságilag összefüggő, jórészt összeépült helységek egybeolvadtak". Ami jellemző Dortmundra, nem biztos, hogy jellemző Borsod megye szívére. Ha távolságiig közel került is egymáshoz, nem biztos, hogy „társadalomgazdasági szempontból" is közel áll a magyar királynők koronauradalmának legszebb ékköve: Diósgyőr, a széles vidékek népét magába bolondító párás illatú Tapolca, a tót rózsa mosolyú, gomolyasza- gú Görömböly (sehol olyan káposzta nem terem, mint annak határában) és városi jogaiért évszázadokig küzdő, ésszel, erővel feltörekvő, csillogni vágyó, s mindig porba hulló Miskolc. A többiről nem is beszélve. Az egyesítés után mi maradt belőlük? Ahogy a sémává merevedett emblémák mutatják: két gyárkémény és egy tévétorony. Miskolc a diósgyőri koronauradalom birtokteste volt. Jobbágyváros. A szabad városi rang megszerzésére irányult évszázadokig erő és akarat. A szabadságért való szüntelen küzdelem sajátos légkört teremtett, belátó, mások szabadságjogait tiszteletben tartó, toleráns légkört szült, olyannyira, hogy a megye jeles szülöttje, Magda Pál 1819-ben úgy vélekedett, hogy a város népe pénzben, áruban, fabrikában, tudásban, kultúrában, művészetben annyira gyarapodott, hogy „a tudományokra is van tekintet, mert Miskolcon öt hiten valóknak vannak oskoláik, s nemes indulattal igyekeznek nagyobbra vinni tudományos intézeteiket”. (Magda Pál: Magyar országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statistikai és ge- ographiai leírása. 1819.) A tudományos intézmény alatt a református skólá- ra gondolt, amely 1850-ig főiskolai ranggal működött és tanárokat képzett. Gondolt ennek országos hírű gazdag könyvtárára és gondolt arra a színházra, melynek alapjait éppen könyvének megjelenése előtt rakták le, s az építés legjobb úton haladt az 1823-as megnyitás felé. E három intézmény „a szabadelvű polgárság" szellemi életének fegyverténye, s mivel a könyvtár és a színház ma is működik, immár letagadhatatlan tény. Elsőként azonban a főiskola sorsáról kell szólnunk. A középületek sorsáért és a természet megtartásáért a generációk felelősek. A Föld addig élő bolygó, amíg testét és légkörét megőrzik és tisztán továbbadják. Egy nemzeti vagy városi közösség addig tartja identitását, amíg középületeit anyagában és szellemében továbbéli és továbbadja. Egy épület szimbólum. Emlékeztet és figyelmeztet. Pesten az Akadémia épülete a magyar tudomány egyetemességét és a nemzeti öntudatot szimbolizálja. Az Avas alján álló több száz éves skóla, dacolva forgalommal és városrendezőkkel, Miskolc régi tárgyi emlékeit körbeölelő meleg falaival egy megbecsülendő városi közszellem emlékműve. Falai között papok, tanárok, későbbi világhírességek tanultak, köveibe évszázadok bölcsessége Lévay József szobra ágyazódott. Magyar mesterek építették, földmíves, kereskedő, iparos emberek áldozatkészségét sugározza a ház nemes szépsége. Festmények, fotók, rajzok állandó tárgya, csak énekben nem örökítették meg tökéletes harmóniáját. Eredete homályba vész, mint a katedrálisoké. Lett. És itt áll ma is, hirdeti a jó emberi erők összefogásának erejét, a városlakó nép esztétikai igényességét, szellemi munkálkodását. Arányos mérete, változatos külső tagoltsága, érdekes tetőszerkezete, kis csengőtornya, emberméretű bejárata a tökéletesség érzetét kelti. Apáink mesélték, hogy a skóla főiskolai jogát büntetésből törölte el a ka- marilla a vesztett szabadságharc után. Miskolc rebellis város volt, veressip- kás honvédéi, Kossuth Lajos és Szemere Bertalan okot adtak erre. De rászolgált a büntetésre a nép, a skóla, annak tanári kara, önképzőköre, ahonnan a gúzsba kötött nemzet számára elsőként küldött üzenetet a szabadságeszme a Kazinczy-centenárium alkalmából. A halk szavú Lévay József, az akkori segédtanár önképző- köri mozgalma, harca és sikere drámai szituáció volt. A város lassan újra lábra kapott és 1944-ben már iskolavárosként emlegették. Három tanítóképző, két leány és egy fiú működött, egy óvónőképző, egy leánylíceum, egy leánygimnázium, katolikus, református és zsidó gimnázium, egyik főgimnáziumi ranggal, amely éppúgy egy főiskolai kibontakozás előfeltétele volt, mint a kitűnő tanítóképző intézetek. Ezenkívül fiú és leány kereskedelmi iskola, fiú és leány ipari iskola, felsőfokú képzést biztosító Városi Zenede, hat polgári iskola és a menhelyek- ben működő elemi és polgári iskolák. 1953-ban több iskolát megszüntettek, másokat összevontak, s a műszaki egyetem megteremtésével oldották meg a felsőoktatást Miskolcon; az egyetem nagy vívmány volt, örült neki mindenki, de a tanítóképzők megszüntetésével feltúrták a humán műveltség megta- padásának lett és leendő fészkét. Feladtuk a lehetőségét a főiskolai tanító- képzés meghonosításának, rákényszerítettük érettségizettjeinket, hogy idegen városban kísérletezzenek a felvételivél az oklevél megszerzéséhez. Mivel a szűk méretű túlzsúfolt főiskolák kellő számú jelentkezőt nem tudtak felvenni, általános iskolás gyermekeinket szakképzetlenek kezébe kellett adnunk. A szellemi fészkek szétrombolása mindig a szürke agyállomány elleni merénylet, a szellemi tevékenység közösségekben csiszolódik. Minél szélesebb körű ez a közösség, annál tömörebb és ívelőbb szellemi életet képes produkálni. Azzal, hogy tanulni vágyó fiataljainktól megvonjuk az ismeret kenyerét, és a tudás italát, továbblépésünkre mondunk halálos ítéletet. A tanulással mindenkinek joga van felfegyverkezni az életre. A fiatalok számára ezt a jogot biztosítanunk kell. Sokkal többen szeretnének tanulni, mint amennyit fel képes venni a magyar felsőoktatás és a visszamaradottak megkeseredetlsége a kétségbeejtő egészségügyi és halálozási statisztikákban hallatja segélykiáltását. Képesek vagyunk érchegység nélkül vasat gyártani és képesek vagyunk ugyanakkor a körülöttünk vajúdó értelmes emberfőket kiműveletlenül hagyva boldogtalanságra ítélni. Sem a műszaki egyetem, sem annak jogi kara nem képes befogadni azt a sokrétű érdeklődésű fiatalságot, aki érettségi után tanulni vágyik. A legtöbbjük tanító, tanár szeretne lenni. A váA régi református skóla, 1850-ig főiskolai ranggal működött Főutca. Kapurészlet ros népe humán műveltség után kiált és elvesztett intézményei helyett újakat igényel. Minden ismeretszerzés tárgyi alapfeltétele a könyv, a könyvtár. Miskolc a hatvanas évek óta a legjobb hazai könyvtári hálózattal rendelkezik. Az egyetemi, a megyei és a városi könyvtár, és azok rendezvényei, kulturális összetartó ereje a szellemi munka megújí- tója, a szellemi energia ak- kumulálója. A hajdani skó- lai könyvtár. Magda Pál büszkesége töretlen épségben fennáll és várja a megújulást, azt az időt. amidőn újra a tanári, tanítói felsőoktatás munkáját szolgálhatja. De a könyvtáraktól nem lehet csodát várni. Adhatnak könyvet, jó szót, fészket ahhoz, hogy egy-két fej összehajoljon, de a szellem megmunkálásának feladatát, a felsőoktatást nem oldhatják meg. Fgy ilyen városban, ahol nem elégednek meg a szakképzéssel, hanem a gondolkodás iskolája felé is megindult a fiatalság menete, ott meg kell nyitni a széles tömegek számára a követelt iskolát, mert ha nem az iskolában merít a tudás kútjából, a szellem vagy elburjánzik, vagy fellázad. Ki ellen? A város ellen, ahol nem találja helyét, az előttünk járó generációk ellen, akik csak kevesek számára teremtették meg a kedvező feltételeket az élethez, lázadnak a társadalom és önmaguk ellen, vagy önsorsrontással vagy cinikus megalkuvással. Az önsorsrontás intézményei, a talponállók, a csellók, a presszónak álcázott alkoholtankolók gomba módra szaporodnak. A régi hidegbüfék, cukrászdák tatarozás után nem kapják vissza régi arcukat, hanem sörözővé, borozóvá minősülnek. Kinek jó ez? Ki akar keresni e nép életerejének, tehetségének alkoholba fojtásával? Nem a tiltás, hanem az emelke- dettebb gondolkodásmód tud ennek a bomlasztó folyamatnak gátat vetni. A pillanat érdekeit szolgálni látszó anyagi haszonért a jövőnket árusítjuk ki. Az egyoldalúság nemcsak a képzésben mutatkozik, hanem a' szellemi élet minden területén. Az a színház, amely 30 ezer ember igényeit 150 évig ki tudta elégíteni prózai, opera- és operett-társulattal, ma már teljesen felhagyott az operával, zenekara, amely szimfonikus igénynyel működött, ma jellegtelenné vált. Nemcsak a város lakóinak száma nőtt, az érdeklődés is sokfélébb lett. És ezt a sokféleséget már nem lehet azzal kielégíteni, hogy ennek az egyetlen színháznak kamaraszínháza működik, hanem azzal, hogy másfajta emberi gesztussal teremtett színházat adnak a népnek. Semmi másról nem beszélek, csak gesztusról. Mi az, hogy színházművészet? Lejáratott fogalom, melynek ürügyén lebecsülték, kinevették a közönséget. Országosan köztudott, hiszen a 150. évfordulóra kiadott albumban országos szerv írógárdája szögezte le, hogy a miskolci színház mind a magyar prózai, mind az operaszínháznak bölcsője volt. A zenés színház Déryné nevével megbonthatatlan egységet alkotott a közönség és a muzsika között. Ma, kínkeservvel operettet játszanak, három-négy hangszer gyarló kíséretével vagy a nagy színházban ízléstelen csinnadrattával, mégis unott fáradtsággal. A közönség hibája lenne ez? A közönség szereti a zenés színházat és ezt is megnézi, de jobbat érdemelne. Nem veszik észre, hogy a fúvós- zenekarok pótolják számukra az operaelőadásokat? Hogy Ujj Viktor, a Vasas Fúvószenekar vezetője a legnagyobb sikereket a Rigoletto-parafrázis- sal érte el, ahol klarinét énekelte a koloratúráriát, tomboló sikerrel. Hogy Heiner Károly, a Vasutas Fúvószenekar karmestere közkívánatra transzponálja az operanyitányokat fúvószenekarra, s a kedvéért autóbuszokkal jön a nép a meghallgatásra. E karmesterek és zenekarok egy közegben élnek a közönséggel és mint a nehéz időkben mindig, tartják bennük a lelket. Mert ahol a gesztus hemes, ott nemes a reagálás is. A miskolci közönség ősei nemes gesztussal adtak otthoni a színészetnek és nem törődve korszak- váltásokkal, őrizték a nemzeti színházukat, ma is őrzik az égés után megmaradt köveit beépítve a falakba, szimbolizálva a folytonosságot. Ma, jellegét tekintve ez az országban a legősibb épület, mely megélte a hőskort és fennállásával a nemzeti színművészet eszméjét is továbbviszi. A hajdani közönség pipázott, belebeszélt az előadásba, de a hajdani szín- igazgatók és jeles színészek nevelték őket szeretettel, tapintattal. S ha van valami, amit pótolhatatlan veszteségnek érzek, az a szeretet gesztusa. Olyanná lett minden, mint a pengő cimbalom szétpattant húrja utáni béna csend. Szellemi életről beszélünk, amikor a jó szóra. nemes, békés és jóakaraté emberi gesztusokra vágyunk. Gyárfás Ágnes Fojtán László felvételei
