Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-23 / 45. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. február 23., hétfő A Pátria-teremben és környékén A XIX. magyar játékfilmszemle után A Napló szerelmeimnek című Mészáros Márta-film egyik kockája Szombati számunkban a XIX. magyar játékfilmszemle versenyprogramjában szereplő filmekről, az azokból kiolvasható tendenciákról jegyeztem fel néhány gondolatot. Most olyan filmekről és egyéb eseményekről szeretnék szólni, amelyek nem szerepeltek a versenyprogramban, mégis igen nagy érdeklődést vonzottak. Már említettem, hogy a záró ünnepségen mutatták be Mészáros Márta Napló szerelmeimnek című filmjét, amely a három évvel ezelőtt fődíjjal jutalmazott, és azóta világsikerű Napló gyermekeimnek című filmjének a folytatása. Ezt a filmet a zsűri ajánlására, noha nem volt versenyben, a filmszemle intéző bizottsága különdíjjal jutalmazta a benne rejlő értékekért. Mint ismeretes, e film a rendezőnő életrajzi töredékeire épül. Mészáros Márta édesapját, Mészáros László szobrász- művészt, akit mint kommunistát Horthy-Magyarorszá- gon bebörtönöztek és cserefogolyként került családostól a Szovjetunióba, a 30-as évek végén, a sztálini erőszakosságok idején elhurcolták és 1945 körül, valahol Szibériában elhunyt. Felesége is meghalt, s a magára maradt kislányt barátok vették magukhoz, majd a fel- szabadulás után tért haza Magyarországra, ahol a kemény pártmunkás asszony nevelőanya mellett kezdett új életet. Szükségtelen az első rész történetét elmesélni, a másodikét sem mondom el, csak jelzem, hogy ebben már a IS éves lánnyal találkozunk, aki előbb fonodában dolgozik keményen, majd leérettségizik, a Szovjetunióba kerül főiskolára, hogy filmrendező legyen. A történetét 1956 őszéig követjük. Az 51-től 56-ig tartó öt esztendőt felölelő film igen sok régi, eredeti híradóanyagot használ fel, és e fiatal lány — aki a Szovjetunióban élt és nevelkedett, csak 45 után került Magyarországra — szemével láttatja az itthoni életet, változásokat, meghökkentő és szomorú fordulatokat. Mészáros Márta filmje ezekről az évekről felelősen, de nem elfogulatlanul szól, igen magas művészi színvonalon, előző filmjének értékes folytatásaként. Nem tudom, mikor kerül mozikba e film. Érdemes lesz figyelni rá. Jancsó Miklós versenyfilmmel is szerepelt, s a Szörnyek évadja, amelynek elemzésére majd bemutatásakor érdemes visszatérni, a rendezés díját nyerte el. De információs keretben láthattuk a Hajnal című Párizsban készült filmjét is, amely a felszabadulásunkat követő években játszódik Palesztinában, a mai Izrael területén, s amelyben egy magyarországi származású, a felszabadulás idején Franciaországban élt férfi emlékezik azokra az évekre, amikor ő sokadmagával Palesztinába ment, hogy akkor még az arabokkal vállvetve küzdjenek a gyarmattartó angolok ellen, független hazát teremtsenek maguknak. A sajátos jancsói kifejezési eszközök számunkra igen érdekesen hatnak a mienktől messze eltérő környezetben, és itt is nagyon figyelemre érdemes témát feszeget Jancsó: az emberélet kioltása, az ölés mennyire lehet etikus akár gerillaharc közben is, s vajon ha a partizánra harci feladatként egy ellenséges tiszt kivégzését osztják, etikailag hogyan bírálandó el. E filmet a hírek szerint a későbbiekben bemutatják Magyarországon a mozikban. Számunkra mindenképpen érdekesebb Jancsónak az a dokumentumfilmje, amelyet O'laszliszkán és Bodrogke- resztúrban készített. A címe: Jelenlét. Három részből áll, három időpontban forgatta, 1965-ben, 1978-ban és 1986-ban. Az első filmben felkereste az olaszliszkai zsinagógát, már akkor is romos épület volt, valamint a bodrogkeresztúri zsidótemetőt. Ugyanezt tette tizenhárom évvel később, majd újabb nyolc év múlva. Ekkor már az olaszliszkai egykori templomból csak a főfal romja volt meg, s míg az első részben olyan idős emberek imádkozhattak a templomban, akik felnőttek voltak már a templom rendes funkcionálása idején is, a másodikban már csak azok fiai lehettek jelen, a harmadikban pedig már a fővárosból lejött kirándulócsoport gyermekei ültek be az őszi sátorosünnep alkalmából felépített, kukoricaszárral fedett deszkasátorba, hogy kis énekkarként valamit megidézzenek az épület múltjából. Jancsó e háromrészes filmjével csodás művészi mementót állított. Az első két részt már egy korábbi miskolci filmfesztiválon láthattuk, sőt, a televízió is bemutatta. Ám a film így, a harmadik résszel teljes. Érdemes lenne itt Borsodban kiemelten bemutatni, hiszen a már elpusztult templom romjai jelzik, hogy azok, akik e temetőben nyugszanak, és akik e templomba jártak valaha — noha fizikai valóságukban nincsenek jelen — emlékükkel mégis jelen vannak, és az általuk képviselt kultúra Hegy alján jelen való, s az is kell, hogy maradjon. A játékfilmszemlék kiemelkedő eseménye szokott lenni a társadalmi zsűri nyilvános vitája. Ilyenkor a zsűri tagjai rövid véleményt mondanak, meghallgatják az érdeklődő szakemberek, kritikusok, különböző meghívottak álláspontját, még mielőtt véglegesen döntenek a díjak odaítéléséről. A mostani vita nem sikerült különösebben. Ugyanis a zsűri tagjainak többsége olyan hosszú értékelésekbe, esztétikai eszmefuttatásokba bocsátkozott, hogy a szó legszorosabb értelmében elvette az időt, a lehetőséget mások elöl. Jellemző, hogy alig néhány hozzászólásra volt mód, hiszen a programok egymás sarkára hágtak. Így maga, a közönség részéről produkált vita sajnos nem bontakozhatott ki érdemben, egy-két felszólaló is inkább a jelenlévő tévékamerák kedvéért mondta, vagy éppen ismételte el mondandóját. Igen, ismételte, mert olyan is volt közöttük, aki előző napon a filmklub-vezetők tanácskozásán már kifejtette véleményét, de, mert itt rögzítették, újra elmondta. Kár, hogy ez a vita nem sikerült. Évek óta gondot jelent a hosszú dokumentumfilmek forgalmazhatósága. Sajátos dolog, hogy egyes dokumen- tumfilm-rendezők mennyire nem akarják megvágni filmjeiket, mennyire ragaszkodnak azok eredeti hosszúságához. Pedig a kívülálló szemével nézve, nemcsak forgalmazó atósági szempontok indokolnák a vágást, hanem tömörebb, általánosabb mondandóhoz közelítőbb is lehetne egyik-másik dokumentumfilm. Négy és fél óráért kevesen váltanak jegyet, ha a mozik egyáltalán meg tudják oldani a bemutatást. A nemzetközi sajtókonferencián hangzott el, hogy a dokumentumfilmek gyönyörű hagyományt folytatnak. Ezek tükrözik leginkább a magyar valóságot. Ez természetesen a külföldi vendég szemével látható így, de el kell, hogy fogadja nagy részben a magyar néző is. Oly régen probléma a dokumentumfilmek és játékfilmek együttese, hogy érdemes lenne e művek olyan szemleszerű bemutatása, ahol önmagukkal méretnének össze. Nagyon rokonszenves dolog volt, hogy a szemle ideje alatt a vetítések közben a nézők azonnal reagáltak a látottakra. Soha még ennyi közbetapsolást, tetszésnyilvánítást, vagy éppen közbekiáltást nem hallottam, mint ezen a szemlén. Különösképpen olyan esetekben, amikor egy-egy film valami olyan igazságot mondott ki, vagy olyan vélt igazságot prezentált, amit sokan szerettek volna már kimondani, vagy próbáltak közreadni. Ilyen tekintetben jó volt a fesztivál hangulata, még akkor is, ha egyes sötét nézőtéren való megnyilatkozások, vagy vitán való felszólalások nem voltak mentesek bizonyos önmutogatástól, „bátorság- fitogtatástól”. Véget ért a XIX. magyar játékfilmszemle. A Budapest Kongresszusi Központ Pátria-termében és környékén a szemle ideje alatt sok-sok lelkes megnyilatkozás hangzott el a magyar filmről, a magyar film jövőjéről. Felívelésről esett szó, s úgy tűnik, erre az évre szinte mindig biztosított is mór, hogy a premiermozikban legyen magyar film. Ha az elmúlt naptári évben minden ötödik néző váltott jegyet a magyar filmhez, ebben az évben is meglesz erre a lehetőség. Bizonyára születnek még a szemle után is új magyar filmek. Igen jó lenne, ha a magyar film iránti érdeklődés nem lohadna le, nem szorítkozna a szemle hetére, hanem ott ülnének a nézők akkor is a mozik nézőterén, amikor nincs ünnepi zászló a filmszínház homlokzatán. Nem egyformák a hazai filmek. De most egy egész esztendei termést áttekintve, elmondható, nem rosszabbak, mint az importfilmek átlaga. S ezek mégis mirólunk, a mi múltunkról, jelenünkről, gondjainkról és örömeinkről szólnak. Benedek Miklós Rádió mellett Nagy keletje van mostanában a beszélgető — beszéltető műsoroknak. Csak utalok itt Szilágyi János „Halló, itt vagyok”-jára, vagy Vitray — immár városunkban is látható-hallható csevegéseire. Az emberek valahol ki szeretnék panaszkodni magukat, esetleg tanácsot kérni, ütköztetni a véleményüket. Ilyen műsor a Szabó Orsolyáé is, a Zsák és foltja (szerda, Petőfi 21.05—21.45). Témája: a házasság, „mint olyan”. Egy olyan országban, ahol minden harmadik házasság válással végződik, a téma több, mint két ember magánügye, társadalmi kérdés. Szabó Orsolya azonban — szerencsére — nem erről az oldalról közelít, azaz óvakodik mindenféle tudományoskodástól — tudálékosságtól. Mert abból már elég volt, unja mindenki. A minap még a profi Mester Ákos is majdnem belefulladt a terminológiák mocsarába, amikor a Hírháttérben a családról mondott és mondatott — különben okos dolgokat. Ezt nem kritikának szánom. Sőt! Jó, hogy a tévé is napirenden tartja a kérdést. Csupán azt jelzem, hogy nagyon nehéz a témáról beszélni. Szívesen szoktuk idézni Kodályt, aki azt mondta, hogy a zenei nevelést már a születés előtt, az anyaméhben kell kezdeni. Tehát előbb nevelőt kell nevelni. Fokozottan áll ez a házasságra, amely ráadásul nem is „tanítható”. A dolog paradoxonét a nagy orosz író, Lev Tolsztoj úgy fogalmazta meg, hogy nincs két egyforma boldogtalan házasság, mégis könnyebb erről beszélni (bölcseket mondani), mint a jó házasságról. Idézhetném Kassákot is, aki mint szerkesztő csak a rossz versről, novelláról stb. mondott véleményt, mondván, hogy ami jó, az természetes, arról nem kell fecsegni. Nos, tudjuk, hogy ez a házasságra nem áll. Igenis beszélni kell a jó házasságról — már, aki tudja a titkát. De hogyan? Evidens, hogy a legjobb nevelő eszköz itt is a jó példa: a szülőké. Nos, Szabó Orsolya műsora azért volt érdekes szerda este, mert föltette (egy interjú kapcsán) a kérdést, hogy miért éppen a mai 30— 40 évesek körében oly gyakori a válás. Hiszen — úgymond — ők már a mi neveltjeink, hiszen az ötvenes, hatvanas években voltak gyerekek. Sokat beszélünk mostanában „ama” ötvenes évekről, de ilyen összefüggésben ritkán. Egy idős házaspár — ők maguk jónak ítélték meg a házasságukat — elmondta, hogy azokban az időkben a mozgalomnak éltek, s a gyerekeket a nagymama nevelte. Nos, anélkül, hogy (utólag sportszerűtlen is lenne) lebecsülnénk a mozgalom értékét, érdemes eltűnődni még ma is azon, hogy mi mindent áldoztunk föl érte. Volt idő, amikor a magánélet, az intimszféra eleve gyanús volt, s előszeretettel ragasztották rá a „kispolgári” jelzőt. Ma már — kissé megkésve — böl- csebbek vagyunk, s azt mondjuk, hogy a társadalom legkisebb sejtje a család, amit éppen a társadalom érdekében kell óvni, hiszen ott kezdődik a szocializáció folyamata, amely perdöntőén meghatározhatja a gyermekek későbbi életét. Sokáig lebecsültük a gesztusok világát, mintha minden cselekedetünket a ráció irányítaná. Közben — észre se vettük — eldurvultak a dolgok. A házasságban is. Szabó Orsolya beszélgetései azért terápikus értékűek, mert sokszor maguk az interjú alanyai is az ő mikrofonja előtt fogalmazzák meg a gondjaikat. Már ez a tünet is figyelemre méltó. Tudniillik a beszélgetés hiánya. A kimondásé. A házasfelek ugyanis a veszekedések során engedve az indulataiknak, le akarják győzni a másikat. Márpedig ebben a háborúban nincs győztes. A bíróságok éppen ezért alkalmazzák a latin bölcsességet: audiatur et altera pars, azaz hallgattassák meg a másik fél is. Első látszatra a házasság három terepen dől el: az ágyban, az asztalnál, s — József Attila szavával — az „eszme barikádokon”. De mire ez kiderül, sokszor már végzetesen késő, mert a felek türelmetlenül „eltépik a babaruhát”. S belemenekülnek egy másik házasságba, amelyben kezdik elölről, vagy ott folytatják, ahol abbahagyták. Szabó Orsolya műsorában ezt egy olyan férfi fogalmazta meg — önmagát is meglepve kicsit —, aki a harmadik házasságát rontja immár el. De életünk csak egy van! (horpácsi) Vannak könyvek (könyvecskék), amelyek nem szorulnak reklámra, sőt! a sajtó figyelme csak bosszúságot okoz a könyvkereskedőknek, mert mire az első recenziók megjelennek, az „opusz” már a pult alól se kapható! Nos, ilyen könyv Szerdahelyi Szabolcs második könyve, a Pogány vágyak. Ez is „arról” szól, amiről az első: a Szextusa. Az ilyen könyvekkel, filmekkel (korunk a videózásé!) kapcsolatban kétféle magatartás az általános: a) olvassa, nézi és tetszik, dicséri; b) olvassa, nézi és szidja. A harmadik variációt, holmi homlokráncoló tudományoskodást mindkét fél lenézi, unja. Maga a könyv, s egyáltalán a téma semmiképp nem söpörhető le az asztalról. Hogy rögtön le is tegyem a voksom, elmondom, hogy miért tetszik Szerdahelyi Szabolcs vállalkozása. Finomkodva szólván, a nyelvészet miatt. Egyik sátoraljaújhelyi kolleginám tudós alapossággal dolgozatot írt (a Borsodi Művelődésben olvasható) a fiatalok csúnya beszédéről, a trágárságról. A kép riasztó, több, mint elgondolkodtató. A nyelv s egyáltalán a szókincs ugyanis jelzi azt az érzelmi és szellemi kopárságot, lepusztulást is, amelynek csak tünete, jelenség szinten a durva és igénytelen nyelvi megfogalmazás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nyelvészek hagyják abba a hibák ostorozását, édes anyanyelvűnk pallérozását. Csupán jelezni kívánom, hogy miért egyoldalú és kicsit sziszifuszi munka az övék. A szókincs, a fogalmazás gyarlósága ugyanis csak tünet, a baj mélyebben van. S itt kell szólnunk Szerdahelyi Szabolcs érdeméről. Végig arról beszél, mit beszél ! pletykál, cseveg, anek- do'tázik, anélkül, azonban, hogy átlépné a „közölhetőség határát”. A téma mióta világ a világ, foglalkoztatja az emberekét, tehát beszélnek is róla. De nem mindegy, hogyan! Csak utalok itt egy másik cikkre. A Kritika című művelődéspolitikai és kritikai lapban Szepes Erika elemzi Arisztophanes- fordításunkat Kipontozzák, vagy kihagyjuk? címmel. Tételesen, példákkal bizonyítva fejtegeti, hogy a magyar fordítás, még Devecseni Gábor is — torzít, amikor szemérmesebbre hangolja a szabadszájú görögöt, s ez — megint csak — nem szókincs kérdése, hanem szemléleti. Az antik görög világban a szerelem és a testiség még nem volt tabu téma. Tudjuk, már nálunk sem az. A helyzet mégsem megnyugtató. Szerdahelyi Szabolcs könyve is ezt bizonyítja. Sokáig úgy volt, hogy az emberek tették, de nem beszéltek róla. Ma teszik is, mondják is, de valahogy csúnyán, mert igénytelenül, méltatlanul. Ahogyan hamis volt a szemérmeskedés, a megbotránkozás, felháborodás erről a nagyon is fontos éléttény- ről szólván, olyan túlzás ez a másik véglet, a szabadosság is. Valahogy kamaszosan infantilis. Mintha azért fogalmaznánk ilyen vaskosan, mert szemérmesek vagyunk, így akaTjuk 'leplezni, hogy bizony érzéseink is vannak. S ez nemcsak a kamaszokra vonatkozik —• sajnos. Hogy valami ijesztőt is mondjak, a nyugati „szexuális forradalomnak” századunk pestise: az AlIiDS vetett véget. Hirtelen megfordult a szél, sma már a love storyk, azaz az érzelmek jöttek divatba. Tudjuk, nincs új a Nap alatt. 'Péter apostol dörgedelmeire utalok, Madáchra, Az ember tragédiájára. Márpedig az ember örömre termett — lám én se merem használni a giccsessé koptatott boldogság szót... —, s örömeink forrása csak a másik ember lehet. A szexben is. A dologban csupán az a furcsái, hogy noha a téma örök, elcsépelt is, ama spanyolviaszt minden korban újra és újra föl kell fedezni. De ha lehet kérni, kicsit felnőttebben, szebben, kulturáltabban tegyük. Vagy — ám legyen! — olyan játékosan, (ön)ironikusan, mint ahogyan Szerdalhelyi Szabolcs teszi. H. S.
