Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. január 10., szombat Vitányi Iván; Az „Európa-porodigmo" Még egy hónapja sincs, hogy a híTfközflő szerveik jó­voltából az egész ország ér­tesült róla: Budapesten, tu­dományos ülés keretében emlékezték meg a miagyar őshaza eflső fellkuhatójáról, híihhozójáról, a damanlkas- rendíi szerzetesiről, JiuJiiamus baráitról. Juiliianus 13. századi nagy­szerű példáján felbuzdulva a későbibi század óikban má­sok is útra kelteik, hogy megkeressék keleten ma­radt éleink töredékét. Ter­mészetesen volt, alkiit a vé­letlen vétett e tájra, de ha már ott volt, nesm mulasz­totta él megtudákolnii: hol élték, hogyan élteik őseink? Ilyen hazánkfia volt a szikszói születésű Tuitkoly, (Turkoüly, Turkdlyi, Turkál) Sámuel, mali irodalmi .ba­rangolásunk szereplője. No, de ne vágjunk a dolgok elébe... Történt, hogy 1726-ban (a hónapot és napot már kép- , tölenség kideríteni) egy meglett korú ember, neve­zetesen Farkas Máté (szár- mazásiilag Szátmár megyéi illetőségű) állított be Szik­szó városházájára. Nevezett levelét hozott Szikszó vá­ros elöljáróinak, mégpedig igen-igen messziről, a Kasz- pi-itenger vidékéről. A levél szerzője, küldője az a szikszói születésű Túr- koily Sámuel, aki a szikszói algimnázium elvégzése után, 1703. május 10-én a sáros­pataki kollégium diákja lett. A kollégium anyaköny­vibe neve mellé később azt jegyezték: „Katona és teo­lógiát végzett (de fel nem szentelt) pap, jelenleg ka­tona az Orosz birodalom­ban.” Pontos az anyaikönyv értesülése! A tótás diák — alhogy Átíáim István említi Szikszó történetében — ugyanis, amikor 1709-ben befejezte tanulmányait, előbb beállt kurucniak, s hiarcólt egészen a szatmári békekötésig, majd mint bujdosó vitéz, az Orosz bi­rodalom félé vette az irányt. ÍDe hogy itt mi történt vele, az már kiderül abból a levélből, amelyet Farkas Máté vitt személyesen a szikszói atyafiakhoz, „...men­tem a BaiWioum tenger mel­Londonban sok furcsa klub és szövetség van. Ilyen pél­dául a Fáramászók Szövet­sége. Míg a turisták legtöbb­je bakancsban, hátizsákkal lé 300 mérföldnyire Péter - burg nevű városban, az halott is találtam a Felsé­ges Muszka Czárt (Nagy Péter — szerlk. megjegyzé­se) és ezen Felséges Űr pá­ráin bsotatyábül kezdettem a Muszka nyelvnek és írásnak tanulásához, mellyel is hneg- tanuditam: mivel hogy jól tudok írni és beszélni Muszka nyelven, és . azt megtanulván lettem Hadi Tiszt ’s most is azon Tiszt­ben fungáloik.” Ilyen minőségében Tur- koly_Sámuél bejárta az orosz birodalmat. Megfordult Moldvában, a Kaukázusok­ban, részt vett az 1722. és 1725. orosz—perzsa hadjárat­ban is. Levélét, melyet 1725. áp­rilis 2-án írt Asztrakámbam, a Kászpi-tenger mellett, mint említettem, Farkas Máté vitte Szikszóra. Hogy ki ez az ember, s miért ő a hír­vivő, arról ugyancsak tudó­sít Tuiifcöly levele. „ ... Farkas Máté nevű ... ember 40 esztendőig volt a Cubani Tatár rabságban, onnan pedig esett rabbá a kutyafejű vagy kalmük ne­vű 'Tatárok kezében, az holott is azon Talárok káló­jánál, kinek is neve Juha, raboskodott, onnét Isten csudáján kiszabadult és ki­szökött egy Városban Ásliá- ban Asztnaikaimban: én pe­dig észszel kiszállván a Ten­geri Gályáról mentem azon városba, és véletlenül ráta­lálván megörültem ... sze­gény embert vittem kvár­télyomban, az holott tartot­tam és tápláltam s mellet­tem levő Strása Vitézeknek, szolgáimnak és író Deá­komnak meg paransoltam hogy senki bosszúsággal ne illésé és Tavaszszal miikor a Tengeri Gállyára hadakozni men tem ... adtam néki út­ra való ölegendő költséget és énnékem erősen meges- kütt és magát megátkozta, hogy ezen levelemet Nem­zetemnek Szikszó Városába elviszi én is őtet meg át­koztam, hogy az Isten öllye meg őtet hirtelen való ha­lállal, ha ezen levelemet Nemzetségemnek oda nem adjia.” Természetesen Turtooly le­velének értékét nem ezek, felszerelve vág neki a ter­mészetnek, ennek a klubnak a tagjai fekete öltönyben, kemény kalapban, ernyővel és diplomatatáskával indulnak hanem azok az informáci­ók adják, amelyek a ma­gyarok őshazájáról szóknak. Levelének ezen részeire az 1843-as Tudománytár 13. kötetében, illetve az 1897- es Ethnographia-ban, Mun­kácsi Bernét: A kaukázus- vidéki magyarkutatás tör­ténetéihez című tanuimá- ' nyában bukkantam: íme Turkoly tudósítása eleinkről: .Mivel az Históriák írják, hogy a Magyarok, Hunnu- sok Scyithliálból jöttének Európában: Én ezen Ország­ban tudakoztam, hol lakta- nak. Azon Magyarok lakó­helyére reá akadtam: Laká­sok volt a Volga vize mel­lett igen fövenyes és erdőt- len helyen, mind az által szép házakban laktak, mi­vel még ma is kályha da­rabok olilyak találtatnak, mint minálunk az ujj ke­resztyén korsók, téglák pe­dig szépek és szülessek, mélyből megismerhetni, hogy derék házaikban lak- tarfak. A Magyarok Királlyá pe­dig lakott Kuma nevű fo­lyóvíz mellett, méllynék [Pa­lotái jól lehet rongyosak, de még ma is fenn állanak és azon helyet ma is hívják Pogány nyelven M'agyannaik. Magyar nyelven pedig se­hol sem beszélnék, sem Ma­gyar faluk n intsenek. A mint pd. a Kalendarium ír­ja, hogy Anno 445 a Ma­gyarok visszatérték Seythiiá- ba, azon Magyarok letéle- pedtenek a Cri,m;i Tatárok között most is Ciimben a Tatár Chán protectiója alatt 7 Magyar faluk vágynak, mellyekfoen én voltam is. Ezen 7 falukban Magyarul beszélnek: a hol pd. ma­gyarul beszéltének ezen a 7 Falun és mi Magyar Or­szágunkon kívül hintsen több.” Tunkoly további sorsáról, életéről — sajnos — nem tudunk semmit. Am ez az egy megmaradt levele is elegendő tett volt ahhoz, hogy nevét — mint a ma­gyar néprajz és az őstörté­neti megfigyelések érdemes előfutáráét — máig meg­őrizzék a századok. „útnak”. Felmásznak az elő­zőleg kiválasztott, terebélyes koronájú fára, elhelyezked­nek azon az ágon, amelyet a legkényelmesebbnek tarta­nak és könyveket, újságokat, folyóiratokat olvasnak. Mind­ezt teljesen komoly képpel teszik. Ez is brit humor! Vannak fogalmak, ame­lyek nem határozhatók meg egyetlen szóval, sőt — nem­egyszer — könyvtárakat ír­nak tele róluk. Ilyen az Európa fogalmunk is. Vitá­nyi Iván esszéjének címé­ben a paradigma kifejezést használja, amelyről az ol­vasható az idegen szavak szótárában, hogy „bizonyí­tásra vagy összehasonlítás­ra alkalmazott példa”. Joggal vetődhet föl a kér­dés, hogy miért kell itt és most, Magyarországon, a XX. század végén az Euró­pa fogalmunkat újrafogal­mazni? Erre válaszolhatjuk azt is, hogy a magyar törté­nelem sem „szól” másról, mint önmagunk, illetve az Európához fűződő viszo­nyunk megfogalmazásáról. Ezt tették Árpád magyarjai, amikor letelepedtek a Kár­pát-medencében, törvényal­kotó királyaink (István, László, Kálmán, III. Béla, az Anjouk, Mátyás), tette a magyar értelmiség Ánony- mustól Adyig, József Atti­láig, Illyésig. Európában él­ni nem csupán földrajzi meghatározottságot jelentett, jelent, de programot, célt is, ha úgy tetszik, küldetést. Vitányi Iván az előszó­ban elmondja, hogy tanul­mányát eredetileg egy nerp- zetiközi közös kutatás szá­mára készítette. A könyv alcíme: Európai kultúra — világkultúra., tehát a szerző bizonyos történelmi áttekin­téssel magának a kultúra fogalmának a definiálására is vállalkozik. Nem először és nem elsőként — tegyük hozzá. Ennek a jogosságát és hasznát is sokan megkér­dőjelezik mostanában, pe­dig nincs igazuk. Nincs iga­zuk azért, mert — hogy a címből már ismert szót hasz­Itt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök koldul­ni. Csakugyan, én mi vagyok vajon: hangya, vagy tücsök? Avagy prózaibb megközelí­téssel: melyiket szeressem, a tücsköt, vagy a hangyát? Melyiket pártoljam, melyik­nek az életmódját becsüljem inkább? Bizonytalanság fog el: köz­érthetők vajon ezek a kér­dések a fiatalabbak köré­ben is? Jut még hely a tö­pörödő irodalmi tananyag­ban, a ritkuló magyarórá­kon a tücsök és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem, hát a gyerekek köny­vespolcán, ahol egyáltalán helye van a lakásban gyere­keknek is, könyveknek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiatalok szorítanak némi időt a hangos magnózások, tévénézés szűkülő rései közt az olvasásnak is? Röviden tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a hangya nyáron, gondosan begyűjtögette a télirevalót. Ám, a tücsök nem szorgos­kodott, csak ugrabugrált ide- oda, és mivel sem tö­rődve, jókat hegedült. Eljött azonban a zimankós télidő, fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezdte a hangyát: részeltesse őt is a bőven be­gyűjtött eleségből. Hanem a hahgya felháborodva utasí­totta vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron muzsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá! Mármost melyiket szeres­sem, a tücsköt, vagy a han­gyát? náljam — korunk éppen a paradigma-váltásé, amikor átrendeződnek a sorok, új­ra kell értelmeznünk és fogalmaznunk több ismert vagy ismerni vélt jelenséget, tényt, fogalmat. Indokolja ezt — többek közt — az ag­godalom — az európainak nevezett értékekért. Melyek ezek? Nincs itt tér arra, hogy mindet felsoroljuk, részle­tesen kifejtsük — Vitányi is csak utal rajuk. A sor ele­jére kívánkozik a humánum fogalma, amely az ókori gö­rögöktől napjainkig többször is átfogalmazódott, de lé­nyegét, magját megőrizve, gazdagítva. Leegyszerűsítve a személyiség tiszteletének nevezhetnénk ezt, az én megbecsülésének. De mint­hogy az én fogalma csak vi­szonyaival határozható meg, a nagy gondolkodók, Arisz­totelésztől — Hegelen — Marxon át Freudig minden­kor a társadalomról, a gő­zösségről is szóltak, s ter­mészetesen a kultúráról. Arról a kultúráról, amely úgy része az életnek, hogy egyszerre meghatározott és meghatározó, mert ered­mény is, ösztönző, rend­szerező erő is. A fogalom Európa történelme során ko­ronként változott, mert tá­gult és pontosabbá vált. Felöleli az egész életet: a termelést, az emberek egy­máshoz való viszonyát, azaz a társadalmat, s természete­sen azt a művészetet, vala­mint tudományt is, amely mindezt visszatükrözi, áb­rázolja, feldolgozza, de azt a viszonyt, módot is, ahogyan az ember él ezzel a kultú­rával. Az egyik lehetséges felosztás tehát a „magas” és mindennapi kultúra, míg a másik (ez már századunk „terméke”): a humán és a technika-természettudomá­Örök téma, mondhatnám, vannak ilyen örökzöld tör­ténetek a költészetben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezer éves; meglehet, már Ezópusz is örökölte, harmad­fél ezer évvel ezelőtt. Megle­het, nem is örökölte, csak neki tulajdonították, a legen­dákba szőtt, kalandos életű mesélőnek, aki rabszolgasor­ból szabadult fel bölcsessége okán, s akit aztán Delphoi- ban — úgy rémlik, ez is túlságosan örökzöld téma — kellemetlen szókimondása miatt kivégeztek a hatalma­sok. Ezópusz nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pártolja a mesében, s jó két­ezer évvel később, amikor Pesti Gábor, majd Heltai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és a „szekcső” — az­az szöcske — ki tudja, mi­lyen idős történetét, úgyszin­tén a törekvő, szorgalmas, dolgos élet hasznát példáz­zák vele. De már más hangsúlyok­kal, mint a görög bölcs. Valláserkölcsi okítását Heltai külön függelékben toldja hozzá a meséhez: „E fabula arra inti a hivalkodó resteket, hogy ne hivalkod­janak, hanem hivataljokban eljárván, munkálkodjanak — nemcsak önnön szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniök-inniok és müvei ma­gokat megruházzák —, ha­nem, hogy az ő alattvalóit is eltáplálhassák, és az isten­nek tiszteleteire segítségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegít­hessék alamizsnátokkal. Mert, mint Salamon mondja, a nyos. Vitányi tanulmányá­ból is az derül ki, hogy az a felosztás, vagy megosztás csak elméleti lehet, mivel az élet maga mindenkor meghaladja, illetve új mó­don fogalmazza meg.. Nap­jainkban a technikai és a humán kultúra szembenál­lása, illetve azok dialektikus egysége foglalkoztatja Eu­rópát és a világot. A di­lemma — első látszatra — az, hogy a gazdaság fejlődé­sének a motorja a magas szintű technika. Ugyanakkor már látszik az egyoldalúság veszélye is. A korszerű tech­nika sem sajátítható el, működtethető ugyanis a tel­jes személyiség fejlesztése, kibontakoztatása nélkül, ez pedig a kultúra teljes bir­toklását föltételezi. Tehát a technikai-természettudo­mányost és a humánt együtt. Mégsem volt taRán haszon­talan a szétválasztás, szem- beállítás, ha ez egy új, ma­gasabb szintű, szintézist, de­finíciót készített elő. A könyv utolsó fejezete a magyarság helyét, helyzetét körvonalazza sommásan. Adyt idézi, aki nagyra törő vagyainkat, kudarcaink utáni porba hullásainkat, letörése­inket fogalmazta meg visz- sza menői eg a történelemre vonatkoztatva is, de mind­máig ható érvénnyel is. Európaiságunk, viszonyunk a kultúrához, a haladáshoz ma is olyan program, amely komoly elszánást, szívós munkát, erőfeszítést igényel és feltételez. Jogunk van a büszkeségre is, okunk az el­keseredésre is, de sem az önelégültség, sem az önfel­adó fatalizmus nem indo­rest kéz szegénységet nemz. A szegénységből koldulás tá­mad, mely igen nagy szida­lom és ugyan bűn. Azért mondja Salamon: ,Te rest, ménjén a hangyához és ta- nólj bölcsességet tőle!’... De mostan minden ember elkerüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi koldus és seg- genülő tolvaj.” Száz évvel később, a XVII. század közepén, a francia Lafontaine megint csak áthe­lyezi a hangsúlyt; versbe for­málva újra az örökzöld tör­ténetet, nagy műgonddal ki­színezi, dramatizálja, s a di­daktikusán egyértelmű tan­mese többrétű művészi je­lentéssel gazdagodik, már az­által is, hogy az előbbi vál­tozatokban még felelőtlenül ugrabugráló szöcske a maga és a mások örömére — oly­kor épp a hangya örömére —• hegedülő tücsökké lénye­gül át. De még inkább, mint az átköltött mesében: ma­gánéletével, valóságos élet­módjával távolodott el a szorgalmas hangyától Lafon­taine, a családját, a vagyo­nát, a hivatalát hanyagoló, közhírű bohém. „Egy lusta sírjára, vagyis a sajátjára” költött sírverse szerint: Jean, ahogyan jött, szintúgy távozott. Fölélte a tőkét s a kamatot: a vagyont fölöslegesnek ítélte. Remekül fölhasználta idejét: Kettéosztotta — az egyik .felét alvasra, másikat semmit­tevésre. (Rónai György ford.) Hajdú Imre Angolok, ha tréfálkoznak költ. (horpácsi) Fekete Gyula: Az őshaza krónikása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom