Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. január 31., szombat Köztünk szólva Évekkel ezelőtt, még a ré­gi Vászonfehérítő utcán, akadt valami dolgom. De' nem tudván ismerősöm cí­mét, az utca elején érdek­lődtem az ott ácsorgó gye­rekektől. ök nemcsak eliga­zítottak, de készséggel el is kísértek a keresett házig .. . Máig nem felejtem a kel­lemes sétát, melynek során nemcgak az ott lakó embe­rekről, de még a kerítések mögül acsarkodó kutyák ter­mészetéről is pontos leírást kaptam közlékeny kalau­zaimtól. Azóta nagyot változott itt is a világ! Az egykori ker­tes családi házak helyén emeletes bérházak magasod­nak, az egykor hangulatos utca nyomvonalára már ke­vesen emlékeznek. Vásott gyerekek persze most is vannak, akik leté­pik a lépcsőházba függesz­tett lakónévjegyzéket, össze- firkáljá'k a falakat. .. Mi­vel nincs házfelügyelő, már negyedórája járom az egyik többemeletes ház folyosóit. Becsöngetek ide, becsönge­tek oda: néma fejrázás a válasz. Már indulnék a má­sik házba, amikor, a lift­ből kilépve felém jön a ke­resett személy. Nem hiszik el: egyazon emeleten nem ismerték egy-, mást az emberek!... * Immár elcsépelt téma: a panelházakban élő családok zártsága. Ahol a lakás leg­fontosabb „kelléke" — a kulcs. Bár a falak vékonyak, de a kulcs, mellyel magukra zárják az ajtót, elszigeteli őkel a külvilágtól, a szom­szédoktól. Korunk jelensége? Igen! Könyvtárat kitevő köteteket tesz ki az ide vonatkozó ta­nulmányok, felmérések szá­ma. Egyes kutatók szerint társadalmi, gazdasági okok is közrejátszanak: az anya­giak hajszolása, a rohanó életmód. Az egymástól való elidegenedés hovatovább társadalmilag is veszélyessé válik: közönyhöz és kö­zömbösséghez vezet. Föltéte­lezem: aki közömbösen ráz­za a fejét, ha a szomszéd fe­lől érdeklődnek, épp oly nemtörődömséggel szemléli a körülötte levő világot, a kö­zösség ügyeit is. Felőle le­hetnek koszosak, ragacso­sak a lépcsőházi falak, őt nem zavarja, mert az ő la­kása — belülről gondosan kulcsra zárva — tiszta ... Akad, aki a kezét nyújtja a szomszédnak és van, aki a partvis nyelét használja az „ismerkedés" céljára: ezzel püföli a falat, ha a másik lakásból zaj szűrődik át. De a bemutatkozásig még nem jutottak el. A közelmúltban bejárta a magyar sajtót egy, a fővárosból keltezett hír. Magányos, idős öregasszony hetek óta feküdt holtan a lakásban, míg végül a rend­őrség feltörte az ajtót. A szomszédok — mindkét ol­dalon — addig semmit se vettek észre. „Meg kell ta­nulni az embereknek együtt élni, együtt lakni.— idézem Gulyás Mihály gondolatait — az új lakásba, bérházba költözőknek, de mondjuk in­kább úgy: a végre saját fő­bérletbe költözőknek fonto­sabb a szőnyeg és — igen! —' a saját kulcs. Idő kell hozzá, amíg egy ilyen pa­nelskatulya élni kezd ...” Van benne valami, hiszen a bérházaknak is megvan a saját magánéletük, a város­ban több helyütt lomkamrát, használaton kívüli helyisé­get neveztek ki közösségi te­remmé, ahol együtt játsza­nak a gyerekek, ahol meg­vitatják ügyes-bajos dolgai­kat a felnőttek. Már ez is nagy dolog, a közeledés je­le, és példák mutatják, köl­csönösen hasznos lehet egy­másnak a villanyszerelő és a tanár, az orvosnő és a há­ziasszony anyuka... A „panel-kór” megszüntet­hető, feloldható, ha a más­ra várás helyett a témához, és egymáshoz belülről, kez- deményezően közéledünk, tudomásul véve, hogy a kör­nyezet, amelyben élünk — ránk vall. Ezért tehát már a puszta önbecsülés is azt kí­vánná, próbát kell tenni: tá­gítsuk ki otthonainkat, le­gyünk közösségi emberek az ajtón kívül, a bérházak fo­lyosóin is.. Fogjunk kezet,. Hamar kiderül: a jó példa is lehet ragadós — nemcsak n falak J p A magasban szerelő # férfi válasza akár a spanyolviasz felfedezé­sének is vehető, de sajna ezt a viaszt valójában min­dennap fel kell fedeznünk. És nem is mindig sikerül. Utaljunk a mostanság gyakorta tapasztalható je­lenségre, miszerint gunyoro­san szólnak azokról, akik az egykori, a valamikori „iga­zi” teleket emlegetik. Akik elmondják, hogy voltak te­lek régente is, nem is akár­milyenek. Általában leesett a hó elég korán, hidegek is érkeztek és erre rendezked­tek be a népek. Szokás ezek­ről a régi telekről szólókat úgy emlegetni mostanság, mint akik nosztalgiáznak és a megszépítő messzeség sze­rint idézgetik az egykori igazi, nagy havakat, pedig ki tudja, voltak-e valójá­ban. Voltak. Tényleg voltak, olvasható is ezekről a nagy telekről éppen az idei kapcsán, visz- szatekintve egykori feljegy­zésekbe, meteorológiai ira­tokba. ámbár ezek sem olyan igazán régiek és nem is az ország égészét ölelik fel. Jómagam is emlékszem rá, hogy gyerekkoromban a tél elején igencsak gya­korta lehullott a nagy hó és megmaradt mindvégig. Ügy­annyira nagy hó hullott, hogy apám is, miként a többi férfiember a kemen­céhez használatos szénvonó­val túrta le a havat a ház­tetőről, nehogy a tető a hó súlyától összeroppanjon. Eh­hez a munkához persze előbb is a padlásra kellett felmenni, ott kiszedni annyi cserepet, hogy a szénvonó­val együtt ki tudjon mász­ni a tetőre, majd onnan ügyes mozdulatokkal legór­ni a havat az udvarra. On­nan meg ellapátolni, elvin­ni. Azon a keskeny folyo­són, mit már előbb kiás­tunk, lapátoltunk, sepertünk, hogy út legyen az ólakhoz, a szükséges helyekhez, pi­cinyke terület legyen az ap­rójószágnak, a szomszéd be tudjon jönni, mi át 'tudjunk menni hozzá, meg persze mehessünk az útra, onnan a boltba, ide-oda. Kernén^, tiszta hidegek is élnek az emlékezetünkben — a csont­jainkban —, melyek megre- pesztették, pattogtatták a fá­kat, meg tavaszok is, me­lyek idején a hóolvadástől megduzzadt patakocska el­vitte a hidakat. Egyáltalán nem nosztalgi­ázás ez, semmi köze a megszépítő messzeséghez, csupán felelevenítése egykori teleknek. Melyekre persze alaposan fel kellett készülni a falvakban, különösen azokban, amelyekben még villany sem volt, így nem lehetett áramszünet, a busz sem akadt el, mivel egyál­talán nem is járt. Azért a falu létezett, élt. Az elején említett szerelő egyébként toronymagas vas­traverzen dolgozott, a ma­gasfeszültséget hozta rend­be, többedmagával. Szóval akkor tájt, régen­te, igenis voltak nagy telek idejében érkezett vastag hó­val. kemény faggyal. Akkor­ra viszont már benn kellett lennie mindenfélének, mi télre való. A tél kibírásá­hoz. Fának, szénnek, élelem­nek, az ólak deszkafalához illesztett kukoricaszárnak, hogy ily módon is melegebb legyen az ólban. Meg ott kellett lennie elkészítve a lapátnak, a söprűnek, a tü­zelő behordására való ko­sárnak, a kamrában a sa­vanyúságnak, a gödörben a krumplinak, az ólban a hí­zónak, meg ilyesmi. Az említett szerelő a to­ronymagas vastraverzen úgy mínusz húsz, vagy ennél mélyebb hidegben tényke­dett, nem mérte, nem is fi­gyelte, csak azt tudta, hogy igen hideg az idő, ráadá­sul a szél is fúj, talán ép­pen emiatt keletkezett kár a vezetékben. A falvakban persze a szánkókat is előkészítették. Azok, akiknek volt szánjuk, lovuk. Mivel a szán a hó­ban sokkalta ügyesebben, könnyedebben mozog, mint a szekér. A kazlakhoz vezető utakat is előkészítették, a kamókat, mármint a vonó­horgokat is odakészítették, hogy kéznél legyenek, az alomhúzáshoz, meg a vágó alkalmatosságokat is meg­élezték, kéz alá tették a szé­nakazlakhoz, lucerna, lóhe­rekazlakhoz. Anélkül, hogy minderre bárki biztatta volna őket. Előkerültek a lóval húzható hóekék is, fá­ból készültek ezek a hegyes szögben összefutó, rendkí­vül egyszerű, éppen ezért célszerű ^eszközök, a lovak vidáman húzták, könnyebb volt utá'nuk a járás. Ami­kor jött a tél. Mert jött bizony! De ak­kor még nem szennyezték a környezetet atombombák, a bioszférát nem telítette a széndioxid, nem hullott er­dőt pusztító savaseső, a né­pek nemigen tudták mi a nitrátszennyeződés, a leve­gőt nem remegtették sugár- hajtású gépek, a patak vi­zéből szinte bárhol bárki ihatott veszély nélkül és él­tek a források is, a levegő­ben nem keringett tonna­számra a por, korom, ólom, mangán meg ilyesmi. Jött hát a tél és mindenki tudta, hogy most tél van. A szerelőtől egyébként nemrég kérdezte a televízió egyik munkatársa, hogy nem fázik-e ott fenn és egyálta­lán. Nem — mondta a sze­relő. — Nem fázok, mivel felkészültem a télre — mondta a szerelő valami ilyesformán ... Priska Tibor szereld zenele Egyre több információ, tájékoztatás, rendelet jele­nik meg, mely a munka- időalap jobb kihasználásá­ra szólít fel. A párt- és ál­lami intézkedések hátteré­ről több elemzést olvasha­tunk, mégsem mondható hogy mind szélesebb kör­ben tudatosulna: saját sor­sunkról, társadalmi és egyéni céljaink megvalósí­tásának fontos feltételéről van szó. Természetesnek tartjuk, hogy az elmúlt években rövidült a törvé­nyes munkaidő, nőtt a fi­zetett szabadság, a szociá­lis, népesedéspolitikai szempontok alapján bizto­sított munkaidő-kedvez­mény. Sajnos az is „termé­szetes” több helyen, hogy nem nő a termelés haté­konysága, gyakori a szer­vezetlenség a munkaidő kihasználását sem a veze­tés, sem a dolgozók nem szorgalmazzák, így nem nő a termelési érték, a nyere­ség. Ügy tűnik, a munka- időalap jobb kihasználását sok helyen csak kampány­nak, egyszeri intézkedést igénylő feladatnak tekintik, ezért még most — a vég­rehajtás elején — min­den területen tisztázni kell a pártszervezetekben épp­úgy mint az állami és gaz­dálkodó szervezeteknél, hogy eredmény akkor vár­ható, ha alapos, a társa­dalmi élet minden terüle­tére kiterjedő intézkedések születnek: tehát összetett feladatról van szó, mely szervezési, gazdálkodási, ösztönzési gyakorlatunk minden mozzanatát magá­ba kell, hogy foglalja. Többféle statisztika fo­rog közkézen a munkaidő- alap, a napi munkaidő-ki­esésekről. Ezek 15—20 szá­zalékos kihasználatlanságot mutatnak ki, természetes ebben üzemenként, intéz­ményenként más és más rész terheli a vezetést, más a dolgozókat és megint más a különböző szerve­ket, amelyeknek törvé­nyekben, rendeletekben előírt lehetősége van a dolgozók kikérésére. A fi­zetett egész napos távol­iét az ossz kiesésen belül néhány százalékot tesz ki, de -ha ezt népgazdasági szinten számoljuk, nem ke­vés. Ide sorolható a külön­böző szervezetek által a munkahelyről való kikérés, köztük a párt- és tömeg­szervezetek tisztségviselő­inek, aktivistáinak távollé­te is. A párt- és a tömegszer­vezetek fontos, mással nem helyettesíthető feladato­kat látnak el a társada­lomban, ezért egyszerre kell biztosítani a társadal­mi aktivitást, annak növe­lését, mind több dolgozó bevonását a közügyek in­tézésébe, (mely időt vesz igénybe), és a közéleti te­vékenység racionalizálását, a közösségért végzett mun­kára való felkészítés és gyakorlat időigényének csökkentését. Éppen e fel­adat megoldására hozott határozatot újra a Politi­kai Bizottság 1986-ban, megjelölve a párt- és tár­sadalmi rendezvények tar­tásának rendjét. Hol tart a határozat végrehajtása területünkön? A pártrendezvényeket mindenütt az előírások szerint és a lehető legész- szerűbben, a legkevesebb munkaidőalap igénybevéte­lével szervezzük. Valame­lyest csökkent a tanácsko­zások száma. A hatékony­ságot úgy próbáljuk javí­tani, hogy kisebb csopor­tokban, tájegységenként szervezünk megbeszélése­ket, igaz ez a városi szer­veknek több munkát ad, de több konkrét kérdést tudunk ilyen módszerrel a végrehajtásban érdekel­tekkel megbeszélni. A határozat végrehajtá­sához kikértük a pártbi­zottság tagjainak vélemé­nyét, javaslatát, számuk­ra melyik időpont a leg­optimálisabb a testületi ülés kezdéséhez, hogyan tudják megoldani a be- és a hazautazást, hogy a munkaidőből a lehető leg­kevesebb kiesés legyen. .A véleményeket, javaslatokat összegeztük és a testület elé terjesztettük. A 13.30 órai kezdés látszott a leg- optimálisabbnak — és úgy kell szervezni a munkát, hogy 17 óra körül befejez­zük, mert több testületi tagnak nincs később lehe­tősége hazautazni. Ezért két napirendnél többet nem szabad tárgyalni, in­kább gyakrabban kell tes­tületi ülést tartani. A szervezeti intézkedé­sek csak a kisebbik, köny- nyebbik részét képezik az idővel való takarékosság­nak. Átgondolt, folyamatos feladatot jelent a politikai, vezetői munkát segítő, a feladatokat ismertető, ma­gyarázó értekezletek elő­készítése, lebonyolítása. A jól előkészített értekezle­tekre, megbeszélésekre, konferenciákra, előadások­ra szükség van. Mindezek a feladatok megértetésé­nek, az információáram­lásnak igen lényeges útjai, módjai, a szemlélet- és személyiségformálásnak, a legjobb, legoptimálisabb megoldási módok kialakí­tásának fontos színterei, a vezetés elengedhetetlen eszközei. Akkor beszélhe­tünk jól szervezett érte­kezletről, » tanácskozásról, ha annak minden percét hatékonyan kihasználjuk. Aki gyakran részese vala­milyen rendezvénynek — mert a munkaköre, beosz­tása ezt követeli — egyre több, valóban a célnak és a követelményeknek meg­felelő értekezleten vesz részt, de gyakori még az időpazarló, a munkát elő­re nem vivő tanácskozás is. A tervszerűen, tuda­tosan szervezett megbe­szélés sem a szervezőknek, sem a résztvevőknek nem terhes. Az alkotó légkör, az őszinte eszmecsere, a hozzáértő vélemények ré­vén tapasztalatokban, mód­szerekben, ismeretekben hasznosítható javaslatok­ban gazdagodik a résztve­vő. A jó előkészítés kritéri­uma, hogy a megbeszélés­re csak azokat hívjuk meg, akiknek arra szüksége van, akik érdemben hozzá tud­nak járulni az értekezlet sikeréhez. Akik pedig tes­tületi tagként vesznek részt az üléseken, biztosít­juk a vitában való részvé­telhez a színvonalas elő­terjesztést és az informá­ciót. így a résztvevők fel­készülnek, felkészülhetnek a tanácskozásra, többségük röviden, de érdemben nyil­vánít véleményt, tesz ja­vaslatot, vagy kérdez. így az értekezletre fordított idő a célnak megfelelően hasznosul. Erre a városi pb- és vb-üléseink jó pél­dául szolgálnak. Sajnos előfordul még az olyan pártalapszervezeti testületi ülés, vagy érte­kezlet, amikor a vitában résztvevők egy része nincs tekintettel a hallgatóságra - — kiselőadást tart, néha hosszabbat mint az előadó —, vagy nem szorosan a témához kapcsolódik, de ha már szót kapott, minden tapasztalatát előadja. Gya­kori típushibája az érte­kezleteknek az olyan fel­szólalás, amely tiszteletkö­röket tesz, másokat ismé­tel, semmi újat nem mond, csak az időt rabolja. Ezek­ben az esetekben még nem beszélhetünk átgondolt időgazdálkodásról, az idő­vel való takarékosságról. Ugyanakkor régóta hangoz­tatják egyes vezetők és be­osztottak is, hogy „nincs időnk” sem erre, sem ar­ra. így nemegyszer elő­fordul, hogy fontos infor­mációt, szakmai, politikai ismeretet nyújtó megbeszé­lésről távol maradnak, más résztvevőről nem gondos­kodnak. Ez is fegyelem kérdése, hiszen a rendez­vényt szervezők döntő ré­sze fontos feladatot akar megbeszélni, a távolmara­dás ezt csonkává tesz;, újabb lehetőséget kell ke­resni a hiányzók tájékoz­tatására, ha viszont nem tesszük, egyes szervezetek, egységek kimaradnak a feladatok megbeszéléséből, végrehajtásából. Ilyen gon­dunk különösen a tömeg­szervezetek által rendezett, szervezett megbeszélések­nél van. Nagyobb felelősséggel kell tehát az értekezleteket szervezni és a meghívot­taknak is részt venni. Mindannyiunk ideje: — a társadalom ideje. Az idő az a tényező, amivel gaz­dálkodni kell, mert paran­csoló szükségszerűség, mely bár egyetemlegesen korlát­lanul áll rendelkezésre, az egyén számára viszont nem tárolható, nem tartalékol­ható, vissza nem fordítha­tó, nem sokszorosítható, mindig csak fogy és soha­sem növekszik. Ezért na­gyon figyelemre méltó a mondás: „amit ma megte­hetsz, ne halaszd holnap­ra”. Azt az időt, amit ma elpazarolunk, holnap nem vehetjük elő. Ezért nem mindegy a népgazdaság­nak, hogy 230 vagy 258 munkanapot dolgozunk ki becsülettel, vagy bár ki­mutatjuk, hogy bedolgoz­tuk, letudtuk a két ünnep közötti időt, de teljesít- •mény nincs mögötte. A társadalmi időalapból az értekezletek, tanácsko­zások egy kis részt tesz­nek ki. De a kis részekből tevődik össze az egész. Nem lehet ma senki szá­mára közömbös, hogy egy üzem vagy intézmény mun­kaidőalapjából értekezle­tekre, továbbképzésre, tan­folyamokra hány dolgozó mennyi időt fordít. Ami tanácskozás szükséges, és jól szervezzük, annak közvetett hatása érződik a szervezet munkájában, mert ha minden dolgozó világosan tudja, mi az üzem feladata, célja, mi­lyen feltételek vannak a munkához, milyen ösztön­zési rendszerben dolgoz­nak, mit vihet haza a zse­bében a becsületes munka után, akkor tudatosabban, lelkesebben vesz részt a tervek teljesítésében. A ha­tékony értekezletek, testü­leti ülések, taggyűlések szervezésében a pártszer­veknek, alapszervezeteknek jelentős a felelősségük, je­lentős a feladatuk. Min­denekelőtt az előírásoknak megfelelően, munkaidő után kell szervezni a párt­ós társadalmi rendezvénye­ket, közre kell működni a kormányhatározat végre­hajtásában: üzemeken, in­tézményeken belüli teen­dők maradéktalan megol­dásában és folyamatos na­pirenden tartásában. Siska András Encs Városi Pártbizottság első titkára

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom