Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1987. január 3., szombat Mátyás B. Ferenc: Könnyű préda (Hölgyválasz: lassú tánc, melyben a hölgyek kiválasztják, hogy ki válassza ki őket.) Amennyit az áttetsző vászon elrejtett, éppen elég volt' ahhoz, hogy Zdenkót feltuszkolja arra az érzelmi magaslatra, ahonnan menthetetlenül lelke „ingoványosabb” mélyébe csúszik majd alá. Vagyis: gyönyörű volt a lány, pompás az őszi délelőtt, s a „vágytól a tettig”-lánc- reakció beindult idegrendszerében. „A természet gyakran remekel, de ennél a teremtésnél túltett minden elképzel hetőn” — hü- ledezett. A mozi bejáratával szemben buja vízi játékot eregetett a szökőkút, csipkerajzolatai felszökkentek, majd hol sűrű, hol- meg ritkás függönyként visz- szahuilottak, álomképek díszleteiként váltakozva a lány mögött, aki mellére ölelve fekete irattartót szorongatott. „A kontraszthatás — gondolta Zdenkó —, mint letűnt idők dívái mindenféle állati rondasággal ölükben, hogy még inkább kiemeljék velük szépségüket”. .. Ekkor fordult feléje a lány, s mintha szemernyit felvonta volna szemöldökét, kellemes meglepődést mímelve. Nem a szeme káprázott! A lány újból feléje fordult; most ártatlan kérdést tükrözött arca. Zdenkó hátán finom remegésbe kezdett átnedvesedett bőre. Már-már rászánta magát, hogy átmenjen hozzá, de egy taxi közéjük szaladt, és kettészelte a vonzás erővonalait... Egyszerű cselhez folyamodott: átlépett az oszlop túlsó oldalára. A szökőkút elomló rózsákat lövellt a magasba, finom permete szivárványt ívelt a lány- köré. A taxi utast fogott és felkanyarodott a sugár- útra. Kipufogógáza megülte az aszfaltot, kékes ködként terjengett a lány derékmagasságában, s e la- tomásos színtéren olyan légiesnek és védtelennek tűnt, hogy Zdenkó azon sem csodálkozott volna, ha elpárolog merő tekintetének sugárzásában. A lány oldalra billentette fejét, s hogy nem találta bámulóját előbbi helyén, megperdült a sarkán, libbenő szoknyája vékony anyagán áttetszett göm- bölyded csípőjének, formás combjainak zárt rendszere, és Zdenkó akkor, igen, akkor ellökte magát az oszloptól, s mintha annak holt anyagából vált volna ki, és először ízlelné a mozgást, alvajáróként indult feléje, ébredőként csodálva a lány kibontakozó részleteit, melyeket eddig a köztük lévő távolság eltakart. Közvetlen közelében hátrgi kulcsolta két kezét, nehogy engedjen lelke türelmetlenségének, mely arra sarkallta, hogy nyomban megragadja, megölelje.,. — Vársz valakit? A lány ránézett; rést pattintott zárt ajkai között, s elővillantak fogai. És Zdenkó többé nem tudott szabadulni hatásuktól; maga előtt látta villogó fehérségüket akkor is, amikor már csupán a szavaira figyelt. Fogai úgy uralták a lány lényét, mint másokat kacagásuk, szuggesztív tekintetük, évek hosszú során át megismert jó vagy rossz szokásaik ... — Téged — nevetett, és teljes pompájában eldicsekedett makulátlan, foszfo- reszká ló-fehér fogsorával. — Ha akarod, kísérj el... Sietek! — Szülők? Zűr? — Á... ... S a beindult csoda foly tatódott... Mintha természetes lett volna, a lány belekarolt Zdenkóba, aki csak most kezdett el igazán azon tépelődni, hogy álmodik-e, vagy a korábban megivott konyak hatására vannak érzékcsalódásai. — Miért nem beszélgetsz velem? — Egy álomképpel? — lihegte Zdenkó. — Mondd, valóság vagy — hajolt a lány füléhez, és mélyet szippantott haja samponillatából. Amikor kieresztette magából a levegőt, a lány összerezzent. — Ja? Csak egy konyak van bennem — vágott azonnal a várható fejlemények elé. — Baj? A lány gondolkozott egy kicsit; hangja tárgyilagos volt, szinte hivatalos, amikor megszólalt: — Annak már elmúlt a hatása. Ügy hangzott, mint egy látlelet. „A fontos, hogy velem maradsz” — gondolta Zdenkó; csípőjük össze-összeért, érezte a lányénak „beszédes” hullámzását, és boldog volt, ahogyan csak a váratlan ajándékok töltik fel az embert. — Megérkeztünk — húzta ki karját a Zdenkóéból a lány. Zdenkó zavartan nézte a fogászati rendelő cégtábláját. — Ide? — Igen. — Jelenésed van? — Olyasmi. — Fúrás? Húzás? — Igen, csak nem nekem, hanem általam! — Hogyhogy? — Itt gyakorlatozom. — Szóval fogász vagy. — Leszek ... — Akkor ... szontyolgott Zdenkó — mikor láthatlak még? A lány nevetni kezdett; Zdenkó ismét megcsodálhatta fogsorát. — Bejöhetsz. Délután háromig nem üzemel ez a kínda ... Nos? — Oda? — mutatott a rendelő ajtajára Zdenkó. — Hát persze. Velem maradhatsz háromig, ha akarsz. A doktornő ilyenkor távozik, és háromig enyém a rendelő. Takarítok, meg minden ... Néha munkám is akad — mondta, s mintha gond suhant volna át az arcán, de azonnal mosolygósra rendezte vonásait: — Félsz bejönni? Zdenkó kihúzta magát: — Csak nem képzeled! — Akkor gyerünk! Mezey István rajza Kezdeti riadt borzongását hamarosan kuncogó remény váltotta fel. Az ágyaknak is beillő széles padok láttára képzelete teljesen „lemocsarasodott”. Kissé szégyellte magát, hiszen férfiként csak a vadász szerepében tudta elképzelni magát, s most a váróterem bútorzatának célszerűsíthetőségében felismerte, hogy tévesen ítélte meg a szereposztást. Míg ő pusztán az ismerkedésnél tartott, a lány pontosan kiszámítva mindent, a „helyszínre” vezette őt. „Ergo, ki a nyuszi?” „Hát akkor legyek vadász” — buzdult fel, leült, és .• derekánál fogva magához húzta a lányt. Könnyű ruhácskájának kellemes mosóporszaga volt. — Légy türelmes — bontakozott ki a lány. — Még nem vagyunk magunkban. Várj, míg elmegy a doktornő. Magára hagyta Zdenkót. Zdenkó megtapogatta a szivaccsal kárpitozott padot, felfedezte a bejárati ajtó súlyos reteszét és többé nem tudta visszatartani kamaszos izgalmát: „Terítve van!” — lelkendezett, s már látta magát naponta idejárni egytől háromig ... A távozó orvosnő alig pillantott rá; röpke jó na- pottal jeleztek egymásnak, aztán elviharzott. A lány betolta a reteszt. — Na?- — szakadt ki Zdenkóból. — Nyugi — hárította el a lány. — Egy percnyi dolgom van a rendelőben, aztán át is kell öltözzem, köpenyt vegyek magamra... / „Mindenre gondol — izzadt tovább Zdenkó —, megkönnyíti a dolgot, hogy jobban már nem is lehet”. Kipróbálta, hogy könnyen iár-e le papucscipője, és nadrágszíját is meglazította. „Életem legszebb napja” — döntötte el. A rendelő felől semmi zaj nem kelt... „Türelem, türelem — intette magát; begörbítette tenyerét, belelehelt, hogy ellenőrizze leheletét —, a türelem rózsát terem.” Aztán, hogy a várakozás egyre hosszabbra nyúlt, gyanakodva az ajtóhoz ment, és rátapasztotta fülét. De csak keringő vére heves lüktetései szakaszolták halk dobbanásokkal a csendet. Bekopogott, — Szabad! — hallatszott nagyon-nagyon távolról. A lány íróasztal mögött, ült. Fellapozta a nyilvántartási naplót, kezébe golyóstollat vett; fehér köpenyének gallérján fekete cérnával varrt leltári szám éktelenkedett; haját kontyba fogta; két csattal .apró fityulát rögzített feje búbjára. — Neve? Zdenkó meghökkent: — Játszunk? — Aztán kényszeredetten elvigyoro- dott, és bemondta adatait. — Furcsa játék ... — Ha nem akarod ... — Akarom — sietett válaszolni Zdenkó, nehogy kisiklassa vágya szerelvényét a végállomás közvetlen közelében. Szája elé kapta a tenyerét, és szenvedő arcot vágott: — Fáj, nagyon fáj... A lány a - műtőszékbe tessékelte, a kellő magasságba pedálozta, és felkattintotta a világítótestet. Zdenkó kénytelen volt behunynia szemét az erős fényben, de tátott szájjal is vigyorogni próbált, hadd lássa a lány, mennyire élvezi a játékot. „Ha neked ez kell, hogy begerjedj” — gondolta, és hátrahúzta nyelvét, amikor megérezte szájában a kis, kerek tükör hideg érintését. ^— Nem csoda, hogy fáj ..: Ez szuvas... — mondta a lány. Megfordította műszerét, és a nyelével megkocogtatta a fogat, majd egy másikat. — Ez is! Zdenkó megmeredt. A hiteles környezet, a valódi szagok, a lány szakértő ténykedése, s hogy maga is tudott a két rossz fogáról — dermesztőleg hatottak rá, és hatalmába kerítette a szenvedő ember fatalizmusa, melynek akkor lesz gazdája-hordozója, ha már becsukódott mögötte a fogászati rendelő ajtaja, és nincs menekvés ... Aztán a fúró visítása leárnyékolta körülötte az egész világót. ... És nem merte kinyitni szemét, és igyekezett csak az orrán át lélegezni. Amikor a fúrófej megszaladt, és mélyen a foghúsába szántott —elbő- dült! — Bocsánat — rebegte a lány, de keze-műszere zavartalanul tovább működött. — Sietnem kell, tudod, nehogy rajtakapjanak — és Zdenkónak kicsordult a könnye. — Szegénykém — oltotta ki cirógató szóval Zdenkó újabb iáját, majd saját keservét hozta mentségére: — A doktornő sejti, hogy hiányában nemcsak takarítok meg egyebek, hanem gyakorlatozom is, de nem bánja, mert alig-alig használok a gyógyszereiből — vigasztalja Zdenkót, akinek ajkára folyt már a vére, érezte áliára araszolni, de a lány is kifulladt: keze reszketett, amikor behelyezte az idegölőt a kipucolt lyukakba, és ideiglenesen betömte őket. — Meglennénk — mondta végül sóhajtások közepette, s az idegölő csípős ízét kiöblíteni egy pohár vizet nyújtott Zdenkónak. — Két nap múlva kiveszem, és betömöm neked véglegesen — ígérte. Zdenkó felugrott a székből. A lány szemérmesen lesütött szemmel állt, kezét lóbázta, mint kezdő művész, ha művét értékelik éppen: — Még elég bizonytalan a kezem, tudom ... De azt mondják, a gyakorlat teszi a mestert... Zdenkó rá sem hederített. Az ajtóra vetette magát, vállával nyomta ki, a kijárati ajtó reteszén pedig akkorát rántott, hogy leszakadt. Galyó Géza versei Szomorú szombat Ölomszórnyú fellegeik csüngnek, a borult ég össrecsengétt a földdel, és most szomorú, unott szomorú, nem találkozik sok örömmel. Szombat «árt, hétvége, de a favirágok is lekonyultak az egykedvű fákon. A madárfütty se fénycsípkés, lüktető, sehol vidám kő, sehol egy lepkeálom. Talán az isten is szomorú, sorsát érzi nehéznek, dobban az ember, itt ücsörgők én is csüggeteg csonttal, s nem tudók mit kezdeni az életemmel. Jegyzet Egyik nap mint a másik, a* ember szive vásik. Napokból keskeny évek, évekből tűnő élet, virágból bimbó, oszt levél. Az elmúlás ahogy szivünkhöz ér. ß ß: •- • : if®Í mmm Elpihenck a világ legszélén, bordámon túlra ének dobban,- fejtemben khttJtilog rejlik ',, ;1 a belső, dacos csalitosban. De félálomból ríod kis szobám, ja,, beleremeg vele a holnap.-w -Mért a világból varjak jönnek, zsinatainak Csőrükben késsel csak kárognak. illBlll: ' !f Sm| m p rM f I I iH ü * IllSIlilfe ■ ■■■ ÜIÄi A rövid botjával örökös országjáró Móricz Zsigmondot négy tájegységből összeállt megyénk sok-sok szállal kötötte magához. Gyermekkora négy szörnyű esztendeje Prügyön — az Életem regényét idézve —, a „feledhetetlen szenvedések” földjén telik. Vallomása szerint életében egyszer éhezett: itt. Tizenegy éves fővel innen kerül a megaláztatások színpadára, a debreceni kollégiumba — ezt pedig a Légy jó mindhaláligból tudjuk. Tizennégy éves, amikor ismét tájainkon van: a sárospataki kollégium tanulója, s a városban, a szülői házban lakik. Huszonhat évesen 1905-ben feleségül veszi Holies Jankát, „egy felvidéki bányatisztviselő lányát”, Borsoddal való kapcsolata ekkortól válik maradandóvá. 1913 tavaszán Öz- dbn s környékén gyűjti az anyagot a Jó szerencsét !-hez, egy bányásztelepülés hiteles rajzát bemutató, „igazi” Mó- ricz-regényhez, jóllehet az könyv alakban csak 1923-ban jelenik meg. Többször megfordul Móricz Mezőkövesden, 1929-ben a Pesti Naplóban, 1941-ben a Hídban közzétett írásai mutatják, mennyire irritálta írói érzékenységét e színes világ s a mögötte megbújó nyomor. * Szerfölött vonzotta Móriczot a megyeszékhely, Miskolc. A magyar vidéki városok közül Debrecen után talán itt fordult meg a leggyakrabban. Nem kétséges, hogy a város fölfedezése Móricz sajátos térképén és geográfiájában rokoni-családi kapcsolatainak tudható be. Az itt lakó Holics- rokonokat és Móricz Istvánnét rendszeresen s családostól látogatta. A húszas években négy, a harmincas években pedig két itteni tartózkodásáról tudunk — teljes bizonyossággal. Egy alkalommal szerzői estet is tartott. A magyar irodalom helyi hagyományai című kitűnő kézikönyvben ez olvasható az íróról: „Miskolci tartózkodása idején az Abbázia Szálló erkélyes szobájában dolgozott. Itt készítette el az Erdély végleges kéziratát.” (A tárgyilagos irodalomkritikai értékelés szerint az Erdély „a leghatalmasabb magyar történeti regények egyike”.) Nem tudjuk, hány regény- s novellafiguráját szabdosta ki itteni emberanyagokból. Az iszákjában Miskolcról magá-
