Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. január 3., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Amikor Stux Arnold hiva­tásos dinnyecsősz egy alka­lommal fülöncsípte a tizen­két éves Vékási Petyát, amint az egy négykilós pi- rosbélűt akart éppen lesza­kítani a száráról, aznap az­zal a jóleső érzéssel tért nyugovóra, hogy lám, nem élt hiába, a lelkiismeretes munka megtermetté gyümöl­csét, három évtizedes áldá­sos tevékenysége csúcsára ért, sikerült elkapnia egy gyümölcstolvajt. Stux Ar- noldnak ezzel hosszú időre biztosítva volt a sikerél­mény, ami a szakemberek szerint jobb közérzetet biz­tosít, mint három fél tör­köly, korsó sör kísérővel. A sikert valóban úgy állít­ja mindenki, mint sivatagi vándor a flaska vizet, s úgy érzem, ki-ki a maga képes­ségei szerint meg is tesz mindent, hogy sikerélmény­ben legyen része, így bát­ran állíthatom, hogy mi a tízmillió sikeres ember or­szága vagyunk. Ldlki szemeimmel máris látom, hogy eme megállapí­tásra jó néhányan élénk fej- csóválásba kezdenek, amivel egyet nem értésüket akarják kifejezni. A kételkedőknek azonban nincs igazuk, azon egyszerű ok miatt, hogy nálunk még az olyan teljesítmény is si­keresnek számítódik, amiért másutt nem adnak egy ka­lap vegyes műtrágyát sem. A minap például beszélge­tek egy sráccal, aki nyáron fejezte be középiskolai ta­nulmányait. „Hogyan zajlott le az érettségi?” — érdek­lődtem a gyerektől, aki büsz­kén közölte, hogy átment. „Na, de hogyan?” — forszí­roztam a dolgot, mire meg­tudtam, hogy a léc ugyan mozgott, de azért fennma­radt. Szóval, olyan kettesre sikeredett. „És mit szóltak a szüleid ?” — tettem fel még egy kérdést. A válasz nem kis megrökönyödésem­re így hangzott: „Ö, nagyon boldogok voltak, jutalmul be­fizettek egy párizsi IBUSZ- útra.” Hát kérem, ezért vagyunk mi a tízmillió sikeres em­ber országa, mert ami csak egy árnyalattal jobb az el- fogadhatatlannál, azt men­ten kikiáltjuk sikeresnek. Csak nézzünk körül, hogy mennyi boldogságtól sugár­zó arcot láthatunk. Például, mert sikerült átrázni a fő­nököt. Sikerélmény. Vagy tessék megnézni azo­kat az örömtől csillogó sze­meket, ha vallakinek sikerül elfogni a rekontrázott ultit. Még másnap is azt meséli a kollégáknak, olyan részle­tességgel, ahogyan egyik-má­sik tévériporter a meccset közvetíti, s még azt is közli velem, hogy a labda a kapu fölé szállt, mintha én be­hunyt szemmel nézném a té­vét. Egy másik dolog. A mozi előcsarnokában srácok vi­hognak. Ügy tombol bennük a jókedv, mint a farhátpusz- tai kökényesben a hurrikán. Mint a röhejsziinetekben néhány szavas szövegükből megtudom, azért a nagy mu­latság, mert ötven forintot lejmoltak össze. No, kérem, ez is sikerélmény. A színhely: söröző, idő: délután három. Az egyik asztalnál fellegekig csap a jókedv. Az ok: külső ellen­őrzésre hivatkozással sike­rült meglógni a hivatalból. Egytől egyig az életből A piacon, zöldségeseknél, egyéb boltokban — egyálta­lán nem mindennapos lát­vány a kókuszdió. Édes­anyámnak körülbelül tíz éve sikerült beszerezni egyet a szomszéd ABC-ből, de erről már csak emlékképek élnek bennem, amint apám pró­bálja feltörni, és kisöcsém sír, mert a lábára esik ... Nehéz dió. Most hatéves unokaöcsém került miatta sokkos álla­potba. Valahol hallhatott ró­la, és nem tudja, milyen. Egész délután hiszti: meg akarja nézni, meg akarja kóstolni, fel akarja törni... Szülei végül is csak úgy tudták megvigasztalni, hogy megígérték: karácsonyra kap egyet. Szerencsére a Jézuska mindenre képes, és a rokon­ság is elég nagy, úgyhogy vett példáimmal, remélem, nekem is jogos a sikerél­mény: sikerült meggyőzni az olvasót, hogy nálunk min­denki sikerember. Hogy ak­kor viszont hol késik az a bizonyos Kánaán? Ugyebár ott a bibi, hogy ezek a fajta egyéni sikerecskék a nagy egész szempontjából annyit sem érnek, mint szalmonella ellen a sózott hering. Másfajtákra lenne szükség, mert úgy vélem, hogy nap­nál is világosabb, siker és siker között akkora különb­ségek vannak, mint teszem azt az én zongorajátékom és Kocsis Zoltáné között. Csak éppen turáni átok-e, vagy micsoda, mi .nem tartjuk sikkesnek az olyan sikere­ket, amelyekért gürizni, iz­zadni, hajtani kell, s netán nemcsak nekünk, de még a hejőcsabai számadó juhász­nak is haszna van belőle. Hogy a bevezető példához nyúljak vissza, nem az az igazi siker, ha Stux Arnold- nak három évtized után sikerül elfognia egyetlen dinnyetolvajt, hanem arra mondhatnánk, hogy ez már döfi, ha a Stux által őrzött földön három évtized alatt csak egyetlen dinnyetolvaj járt volna sikerrel. Szóval, valahogy így kel­lene, hogy eljussunk ahhoz a bizonyos Kánaánhoz. Sok sikert hozzá! Kassáról sikerült hozni egy szép példányt. Becsomagol­tuk, s a fa alá tettük a Lego és egyéb játékok mellé. Ez a csomag lehetett neki a leg­szimpatikusabb, mert első­ként ezt bontogatta. Megle­petten tartotta kezében a furcsa tárgyat, nézegette, majd boldog mosollyal nyug­tázta. Másnap a bükki ki­rándulásra is magával vitte, és fogát összeszorítva cipel­te végig. Hát igen, nem mindenkinek adatik meg egy igazi kókuszdió... Nem tudom, mi lesz a to­vábbi sorsa, de ha elviszi az iskolába is, és ott vala­melyik társának megtetszik, abból megint szülői töpren­gés lesz. Még szerencse, hogy messze van jövő karácsony. Ezer kilométer szélességű szárazföldi „híd” kötötte ösz- sze Ázsiát és Amerikát 14 ezer évvel ezelőtt, mielőtt alámerült volna az óceánba. Ennek az eltűnt földnek, az úgynevezett Beringiának a körvonalait, méreteit és föld­rajzi viszonyait szovjet tu­dósok rekonstruálták. Beringia „pulzáló” ország volt, többször emelkedett, vagy süllyedt a jégkorszak különböző periódusaiban. A Beringia legutolsó „felmerülése” mintegy 18 ezer évvel ez­előtt következett be, a ha­talmas jégmezők végleges visszahúzódását megelőző korszakban. A Csendes­óceán és a Jeges-tenger szintje akkoriban 90 méter­rel alacsonyabb volt a mai­nál, összefüggő partvonal húzódott a Dél-Aleuti-szige- tektől majdnem Kamcsat­káig. Az éghajlat egészében véve hidegebb volt, szára­zabb azonban a mainál, sok napfényes nappal. Éppen ab­ban az időszakban vándo­rolt utoljára a két szomszé­dos földrész néhány állat­fajtája: Ázsiából ment Ame­rikába a nemes szarvas, a mamut, a lemming, s ellen­kező irányba haladtak a vö­rös mókusok és a nyulak. Dobos Klára Baloghy Zoltán Kókuszdió val vitt élmények legértékesebbjét az 1930-as év hozta meg. Már ami a miskolci vonatkozást érinti. A Nyugat íróival irodalmi estet rendeztek a városban. Pompásan sikerült felvétel tanúsítja: ott voltak Kaffka Margit em­léktáblája leleplezésén a Csabai kapu 29. számú lakóház előtt. Móricz s Babits Mihály feleségeikkel, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár és Gellért Oszkár képviselték a folyóiratot s ... a magyar irodalmat. Móricz kutató szemmel rótta Miskolc utcáit, járt Diós­győrben, Lillafüreden, a Szeleta-barlangban. Az írókban, a szépírókban is mindig jelen van ama bizonyos közéleti ember is. Iskolapélda erre Móricz Miskolcról magával vitt anyaga. Az itt fogant írásból tündöklő tisztán kapjuk Mis­kolc 1930-as arculatát éppúgy, mint a jövőjét váró-remélő jóslatait a majdani városnak. A Miskolc című írás a Nyugat december 1-jei számában jelent meg 56 éve — 1930-ban. Az ekkor már élő-eszmélő, s az azóta sorjázó nemzedékeknek bizonyára nem csekély szellemi élvezet a móriczi látásmód, ábrázolás s a sors­fordító „jövendölés”. A több mint fél évszázados folyóirat- kötegről a port leütve s föllapozva, íme az írás szó szerinti szövege: „Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város. E pillanat­ban el van hanyagolva. Az állam nem favorizálja. Nem kapott még egy kis egyetemet sem; nem kapott privilé­giumokat. S ami nagyobb baj, nincs benne a köztudatban a fontossága, jelentősége és értéke. Északnyugati végvár. Kassa óta öt vármegyénk központja. A Tisza jobb partján, Sátoraljaújhelytől Tiszafüredig min­den reá koncentrálódik. Borsod, Gömör, Abaúj, Zemplén, sőt Szabolcs és Hajdú Tisza-parti tájai is idetartoznak. Az országnak talán tizenötöd része Miskolc hadtápterülete. És ez a terület legfontosabb ipari alapterületünk. Az egész Borsod szénbánya és erdőség. Minden falu végén szénbánya, s a Bükkben 50 000 hold összefüggő erdőség. A magyar Ruhr-vidék. Mihelyt a vízi utak kiépülnek, ez lesz az Alföld szénkamrája. Szene kitűnő barnaszén, amely kémiai feldolgozásra is elsőrendű. Erdőségeiben a bükk és tölgy uralkodik. Tűzifa, ipari és műfa: a legnagyobb érték. Csodálatos, hogy a kormányzat még nem vette észre a Miskolc körzet rendkívüli jelentőségét. Ide kellett volna helyezni a selmeci bányászakadémiát, amelyet Sopronba vittek. Bizonyára ott is jó helyen van, de ennek a terület­nek véghetetlen fontosságú szervét lehetett volna kiképezni ebből a bányászakadémiából. A magyar ipari jövő alapját kell megvetni egy ilyen tudományos és iskolai intézmény­nyel. Ami ipari lehetőségünk van, az mind itt van. Itt van a két legnagyobb gyártelep is, Ózd és Diósgyőr. Az Alföld a mezőgazdasági iparnak lesz jövője, de hol van az még! Itt viszont adva vannak a természeti kellé­kek a nagyipar, a nehézipar számára. Milyen jó volna, ha már meg lenne szervezve az ipar világa. Ez a táj is a földművelésre van utalva ma még. A földművelés krízise itt látszik meg legjobban. Borsod déli vidéke, éppen a legjobb földek népe el van adósodva. A mezőgazdasági kamara elnöke szerint tíz gazda közül hét végképp eladósodott. Ellenben a felsőborsodiak a gyen­gébb és szűkebb földeken jobban élnek, mert segítségükre van az erdei ipar, a bánya és a gyár. A természet szabja meg a jövőt. Erőszakosan nem lehet új gazdasági ágakat teremteni, ellenben az adott helyzetet erőszakosan el lehet hanyagolni és rontani. Itt az történt. Azt kérdeztem, hány gazdasági iskola van ezen a terü­leten. Kiderült, hogy egyetlen egy sincs. Van két téli tan­folyam, egy Miskolcon, egy Egerben. Ez az egész. És hány ipariskola? Magasabb intézet? Technológia? Fel­sőipari oktatás? Semmi. Ez nem maradhat így soká. Elementáris szükségletek kö­vetelik, hogy a kormány vegye kezébe a dolgot és prog­ramot dolgozzon ki a borsodi Ruhr-vidék iparosítására. Ha végrehajtják, az ország kincstárát lehet itt megnyit­ni, s végtelen szükségünkben boldognak kell lenni, hogy még van egy táj, ahol ilyen dúsgazdag ipari lehetőséget érzünk. Ahogy koncepciótlanul el van hanyagolva maga a borsodi ipartáj, éppen úgy el van hanyagolva fővárosa, Miskolc. Miskolc egy hosszú és keskeny völgyben fekszik, kelet— nyugati vonulatban. Igazán egyutcás város, amely emiatt igen érdekesen fejlődött. Az Avas öleli körül. Nyugati vé­gén Diósgyőr nőtt össze vele, keleti végén megnyílik a nagy Alföld síkja, s a Sajóra támaszkodva Hejőcsabáig nyúlt. Ezenkívül egy párhuzamos völgyön fejlődik tovább. Ha az ember megáll a Nagylány-temető magaslatán, cso­dálatos tájkép nyílik meg előtte. Északról a Bábonyibérctől a Tetemvár hegyig, délen a Ruzsin és Kőporostól az Avasig gyönyörű zöld alacsony hegyek, dombok. Lent a város sűrű tetői. Valósággal ideális kertváros. Nyugaton a diósgyőri gyár fehér füstfelhői, keleten a Sajótáj síkja. Nem lehet kedvesebb és bölcsebb elhelyezkedést kívánni. Távol egy­mástól az ipartelepek, s a város egy jövő városrendezés után kész és festői paradicsom. Most érik a terv, hogy Miskolc egy közigazgatási testté váljék a vele ma már tel­jesen összeépült Diósgyőrrel és Hejőcsabával. Így a kb. négy kilométer hosszú város nyugatra öt kilométerrel, ke­letre és délre három kilométerrel nőne. Pompás 12 kilo­méteres város állana elő és a lakosság is valami 25 ezerrel gyarapodna. Ma Miskolcnak kb. 60 000 lakosa van. Így lenne 80—90 ezer lakosú város. Ez maga hallatlanul megnövelné jelentőségét országos viszonylatban. Szeged és Debrecen lakóinak jelentékeny része kint van a tanyákon és nem vesz részt a város köz­ponti és kultúréletében. Miskolc egy ilyen közigazgatási ténnyel egyszerre Buda­pest után az ország első városa lehetne, s akkor már csak emiatt sem hanyagolhatná el érdekeit semmiféle kormány­zat. Teljes joga van erre a kialakulásra, mert az életben, a valóságban tényleg már meg is van ez a hatalmas méret. Én nagyon szeretem Miskolcot. Mindig gyönyörködtet az a pezsgő élet, amely utcáin folyik. Az alföldi nagyvárosok este kilenckor álomba borulnak, itt szinte fővárosi élet van éjfélig s még tovább. És minden akcióra hajlamos ez a város. A miskolci nagyiparos és kereskedő olyan lendülettel él, hogy gyakoribb az, hogy túlméretezi üzletét s műhelyét, mint az, hogy szűkmarkúan és fösvényen kimaradjon a fejlődésből. Most éppen kedvetlen a város. A mai szörnyű nehéz gaz­dasági válság ránehezedik a lelkekre. Sok a munkanélküli (kb. 1800-at tartanak számon), de még több az eladósodott, lélegzethez jutni nem tudó egzisztencia. A jövő évtől sokat várnak. Kb. 4 milliót fognak a tervek szerint jövő őszig beépíteni. Több nagy középületet tervez­nek. Főreáliskolát, rendőrségi székházat, postapalotát, új állami elemi iskolát. A kereskedelmi és iparkamarának új székházat, amikor egy kultúrpalotára is lehetőség nyílik, kétszáz tisztviselő családi házat és kereskedelmi repülőteret, s számos magánépítkezést, egy bankpalotát fognak építeni. Ez a mozgás mind a város egységét és erejét, természetes követelő akaratát jelzik. Akkora vitalitás van ebben a városban, hogy ha a leg­csekélyebb lehetőség nyílik meg a számára, óriási energiák fognak munkába lépni. öröm fogott el, hogy néhány napot ott tölthettem s meg- éreztem, hogy a magyar életben mekkora vágy és erő van a fejlődésre. Hátha még a guvernamentális politika fölfedezi a ma­gyar iparkörzet jelentőségét és kibontakozik a borsodi ipar­élet programja. Mert annak sürgősen ki kell pattannia. Nem vagyunk oly gazdagok, hogy mesterségesen tömjük be az életforrá­sokat. A nagy Miskolc pedig a nemzeti jövő egyik leg­fontosabb kincse lesz. Az egész vidék lakossága néhány parányi sziget kivételével tiszta magyarság. — Talán ez az egyetlen baja a magas politika szempontjából?” Közreadja: Kiss Gyula Műteremben Teliinger István rajzai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom