Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-03 / 284. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. december 3., szerda A város, a színészei, WmmMiá a -• t r meg a megbecsülés Egyik országos hetilap­ban jelent meg a közel­múltban az a sok fény­képpel gazdag cikk, amely­ben a pesti újságíró úgy készít interjút a Miskolci Nemzeti Színház — színé­szi teljesítményei nyomán — valóban magas elisme­rést érdemlő, de ilyenfaj­ta reklámra aligha szoru­ló és aspiráló művésznőjé­vel a diósgyőri Déryné- emlékszobában, hogy alap­vetően a színésznő és a város, a mai miskolci szín­ház és a város kapcsola­tát feszegeti, mindegyre — igen hatásosan — Déryné példáját emlegetve, össze­hasonlítva a halhatatlan színésznő, meg az akkori színészek miskolci megbe­csülését, a város és színé­szei mai kapcsolatával. Mindez annak a lapnak és annak az újságírónak a dol­ga. Nem kellene vele foglal­koznunk, érdemben nem is kívánunk, ám egy diósgyő­ri olvasó levelet írt szer­kesztőségünknek, figyel­münkbe ajánlva a cikket és elmarasztalva a várost, amiért nem ápolja eléggé Déryné emlékét, meg hogy a színház, a színész ügyé nem olyan jelentős manap­ság Miskolcon, mint Dé­ryné korában volt. Jó len­ne — írja —, ha lapunk is foglalkozna ezekkel a gondokkal, például a szí­nész és néző közvetlenebb kapcsolatával, a pártolás mennyiségével és módjá­val, egyebekkel. Érdemes a pontosítás vé­gett feljegyezni, hogy a di­ósgyőri vármúzeum szom­szédságában lévő Déryné- emlékszoba kiállítási anya­gáról, annak bővítéséről, illetve szűkítéséről a Her­man Ottó Múzeum adhat felvilágosítást. Ugyanis mind a cikk, mind az ol­vasói levél kifogásolja a kiállítási anyag milyensé­gét. Nem tűnik ki viszont, hogy a cikkíró a múzeu­mot .megkereste volna. Igaz, amit olvasónk leve­lében ír, nevezetesen, hogy Gyarmathy Ferenc színmű­vész új emlékház létesíté­sén fáradozik. Erről éppen lapunk adott részletesen tá­jékoztatást. De az erre va­ló hivatkozás nem a leg­jobbkor történt. Gyar­mathy Ferenc ugyanis —• nagyon helyesen — olyan emlékházat tervez, amely­ben a miskolci színészként vagy a miskolci színház nyugdíjasaként elhunyt 1 művészek emlékeit gyűjtik össze. Azaz azokét, akik végleg idekötődtek. És nem azokét, akik „jöttek, lát­tak, győztek”, vagy csak jöttek és itt voltak, aztán elmentek és elfelejtették Miskolcot. Itt érkezünk el egy olyan gondolatkörhöz, amit nem lehet kihagyni, ha Déryné korát emlegetjük, ha a mai Miskolc és a színészek kap­csolatáról szólunk. Déryné Miskolcra jött és örök életére idekötődött. Polgára lett az akkori vá­rosnak, ismert egyede a város társadalmának, aki a közmegbecsülést színpa­di szerepein túl azzal is kiérdemelte, hogy együtt­élt a város lakóival, közös volt velük gondja, öröme, élete elválaszthatatlan lett a városétól. Mint ismere­tes, itt is nyugszik a Szent Anna temetőben. Ugyan­akkor a mai színészek igen nagy hányadáról ezt a vá­roshoz váló kötődést nem lehet elmondani. Sajnos, vezető színművészeink kö­zött nem egy olyan akad, akit színpadon kívül a vá­ros közönsége még nem lá­tott, mert nem él a város­ban sem lélekben, sem fi­zikailag. Azaz „kofferes színész”, ahogy ezt a szak­mában hívják, aki buda­pesti otthonából csak ak­kor jön le Miskolcra, ami­kor dolga van, azaz pró­bál, vagy játszik, szabad idejét nem itt tölti, Mis­kolcon nem is kíván ott­hont teremteni, színész­házban, tehát átmeneti szálláson lakik, nem kíván idekötődni. Ehhez a nem kívánáshoz nagymértékben hozzájárul a rövid időre szóló szerződtetést rendszer is, hiszen nem lehet ben­ne biztos a színész, hogy két év múlva is itt tart­ják, tehát itt kell gyöke­ret vernie, ám nem egy színésznél effajta „fenyege­tettség” nélkül sincs jele és szándéka a Miskolchoz kötődésnek. Az államosítást követően is sok színész gyökerezett meg Miskolcon, és vált a város társadalmának meg­becsült tagjává. Nem is az itt születettekre, vagy ily módon idekötődőkre gon­dolok, hanem olyanokra, akik más színházaktól jöt­tek ide az ötvenes és a hatvanas években, bekap­csolódtak a város életébe, a közéletbe is, baráti kö­rük a város polgáraiból alakult, együtt voltak a város lakóival a strando­kon, a piacokon, a boltok­ban, a különböző közéleti megnyilvánulásokon, köz­életi tisztségeket vállaltak és viseltek becsülettel, egy­általán úgy éltek, mint ahogy azt egy város az ér­telmiségi lakosától elvár­hatja. Többen közülük im­már nyugdíjasok, de to­vábbra is tevékeny mis­kolciak. Nem hiszem, hogy az ő részükről elhangzana olyan panasz, miszerint a város kevéssé becsüli meg őket. Kevesebb juthat eb­ből a személyes emberi megbecsülésből természet­szerűen annak a színész­nek, akit a nézők döntő többsége személyesen nem ismer, legfeljebb lapokban olvas róla és a színpadon lát. A rivalda ez esetben igen erős választóvonal. Egy város társadalmába beolvadni, annak megbe­csült tagjává lenni csak úgy lehet, ha ezt a merev határt átlépjük. A koffe­res színészeknek nevezett, csak fél lábbal és fél lé­lekkel itt lévő művészek, akiknek művészi teljesít­ményei mindenkor meg­kapják az elismerést mind a közönségtől, mind pedig a város hivatalos vezeté­sétől — tessék csak átte­kinteni a különböző városi díjakat! — természetsze­rűen kirekesztik magukat a baráti, a szélesebb körű városi társadalmi befoga­dásból. Idéz egy mondatot a le­vélíró a pesti cikkből: „ ... a színház, a színész ügye sem olyan fontos. Nemcsak a jelenünk, múl­tunk sem.” Ez így nem igaz, de tény, hogy Mis­kolcon Déryné kora óta igen sokfajta társadalmi és gazdasági változás ment végbe, amelyeknek eredmé­nyeként a színház XIX. század eleji központi szere­pe mellé felzárkóztak más fontos létesítmények, in­tézmények is, amelyek ugyancsak igénylik -a vá­ros támogatását, megbe­csülését. S meg is kapják. Megközelítőleg sem olyan mértékben, mint a színház kapja ma is. Nagyon egy­szerű volna részemről sta­tisztikával operálni, hogy például az államosítás óta eltelt harmincnyolc év alatt hány lakást juttatott a vá­ros színészeknek (s abból hányat kótyavetyéltek el azok, akik itthagyták a vá­rost), hány kitüntetés ju­tott a színház tagjainak, és így tovább. A város ve­zetése a maga eszközeivel messzemenően támogatja a színház ügyét, benne a színészeket is. A város tár­sadalmának igen nagy há­nyada szeretettel fogadta és fogadja a színházat, de hogy mutatkozik bizonyos elidegenedés, annak oka aligha kizárólag a közön­ségben keresendő. Például a bérlők számának a csök­kenése is olyan jel, amely­re fel kell figyelni: miért csökken? Színészek jöttek Miskolcra, színészek men­tek el az utóbbi években, akiket jóformán meg sem ismert a közönség. Kölcsö­nösnek kellene lenni a kö­zeledésnek, a baráti lég­kör megteremtésének. De a kétszázezres város nem mehet néhány színész után, aki nincs itt mindig. A színésznek kellene jobban a városban élni, a város­sal lélegezni, gondolkodni. (A fővárosi rádiós, televí­ziós, egyéb lehetőségek ta­gadhatatlanul nagyobbak, mint itt, de amikor vala­ki idejött, ezt a várost vál­lalta.) Negyvenkét éve szaba­dult fel Miskolc. Néhány héttel a felszabadulás után már játszott a miskolci színház. A városhoz hű akkori színészek, akik a közelben voltak, összese- reglettek, s életet terem­tettek a színházban. 1944 karácsonyán már — nem­csak a korábbi egy-két elő­adáshoz hasonlóan "a sebe­sült katonák, hanem — a nagyközönség is látta és hallotta a János vitézt. A színház azóta is sok jelen­tős esemény részese volt Miskolcon, meg a színé­szek is. Becsülte is őket a város. S becsüli a maiakat is és szeretné még jobban becsülni. Benedek Miklós Hódmezővásárhelyi porcelánok Évente 12 millió porcelánedény hagyja el ar Alföldi Porcelángyár hódmezővásárhelyi üze­mét. Hz mintegy kétszázötvenfajta terméket jelent, amit szorgos kezek alakítanak á nyers masszából használható, esztétikus edénnyé. A képen: Erdős Erzsébet Beáll salátás­tálat matricáz. > Útjelző C sanyik, Majális-park. A Nap erős fényt vet a szemembe, ezért a ka­lapom szélét lehúzom. így most már tisztán látom a fát, amely ott áll előttünk. A kis fán pedig jól látható egy tábla, nagy szöggel odaszögezve. Rajta betűk, hogy erre, meg erre visz a turistaút. A kis táblán egy kis simli, hogy a betűk el ne mosódjanak, ha esik. Mi­lyen szép, gondoltam, minő gondoskodás a turistákról! Aztán megdermedtem; jó a gondoskodás az emberek­ről, de mit szól hozzá a fa? (sárközi) Vendég Vologdából Megyénkbe érkezett Vla­gyimir Dmitrijevics Szoko- lov, szovjetunióbeli testvér­megyénk, a vologdai terület pártbizottságának munkatár­sa. Vendégünk tegnap ellá­togatott az MSZMP megyei bizottsága oktatási igazgató­ságára, ahol dr. Vancza Já­nos, az intézmény igazgatója tájékoztatta az ott folyó munkáról. Vendégünk több napos ittléte során előadást tart az ÓIG miskolci és sá­rospataki tagozatán, részt vesz a magyar—szovjet ba­ráti napok néhány rendez­vényén, megismerkedik me­gyénk több nevezetességével. Az év utolsó hónapjában megjelenő művelődéspoliti­kai és kritikai lap ismétel­ten bő választékot kínál a lap olvasóinak. A rövidesen árusításra ke­rülő Kritikában minden va­lószínűség szerint sokan szí­vesen tanulmányozzák az Erdélyről szóló írást. „Erdély sorsa és helyzete ma nagyon kemény és kényes kérdés. Annyira, hogy nemcsak a kérdés megoldásán, hanem már puszta megfogalmazá­sán is hallatlanul sok múlik” — 1 írja a múltat idéző és a jelep helyzetet ezzel együtt vizsgáló cikkében Boldizsár Iván. Elemző gondolatainak kiinduló pontjaként egy 1935-ben a Napkelet című lapban közzétett „Erdély Előzetes a Kritika decemberi számából második Trianonja” című közlemény. A több mint fél évszázados úti beszámoló megállapításait szembesíti az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetével. A szerző több magyar író véleményének is helyt adva így zárja le gon­dolatait: „. . .reméljük, hogy a romániai szocialista poli­tika és a két világ nemzet­közi együttműködése el fog­ja tüntetni az aggodalom felhőit.” Ha nem is e cikkel köz­vetlen összefüggésben, de kétségtelenül gazdag tanul­sággal szolgálhat Vári Atti­la Erdélyből Magyarország­ra települt fiatal szerző írá­sa, amely „Milyen vagy Ma­gyarország” címmel közli az író benyomásait, észrevéte­leit, véleményét hazánk ál­lapotáról. További hozzászólásokkal gazdagodott „A vallás szere­pe társadalmunkban” című vita. Erről szól, a „Mi nem jó a dialógusnak” című írás. t Egy régebbi beszélgetést idéz Koltai Tamás, aki az év elején készített Major Ta­mással egy hosszabb ripor­tot. Az azóta elhunyt mű­vész sokoldalúságát, életét, közvetlen munkatársaihoz fűződő viszonyát írja le a cikk szerzője. Néhány ki­emelt gondolat az interjú­ból: Major élete szorosan összefüggött a politikával; „A Major-ügy” színész és rendező, „Milyen legyen egy nemzeti színház”, és még jó néhány kérdés szerepel az említett interjúban. A Kritika év végi száma még egyéb, más tartalmas anyagokat nyújt azoknak, akik művelődéspolitikai kér­désekben újabb ismereteket kívánnak elsajátítani. V. M. Konczek József: Galambok, galambok a történelemben Annyi antológiabeli szerep­lés után első önálló köteté­vel jelentkezik Konczek Jó­zsef. Nem tudhatni, hogy örül-e neki, öröme teliik-e benne? A fülszövegben azt írja, hogy elmúlt negyven­éves ... Egy negyvenéves férfi a legjava férfikorban van (?) — szokták monda­ni. S ha költő, első köte­tes ? Akkor fiatal... Megér­tem, hogy keserű. Ahhoz a nemzedékhez tar­tozik, amely a Tiszta szív­vel, majd az Elérhetetlen Föld című antológiával in­dult. Lesz még dolga az iro­dalomtörténetnek ezzel az évtizeddel. Meg fogják írni, hogy az ekkor indult kor­osztály radikálisan szakíta­ni akart egy szemlélettel, költői magatartással, amely­nek a vezércikkek hangján tudta nevén nevezni a vilá­got. Türelmetlen és felké­szült volt ez a csapat, de valamilyen ok miatt késlel­tették porondra lépését, szellemi felnőttségük elisme­rését. Emiatt aztán — kény­telen-kelletlen tovább imi­tálta, hogy mutál a hangja, hogy még nem nőtte ki a postpubertáns infantilizmu- sát. Márpedig nincs fárasz­tóbb, gyötrelmesebb, mint a rajtkőn toporogni. Ráadásul Konczek József — ennek okát nem a recenzens dolga kideríteni —• még csapat­társaitól is lemaradt kicsit. A többieknek: Utassynak, Oláh Jánosnak, Mezey Ka­talinnak, Rózsa Endrének, Péntek Imrének (nem soro­lom föl, mind a kilencet), ha nagy-nagy kihagyások­kal, megkésetten is, de meg­jelent a második-harmadik kötete. A kritika, az irodal­mi köztudat lassan tudomá­sul vette őket, ha úgy tet­szik „jegyzik a tőzsdén”. Konczek József viszont ar­ra kényszerült, hogy eb­ben, az első kötetében a már régen meghaladott lét- helyzetét, tudatállapotát rög­zítő verseit is fölvegye. Gyanítható, hogy ettől lett a kötete olyan, mint az arit- miás, ki-kihagyó lélegzet. „Gondolatsor a hatvanas­hetvenes évekből” — írja a fülszövegben. De micsoda gondolatsort produkált ez a két évtized? •Egy szóval is válaszolhat­nak: ellentmondásosakat Mit tesz a kamaszember, a kezdő költő? Birtokba akar­ja venni a világot. Rácso­dálkozik. A fű zöld, az ég kék, a szerelem édes-gyöt- relmes. Kicsit nyers, bak- szagú. Élmény a kocsma­pult, a cigaretta. A gyer­mekkorba már nincs visz- szaút, a jelen tele konflik­tussal, a jövő csupa rejtély. De még ígéret. Később jön­nek az élmények. Kereset­lenül, kéretlenül, mint a ráncok a homlokon, a szem körül. A szemrés szűkül, mint a horizont. Elmúlik az ámulat. A férfi .már nem csodálkozik. Szava, mint a kalapács, üt. Lehetőleg pon­tosan, mert nincs idő této­vázásra. A kamasz még le­het naiv, lelkes, a felnőtt csak okos. Még nem bölcs, erre még nincs elég múltja, távlata. Úgy indul Konczek köl­tészete, mint sok társáé: a folklórból merít, a népiesek pantheizmusából. Ereje a természeti kép. Később, mintha már nem lenne tü­relme hozzá. Élményeket, gondolatokat, képeket ránt össze. Már nem törődik az olvasójával. Fejtse föl a vers 'burkát, ha akarja, ha tudja. Ettől kicsit rejtvény­szerű lesz minden, de nem elég csupán a formális lo­gika a megfejtéshez. Azono­sulni kell vele, átvenni a költő hullámhosszát. Lehet, de fárasztó. Gyaníthatóan ezért is sodródott a jelen peremhelyzetbe a költő. Újabbak jöttek, akik me­részebben avantgárdok, já­tékosabbak. Talán cinikusab- bak is. Konczek nem az. Keserű és magányos, kese­rű, mert magányos. Színei kifakulnak, takarékosabban bánik a természeti képpel. A vers már nem érzéki öröm, noha nem is csupán logikai művelet. A lét, a vi­lág önmagába zárja. Az egyik legszebb példa erre az Imádság című verse. A gon­dolkodó ember megalkotja a maga ismeretelméletét, amely már dialektikus. Ret­tenetes feszültségekéi fegyel­mez versse. Horpácsi Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom