Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1986. november 1., szombat Egy szép mádi épület Sétálva a gazdag bortermő vidék, a Hegyalja egyik szép fekvésű községe, Mád utcáin, számos, a régi építészeti stílust magán viselő házzal találkozhatunk. Különösen szembetűnő az 1887-ben épült Hegyalja — Mádi Takarékpénztár épülete. A gazdag díszítésű egyemeletes ház utcai, valamint udvari homlokzata jócskán megért a felújításra. A főbejárat feletti erkély — úgy tűnik —, életveszélyes, hiszen a vaspánt ottléte erről árulkodik. Szép a ház keleti oldala a földszinten és az emeleten a félköríves zá- ródású árkádsorral. S hogy valójában hogy néz ki ez a szép mádi épület? — arról inkább a képek beszéljenek. — fojtán — A magyarországi oszmán I uralom fokozatos megszű1 nésének 300. évfordulóján I még tartanak a megemlé1 j kezések. A másfél százaI ! dós török hódoltság elemzése, értékelése természe- 1 ]. tesen nagyobb összefüggé1 ' sekben, egyetemes nemze1 ti szempont alapján történik, így a hivatkozások is ' • elsősorban a nevezetesebb * . eseményeket, híresebb végI I vári ostromokat emlegetik. ' |; A falvak népének sorsáról kevésbé esik szó, pedig a í . végeszakadatlan török dú! lásoknak, mészárlásoknak ' ők voltak a legnagyobb ‘ , szenvedői. Különösen igaz ez me- : j gyénk abaúji területére, | ., főképp a Hernád völgyéj , nek és a Cserehátnak a ; , községeire. Ez a vidék vai lóban „két pogány közt” 1 . vérzett a magyar hazáért. ] Valójában nem tartozott a , török hódoltsági terület: hez, inkább afféle ütközőpont volt a Felvidékre ki- ’ J terjedő Habsburg-király’ ság. Erdély és az Alföld J : felől ék alakban felnyúló török hódoltság között. így 1 aztán az itteni falvakat rabolta a török, s porciót, azaz hadadót vetett ki rá- , juk a „megmentésükre” olykor ide küldött császá- . ri hadsereg. Legtöbbet szenvedett a vidék egyik központja, Szikszó, amelyet a füleki, szécsényi. budai, egri basák és bégek a 16—17. szá- i zad folyamán gyakran 1 megtámadtak, kiraboltak, s lakosait elhurcolták. Szik- ! szó közigazgatási, gazdasái gi. kereskedelmi szempontból egyaránt fontos mező- i város volt, így csak-csak i akadt védelmezője, leginkább a szendrői kapitány, Rákóczi Zsigmond személyében. De a Hernád völgyének apró települései szabad prédáivá váltak a portyázó, rabló törököknek. Senki sem sietett a megmentésükre, magukra voltak hagyva. Ha pedig olykor osztrák zsoldosok érkeztek Kassa környékére, abban sem volt köszönet, mivel nekik sem a lakosság védelme, hanem a porciózás, a törökökéhez hasonló fosztogatás volt a céljuk. Megdöbbentő az a szenvedés, amelyen az abaúji községek lakosai a 16—17. században keresztülmentek. Ináncsra például 1567- ben Hasszán füleki basa serege tört rá, s a lakosság a temető kőkerítése mögött próbált menedéket keresni magának, de a törökök az utolsó emberig lemészárolták őket. így lakatlanná vált Ináncs, majd a 17. század elején Bocskai István református hajdúkat telepített le a faluban, s földet és úgynevezett haidúszatoadságot adott nekik. Ugyanilyen szabadalmat kapott a szomszédos Hernádszent- andrás is. Ináncsot azonban a török 1645-ben másodszor is elpusztította, lakosait rabszíjra fűzve elhurcolta. Csak évtizedek múlva, lassan kezdett benépesedni, ezúttal már római katolikus magyarokkal. Még egy 1715-ös írás is összesen csak öt ináncsi családról tesz említést. Hasonló volt a sorsa a többi' abaúji községnek is a Hernád völgyében. Csak a 18. század első évtizedeiben, tehát jóval a török hódoltság megszűnése után kezdtek újra benépesülni, s ettől kezdve a kuriális, azaz jobbágytalan nemes községek sorába tartoztak. Felsődobsza és Csobád szintén sokat szenvedett a töröktől, s a teljes- pusztulástól azáltal menekült meg, hogy behódolt, vagyis adót fizetett az egri basának. Ugyanezt tette Méra és Sfelyeb is. A Hernád völgyi török ellenes harcok egyik központja Garadna volt. De hiába táboroztak itt a császári katonák, a török 1641-ben kirabolta Garad- nát, utána felperzselte. Később a visszatért lakosság a falu köré védfalat épített, de ez sem segített rajtuk. Súlyosbította helyzetüket, hogy az itt táborozó osztrák katonaság ugyanúgy fosztogatta őket, mint a portyázó törökök. Még az is hiábavalónak bizonyult, hogy Garadnán és a közelii Ináncson a szabad ég alatt congregatio castrensist, azaz afféle megyegyűlést tartottak, felterjesztéssel élve a császárhoz a török és osztrák csapatok rablásai ellen. De ennek sem lett semmi foganatja. Vér és könny áztatta a 17. századnak szinte az utolsó esztendejéig a Hernád menti tájat, amely a szó szoros értelmében si- ralomvölggyé változott a török uralom idején. A háromszázados évforduló alkalmából hajtsunk hát tisztelettel fejet sokat szenvedett elődeink emléke előtt. Hegyi József Figyelem a japánokat „... gazdasági természetű bajaink mögött denféle gyakorlat kulcspontja maga az em érdemes lenne műveltségünk fogyatékossága- bér és annak felkészültsége." it felfedezni, s azt is megérteni, hogy min- (Maráti Andor) Figyelem a japánokat. Közelről, belülről is szívesen tenném, de hát nem vagyok sem sportoló, sem táncos, sem tudós, sem külkereskedő. így hát személyes élményem soha nem lesz Japánról. Viszont minden sajtóközleményt elolvashatok, meghallgathatok. Mint mindenki, akinek van erre ideje, energiája. Vagyis: nem túlórázik, nem gmk-zik, nem építkezik, nincs magán- rendelése, haknija, másodharmad állása. Vagyis — ahogyan egy szakíró mondja a marxi kategóriákra hivatkozva — nem zsák- mányoltatik ki abszolút és relatív módon. Hát én nem hagyom magam — magamtól — kizsákmányolni. így aztán nincs kertvárosi lakás, nincsenek nagy utazások, nincs kocsiknak cseréje. Viszont van valamiféle tudatos tevékenység, mellyel megpróbálok eligazodni a világban. Például figyelem a japánokat. Persze nemcsak én. Erőss Ágota a Nők Lapja publicistája is: (1986. június 14.) „Egy japán ipari szakember azt mondta: a magyaroknál azért nem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene, mert a magyarok nem szeretik eléggé a hazájukat.” Mielőtt a kardunkhoz kapnánk (ma már a japánok sem igen kapnak a kardjukhoz) gondolkozzunk egy kicsit. A hazaszeretet nem búsmagyarkodás, nem keser- gés, nem könnyes nosztalgia, nem kivagyiság, nem zászlólobogtatás, nem véres virtus, hanem népünk felemelkedése érdekében végzett hasznos cselekvés. Nemcsak a párt és a kormány irányelveiről, felelősségteljes döntéseiről van itt szó, hanem minden magyar, mindennapi tetteiről is. (Az állam mi vagyunk!) Persze erre fel kell készülni, fel kell készíteni. Hogyan sikerülhet ez? Kampányokkal, ráolvasással semmiképpen nem! Kultúránk gyökeréig kell lehatolni. Oda kell lejuttatni valamiféle — egész magatartásunkat megújítani képes — tápsókat. Amelyekből például ilyen evidenciák szívódhatnak fel, virágozhatnak ki, mint: „az istenek nem oldanak meg helyettünk semmit, önmagunkra utalva, magunknak kell a megoldást megtalálni.” Mint Czeizel Endre beszámolójából megtudhatjuk (És: 1986. október 24.) ez a japánok vallásosságának egyik alaptétele. S, ha már magunknak kell a megoldást megtalálni — forgatja elméjében a tételt a japán, akkor találjuk meg a legjobbat. Ne csak sókat dolgozzunk, hanem jól is, tökéletesítsük, amit már másutt kitaláltak, övezze a munkát — és a munkást — általános társadalmi tisztelet, legyenek a szellemi értékek kiemelt fontosságúak mindenütt, még a párválasztásban is. Czeizel Endre azt írja, hogy: „A japán termékek magas színvonala lassan már a világszínvonal etalonjának számít.” Ez csak a munka tárgyának maximális és tökéletes megmunkálásával érhető el, akár ipari, akár mezőgazdasági produktumról van szó. S mindehhez természetesen kiművelt emberfők kellenek! Mint ahogyan a környezet tisztasága és esztétikuma sem képzelhető el művelt emberek nélkül. Humán, vagy reál műveltségről van szó? Ugye milyen nevetséges a kérdés itt és most. Maróti Andor tanulmányát olvasva (Rendhagyó gondolatok a műveltségről — Valóság: 86/10.) úgy vélem Japánban a műveltség világnézeti alapon történő rendszerbe szervezéséről van szó. Magyarán: a japánoknál — évezredes kultúrájuk alapjain — megvalósult valami, amiről mi még beszélni is csak most kezdünk. Nemcsak a technikai civilizáció fejlődött ugrásszerűen (ez csupán szembetűnő része az általános fejlődésnek), hanem az élet minősége változott meg. S ez a minőségi változás hozhatott, hozott létre egyre jobb eredményeket a tudományban, az oktatásban, ' az iparban, a mezőgazdaságban, a gyógyításban, a művészetekben, s a mindennapok kultúrájában. Persze más világ, más hagyományok. Szinte minden más. De, ha ők lehetségesnek és fontosnak tartják, hogy tanuljanak tőlünk, akkor talán mi is figyelhetnénk rájuk. Nemcsak az eredményeket irigyelve, hanem az eredményekhez vezető utat is keresve, végigjárva. Ami különösen tetszik nekem; az a japán társadalom — ahogy Czeizel Endre írja — „tudatosan vállalt homogenitása, vagyis, hogy ne legyenek nagyon gazdagok és nagyon szegények.” Biztos, hogy ez nem jelent uniformizálódást. S, ha azt is jelent bizonyos mértékig, még mindig jobb, mint... Nézzünk egy példát. „A családok átlagos lakásterülete 50 négyzetméter körül van és berendezésük még a hazai igényekhez mérten is szerény. Talán ezért sem szeretik vendégeiket lakásukba meghívni.” Az utolsó mondaton derülök egy kicsit. Hiába, a cikk írója, a kitűnő tudós — magyar. Mi akkor szeretünk vendéget hívni, ha van neki mit mutatni. Sőt szeretünk többet mutatni (többnek látszani) a valóságosnál. Már Ausztriában is kevesebbet mutatnak, mint ami van, az angolokról nem is beszélve. A svédeknek is volna mit mutatni, de ritkán hívnak lakásukba vendéget. Azt hiszem a japánokat sem a lakás alapterülete, meg a bútorzat zavarja, mikor vendégükkel inkább nyilvános helyen ülnek le, mint otthonukban. Persze ötven négyzetméternyi lakás nem nagy, de ha mindenkinek jut ekkora! Hogyan is van ez nálunk? Nők Lapja, 1986. október 25. „Ma a fővárosban 250—300 ezer ember lakik olyan lakásban, ami a lakás fogalmának alig felel meg. Hatvankétezer lakás komfort nélküli, ezenkívül több, mint tizenkétezer a szükséglakás ...” Márpedig a munkaerőt a lakásokban kell újratermelni. Mit mond erről Petschnig Mária: (A munkaerő és lakása — Valóság: 86/10.) „Lehetséges, hogy a munkaerő azért nem képes újratermelődni, mert az erre fordítandó időt különmunkák formájában viszi el lakásának előállítása. Felgyorsulva fogyasztja el magát, hogy egykoron majd teljes értékűen termelődhessen újra, de a két fázis közötti időbeli különbség miatt már nem biztos, hogy erre lehetősége lesz. Nem lesz lehetősége, ha egészsége időközben helyrehozhatatlanul megromlik, (lásd a Visszaszámlálás c. magyar film hősét — a szerk.) ha az önképzésben behozhatatlan mulasztások halmozódnak fel, vagy ha annak előtte hal meg, hogy létrehozta volna életművét, a kívánt lakást.” Igen, nálunk életmű a lakás. Nem csupán lakhely, otthon, a társadalom , legkisebb sejtjének fészke, nem is vár. (Az én házam, az én váram!) több ennél és persze kevesebb is. Mert ez az „életmű” miközben felértékeli létrehozóját (milliomos lesz), ugyanakkor le is fokozza, miként azt Petschnig Mária kifejti. A japán ember az ötven négyzetméteres térben nyilván képes regenerálódni, (a sok munka mellett 80 év az átlagéletkor a szigetországban), s mindvégig jó a közérzete, mert százezer japán közül csak 17 hal meg öngyilkosság miatt. Igaz, legerősebb italuknak, a szakénak csak 14 —20 százalék között van az alkoholtartalma, s — ahogyan olvasom — ezt is visszafogottan fogyasztják. Japánban nem fordulhat elő, hogy magasan kvalifikált értelmiségiek kiisszák magukat a szakmából, a közéletből, a világból. Hogyan lehet valakitől értékteremtő munkát, vagy értékek védelmét várni, aki saját értékeit sem tudja őrizni? Minden érték nemzeti kincs is. Szeretjük mi, jól szeretjük mi a hazánkat? Gyarmati Béla
