Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
t ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1986. november 29., szombat Karbidágyúkkal lövik a kárókatonákat I Vásárhelyi Jenő, miskolci olvasónk levelével keres- ' tűk fel dr.- Demeter Józsefet, a Geleji Dél-borsodi Halászati Termelőszövetkezet elnö- i két. — A levél minden sorával egyetértek — mondja —, a hal jelenleg ugyanis drága, de ez nem rajtunk, termelőkön múlik... * Hajdanán, a szeszélyes Csincse-patak nemegyszer félméteres vízzel borította el még az országutat is, s az itt lakók érthetően sokszor csónakkal álmodtak. Aztán 1964-ben megépült a gát és a víztározó, s a Kis-Horto- bágy közepén, a szik tetején egy teljesen új szakma kialakítását tette lehetővé. Űjat, de ősit, a legősibbet, a hálászatét. (Az elnök sokat hangoztatott véleménye: ha tó van, akkor abban nem ebihalat kell tenyészteni.) Kun Berta bácsi is itt tanulta meg a halászkodás csínját-bínját, a halastó mellett, immár húsz évvel ezelőtt. Most barna kucsmában, viharkabátban, erejét a többi férfierővel összeadva, húzza-vonja a halászok hálóját. A késő ősz belecsípett orcájába, orrába. — Be sokat fázott már a kezünk a halászat idején — mondja U-, s csendesen elmosolyodik. — November óta a nyugdíjas éveimet taposom, és .tán’ ez lesz az utolsó lehalászásom, de ezt még végigcsinálom. A lehalászás olyan a halászembernek, mint gabonatermesztőnek az aratás. A hal nem jön ki a vízből, nem mutogatja magát. Titokként fejlődik egy éven át, de ilyenkor, ősszel, láthatóvá válik a ponty, busa, amur, csuka és a kicsi kárász, s megmérettetik munkánk sikere. Szajlai Istvánná itt Gele- jen a halászok háziasszonya. Hidegben ő hordja szét a boros teát, délben az ebédet. Ilyenkortájt azonban piros pamutkendőben és sárga viharkabátban, zöld gumicsizmában beáll a halászok mellé, segíteni. Csak nem marad ott egyedül az irodán? * ... Az elnökkel háló nélkül halászunk. Miért szaladtak a csillagos egekig az árak? Miért nincs olyan képzelt háló, amely ezt az áremelkedést megfogná? — Őszintén? — kérdez vissza. — Miért ne? Országos dolgokkal, a szabályozó- rendszerrel hadd ne foglalkozzunk. Amikor a tavunkat rendeltetésszerűen, gazdasá| gosan akartuk használni, j akkor 70—80 mázsa pontyot j telepítettünk, amelyek több | mint ezer tonna búzát (s j még csillagfürtöt) fogyasz- | tottak el a lehalászásig. Ez bizony nem olcsó mulatság, de a fehérjéban gazdag takarmányok ára is a magasugrás világcsúcsával együtt emelkedett, s egy mázsa csillagfürt ma már 800 forintba kerül. De talán ezeket a nehézségeket is le lehetne győzni, ha az ivadéT kokat olcsón tudnánk beszerezni. Ezzel szemben mi a helyzet? (Sokaknak kicsit untató számítás következik. Számolgatás, amely végül sok mindenre magyarázat, ezért talán érdemes végigkövetni. Az elnök kezdi is:) — Mintegy 190 ezer darab kétnyaras (két évig nevelt) 30—35 dekagrammos ponty kell ahhoz, hogy eredményesen tudjunk gazdálkodni. Nos, aki ért valamit a halászathoz, az tudhatja, ehhez a mennyiséghez négymillió (!) darab, úgynever zett tökmag állapotú lárva kell, mert a halak kétnyaras életkoráig nagy veszteségekkel kell számolnunk ,.. Kint a geleji tározónál Nagy Árpád, ágazatvezető a lehalászást nézi. — Más volt ez a munka régen, más volt még tavaly is. Akkor 18—20 ember kellett ahhoz, hogy bevessük a tanyát. Másfél órába került a háló kivetése. Ha szerencsénk volt, s ’a háló megtelt, egy óra alatt kihúztuk azt a part szélére, s lett egész napra munkánk. Ha nem, úgy kezdhettük az egészet elölről. Amikor a háló megtelt hallal, akkor két ember szákolta azokat a válogató asztalra. Egy szákolás 30—40 kiló hal emelését jelentette, mégpedig úgy, hogy az ember nyakig vízben állt. El lehet képzelni, micsoda megterhelő munka volt ez! Persze, nem volt könnyebb a munkája a többieknek sem, hiszen vá„Igen Tisztelt Szerkesztő Ür! Lapjuk egyik számában cikk jelent meg a halfogyasztás egészséges voltáról. arról, hogy a hal a már népbetegségnek számitó infarktusnak is ellenszere lehet. De kérdem cn, hogyan fogyasszunk több halhúst, amikor annak beszerzési ára annyira magas, hogy a heti többszöri fogyasztására csak jómódú családoknak telik A 70-es évek környékén egy kiló hal 20—30 forint volt (a sertéshús ennek csak kétszeresébe került), ma pedig a többszöri áremelés után 100 forint körüli az ára. Az újságok azt írják, hogy folyóink, tavaink ontják a halakat, ajánlják is fogyasztásukat. de mi, kis- nyugdíjú emberek, legfeljebb ünnepekre tudunk halat venni. Kár a halfogyasztást akkor propagálni, amikor azt csak a gazdagabbak tudják megvenni. Lehet, hogy nincs igazam?" logatás után kosaranként mérlegelték és emelték a 45 —50 kiló halat szállítójárműre, s a válogatók is fél lábszárig érő sárban álltak. Most meg? Sokan úgy vélik, a gépek brummogása elveszi a halászat romantikáját. Akár igazuk van, akár nem, tény, a gépesített lehalászás a korábbi fizikai megterhelés háromnegyedét megszüntette. Bevetjük most is a hálót, de a nagy tó zsilipjén keresztül, a külső halágyba húzzuk le a halat, s innen a gép kiszippantja azokat. Nincs sár, nincs kosarazás, a szákolás is a múlté. Mikor mondtam a halásztársaimnak, hogy a tsz megteremti a gépi lehalászás feltételeit, mindenki idegenkedve nézett rám. Kételkedtek bennem, s a vezetőségben. Ám, mikor látták, mennyi könnyebbséget jelent ez a munka, s a pénztárcájukban a bérük sem lett szűkebb, megnyugodtak. Hamarosan csak a fényképek őrzik meg a geleji lehalászás ősi hagyományait. * ... Számítás, számolgatás ... Négymillió tökmag állapotú lárvából nagy veszteségként lesz 190 ezer kétnyaras hal. Egy laikusnak mindez nem sokat mond. Fordítsuk le tehát a gondokat forintra, bizonyítsuk a problémát pénzben. Az elnök még számítógépet sem használ. — Sok fórumon elmondtam már! Jelenleg 120 forintért kapjuk az ivadékokat. A számított 20 százalékos pusztulással együtt, az összeg már 140 forint. Energia, munkabér és máris 180 forintért helyezzük a pontyokat — ugyanúgy kilogrammonként — a tóba. Súlyban a háromszorosát kapjuk vissza, de a kereskedelem 60 forint körül jelzi az árat, amelyért megveszi a portékát, azaz nem sok haszon terem a haltenyésztésben. Az elmúlt évben ötmilliós vesztesége lett a termelőszövetkezetnek a halászkodásból. Önkéntelenül felmerül tehát a kérdés, halászat helyett nem lenne jobb a horgászat? Az elnök mosolyog. Mint később kiderül, nem jókedvében: — Horgászvizeket ott szabad létesíteni, ahol nem szabad halászni. Ez a tó alkalmas a belterjes gazdálkodásra, meg is próbálkoztunk azokkal a módszerekkel, amelyek hatékonyabbá varázsolhatnák a tenyésztést. Felépítettünk egy keltetőházat, ahol megvalósíthatnánk az ivadék-előállítást. De, sajnos, hiányzik egymillió köbméter víz. Száraz évek járnak, a Bükk hegyei nem ontják a vizet, örülünk, ha a nagy tavunk megtelik vízzel. Drágán tudjuk beszerezni az ivadékokat, ez kihat a gazdálkodás egészére... * Úgy tartják, nemcsak a horgászat, a halászat is szenvedéllyé válik. A geleji tó partján magas fiatalember áll. Szétterpesztett lábakkal, szájában cigaretta. Tekintete megragad a halászokon. — Sokan úgy tartják, a csörgő-zörgő motorok elszívták a halászat szépségét. Egy biztos, az én szívemet még mindig megdobogtatja ez is, amivé lett — mondja Pethő Tibor, a halászati ágazat vezetője, aki katonaidejét töltvén, most látogatóba jött övéihez, a halászokhoz. * Tovább halászunk az irodában az elnökkel. Demeter József szinte dühbe jön: — Tudja, mi az a kárókatona? (Lapítok, úgy tudom; halászmadár. Vagy kártyalap, amivel nyerni lehet?) A válasz kompromisszum. Madárnak madár, de rajta csak buknak a képzelt kártyapartnerek. Az elnök; — Van belőlük itt egy pár. Tán több ezer. Számolja meg az, aki akarja. Felzabálják az egész hasznot. Lelőni nem lehet őket, természetvédelmi törvény védi azokat. Ezzel a természetvédelmi törvénnyel hajdanán mi is egyetértettünk. Hajdanán? Akkor ugyanis csak néhány madár úszott a tavunkon. Ma viszont legszívesebben idehívnám a természetvédelmi hivatal összes emberét. Ök lennének kevesebben. Herman Ottó a madarak hasznáról és káráról írott könyvében olvastam, a kárókatonák a holtágakat és a háborítatlanságot szeretik. Ez utóbbit megkapják a tsz rovására. Holtágak pedig a duzzasztás miatt már nincsenek. Elegáns kérdésem lenne: a természetvédelem indokait nem lehetne a gazdasági haszonnal egyeztetni? — De a kárókatonák kárát bizonyítani is kellene? Demeter József felsóhajt: — Engedéllyel kilőttünk egy ilyen halászmadarat. Felboncoltuk, és öt darab 30—40 dekagrammos ponty került elő a kés alól. Ezek után mit mondjak. Legfeljebb csak annyit, több ezer horgászjegy nélkül potyázónk van. És még tán’ annyit, vettünk két motorcsónakot, alkalmazunk két embert, akik karbidágyúkkal, riasztólövésekkel próbálják a madaraktól mentesíteni a 155 hektáros tavat. Nem nagy sikerrel! A madarak úgy megszokták a robbanásokat, hogy újabban még a szárnyaikat sem emelik.' A természetvédelem pedig az ujját sem hajlandó mozdítani. Értünk. * Visszatérve oda, ahonnan kiindultunk. Semmit sem lehet tenni, hogy olcsóbb hal kerüljön a fogyasztók asztalára? Az elnök ingerültebb, mint valaha: — Dehogynem. Harmincöt forintért kínálnánk a busát, amurt mindenkinek. Ám, a kereskedelem annak idején, amikor ezeket a növényevő halakat honosítottuk, nagyot akart markolni. A fehér busát elnevezték ezüstpontynak, a pettyes változatát márványpontynak. Kezdetben aztán boldog-boldogtalan vásárolta is ezeket a halakat, de ugyanúgy készítették el a háziasszonyok, mint a nemesebb halakat. Miután a család otthagyta az asztalon az így elkészített étket, csökkent a piaci kereslet. Pedig vannak receptek, amelyek kiváló ízűvé varázsolják a fehér, illetve a pettyes busát. Szóval, fogyasztói szokás ellen kell harcolni, s ha meg tudjuk nyerni a piacot... Akkor újból előkerülhet az egykori védjegy már-már giccses mondatával: „mondja marha, mért oly bús, (mert) olcsóbb a hal, mint a hús”. (Felvételeink a geleji lehalászásnál készültek.) Balogh Andrea Kármán István Fotó: Balogh Imre
