Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-15 / 269. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1986. november 15., szombat Ezt tényleg nehéz lehet kimonóban csinálni. .. A kimonóknak nemcsak anyaga és szabása, hanem mintázata is egyedi szépségű lehet Kabarétréfák, szóvic- # cek visszatérő fordulata a „kimenő kimonó”. Tovább facsarva a szójátékot, jó néhány japán divattervező és szociológus teszi fel manapság a kérdést: tényleg kimegy a divatból a felkelő nap országa nőinek hagyományos, színpompás viselete? Az okok röviden összefoglalhatók. A kimonó, amely immár több, mint egy évezrede Japán tradicionális öltözetévé lépett elő, a XX. század rohanó tempójú életében se nem elég kényelmes, se nem igazán praktikus. Akár munkáról, akár közlekedésről legyen szó (gondoljunk csak a tokiói metró zsúfoltságára, a kocsikba az utasokat erővel bepréselő, markos fiatalemberekre), a díszes selyem, brokát, vagy egyszerűbb vászonruhák ma már inkább kivételnek, mint megszokott látványnak számítanak a japán nagyvárosok utcáin. (Vidéken persze némileg más a helyzet, de a tendencia ott is megfigyelhető.) Vannak, akik még ragaszkodnak hozzá — nyilvánvalóan inkább az idősebb korosztály képviselői —, a többség azonban jobbára már csak otthon, illetve néhány különleges alkalomkor (ünnepségek, esküvők, valamint újév napján) ölti fel. Elriasztó lehet a borsos ár is. Speciális üzletek és áruházi részlegek sora kínálja pazar választékát, de a jen-árat átszámolva, az egyszerűbb típusok is 500 —800 dollárnál kezdődnek, 3 az árskála 5—10 ezer dollárig terjed. Az anyag, a szín és a szabás természetesen mindig a viselő személye, az évszak és a szóban forgó alkalom jellége szerint változik — szükség esetén ugyanúgy külön tanácsadó szolgálat siet a vásárlók segítségére, mint ahogy az öltöztetés bonyolult műveletét is szakképzett kimonó-szakértők könnyítik meg. A legtöbb japán nő ugyanis — hangozzék ez bármilyen hihetetlenül — akár fél óra hosszat is elkínlódhat a nehéz feladattal, ha egyáltalán meg tud ve)e egyedül birkózni. Így nem csoda, hogy so'kan iratkoznak be külön ki- monó-tanfolyamokra, ahol napokon keresztül gyakorolják például a ruha szépségét kiemelni hivatott, a színnel és mintázattal mindig tökéletesen harmonizáló selyemöv, az úgynevezett „obi” feltekerésének korántsem egyszerű műveletét. A hagyományok féltői ennek ellenére manapság mind sűrűbben kondítják meg a vészharangot: veszélyben a kimonó, egyre kevesebb nő vállalja a költséget és fáradtságot, s Japánban is rohamosan hódít a nyugati életforma jelképének számító farmer. Egyes felmérések szerint a japánok 80 százaléka már azt sem tudja, hogyan kell szabályosan felölteni a ki- monót, s hiába szolgál az a nyugati divatdiktátoroknak állandó ihletforrásul, ha közben épp a hazai pályán szorul véglegesen háttérbe. Ez az aggodalom motiválta a tradíciók őrzőit, hogy különböző klubok alapításával, reklámkampányok indításával igyekezzenek felelni a nadrágkosztümök, szoknyák, és más átlagöltözékek kihívására. Teadélutánoka't és gyűléseket szerveznek (a megjelenés természetesen kimonóban kötelező), hangsúlyozzák a kimonó-viselet mély, japán gyökereit, a lelkiállapotra gyakorolt, állítólag megnyugtató hatását. Érveik között szerepel még az a megfigyelés is, hogy a kimonót viselő hölgyekkel szemben a vizsgálatok és tapasztalatok alapján még a férfiak is sokkal udvariasabban viselkednek. Lehet, hogy ez az érv bizonyul a legmeggyőzőbbnek... Sz. G. 11 nádasdi lét gesztenyefa, meg Lukács György levele Régi históriák és irodalomtörténeti dokumentumok A címben említeti két bor- sodnádasdi gesztenyefának semmi köze sincsen Lukács Györgyhöz, a Magyar Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosához. Egymás mellé is pusztán azért kerültek, mert egyszerre került a kezembe két érdekes könyv, mindkettő a Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei Levéltár segítségével jelent meg, sőt az egyik éppen a levéltári füzetek. sorozatának 26. darabjaként, a másik meg az Ózdi Honismereti Közlemények sorában negyedikként. Közös vonása még a két kötetnek, hogy mindkettő a szű- kebb pátria történetének jobb megismerését kívánja segíteni, eligazítást kíván nyújtani a helytörténet kutatóinak, illetve az irodalomtörténeti emlékek keresőinek, olvasmányul és segédletül akar szolgálni azoknak, akik csak olvasni akarnak szűkebb környezetük történetéről, vagy akár tudományos eszközökkel kutatni kívánnak a levéltárak polcain álló öreg okmányokban. (Tudom, tudománytalan e két kötet ilyetén való összekapcsolása, máris szétválasztom őket, s úgy mutatom be.) * Régi históriák címmel jelent meg az Ózdi Honismereti Közlemények 4. száma. Az ózdi honismereti kör — most már újabb nevén: „Kun Béla Művelődési Központ Lajos Árpád Honismereti Kör Ózd” — példamutató és a megyehatáron túl is igen jól ismert munkájáról, a különböző pályázatokon elért eredményeiről, házilag kiadott, a kutatási eredményeket közreadó köteteiről, a kör egyes tagjainak munkásságáról már sokszor hírt adtunk. A most megjelent kötet azonban igen sok tekintetben eltér a korábbiaktól. Ebben a Régi históriák című vaskos, 430 oldalas kötetben, amely az Ózd és környéke múltjának írott forrásai, valamint a Helytörténeti olvasókönyv alcímet, illetve műfaji meghatározást viseli, Nagy Károly, a kör vezetője, valamint dr. Szegőfi Anna és Tóth Péter levéltárosok, a megyei levéltár munkatársai 228 forrásdokumentumot adnak közre Ózd és környéke közel félszáz településének történetéből. A kitűnően szerkesztett kötet első részében hatvan- kilenc forrásdokumentum olvasható a terület történetéből, a további részekben pedig az egyes településekre vonatkozók. Anonymus írásaival kezdődik az első csoportbeli dokumentumok sora és a felszabadulást követő időkben működő kisiparosok összeírásával zárul. Természetesen ez roppant nagy léptékű történetírás, ám itt nem is a történelmi folyamat ábrázolása a cél, hanem annak mintegy kiemelkedő mérföldjelzőkkel való érzékeltetése. Így találhatók itt például dokumentumok II. András és IV. Béla a területet érintő intézkedéseiről (adományozásairól), különböző monostorok alapításáról. Ózd első, 1272-beli okirati említéséről, a jobbágyélet századairól, s kiemelten Ózd és közvetlen környéke legújabb kori eseményeiről, például a hajdani ózdi járás 1884-es megalakításáról. A második, nagyobb részben az idesorolt településekről találunk adatokat, illetve olyan dokumentumokat, amelyek nem a terület egészének, hanem egy-egy településnek a történetét érzékeltetik. A legtöbb helységénél igen részletes statisztikai felmérés található —• így például a borsodnádasdi, ahol a hajdani, 1895-ös adatfelvevők a 4895 katasztrális holdnyi mezőgazdasági területről még a gyümölcsfák számát is feljegyezték és innen tudható, hogy a községben 2811 gyümölcsfa volt és abból kettő termett gesztenyét —, majd megtalálhatók azok a levéltári dokumentumok, amelyek a település történetének jelentősebb fordulatait jelzik. Akár tucatjával lehetne itt sorolni az érdekes és értékes adalékokkal szolgáló forrásanyagokat. Végezetül szómagyarázat, mutató és a feudális kori pecsétek nyomatainak sora zárja a kötetet, amelyhez mellékletként 15 okmány-hasonmást is közreadtak. A kötetben Seresné dr. Szegőfi Anna aláírással olvashatunk szakmai bevezetőt, az Előszót pedig Boda István, az Ózd Városi Tanács V. B. művelődési osztályának vezetője írta, megállapítva, hogy „a kötet egésze a régióról plasztikus képet rajzol”. * Irodalomtörténeti dokumentumok Zemplén levéltárában a címe a másik kötetnek, a Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 26. számának. Hőgye István állította össze, a Bevezetést is ő írta. Ez a kötet jellegénél, a címében már körülhatárolt szakmai körénél fogva szűkebb tematikával, de igen gazdag és értékes forrásanyaggal jelentkezik. Közel 200 oldalon 218 forrásdokumentumot ad közre a zempléni levéltárban őrzött irodalomtörténeti vonatkozású dokumentumokból, hogy az eredeti iratok hatásával. látványával tegyen bizonyságot arról, hogy menynyi ismeretlen érték van még a levéltárak polcain, az iratmellékletekben, családi iratokban, s hogy mindezek bemutatásával segítse a levéltári kutatásokat. E kötet betűrendben foglalkozik az írókkal, költőkkel, de nemcsak közreadja a dokumentumokat — a sajátokat és a rájuk vonatkozókat —, hanem minden névnél röviden összegezi is életművét, -pályáját. A sor Ady Endrével kezdődik, akiről csak említés történik egy iratban, de például Arany Jánosnak már saját kézírású levelei is fellelhetők Sátoraljaújhelyen, illetve a kötetben. A kötet végén az ismeretlen szerzőktől származó művek — például kortesdalok — találhatók. A címben említett, Lukács György írta levél 1919. július 4-ról való és abban az akkor népbiztosi feladatot ellátó tudós a Zemplén megyei tanfelügyelőt arról értesíti, hogy a népbiztosság agitációs és propaganda csoportot állított fel a falvak lakosságának . jobb tájékoztatására és a körükben végzendő kultúrmun- kára, s kéri a tanfelügyelőséget, támogassa e munkát, meg az ezt végző tanítókat. A könyvben igen sok fotómásolatot találunk a forrásanyagokról, s egészében méltón reprezentálja Zemplén irodalmi múltját és messze kiszélesíti az országos hírű zempléniek — Kazinczy, Kossuth és mások — munkássága révén az olvasóban élő képet, a tudományos kutatás munkásainak pedig szakszerű segítséget ad további munkájukhoz. * Más-más módon, de mindkét kötet a szűkebb pátria jobb megismerését segíti. Talán ezért nem volt oktalan együtt bemutatni. S mindkettőnek a kiviteléért elismerés illeti a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár sokszorosító műhelyét. (benedck) Emlékezés a kalandos életű, világhírűvé vált magyar származású szerkesztőre Az amerikai polgárháború utolsó előtti évében New Yorkban, a City Hall közelében hangos szóval, muzsikával folyt az önkéntesek toborzása. 1864 őszén Carl Schurz ügynök csábította a Líncoln-lovasezred harcosai közé a kalandra, katonai dicsőségre vágyókat. Éppen egv vékonydongájú legény került eléje. Jelentkezési lapjáról néhány adat. Neve: Joseph Pulitzer. Kora: 17 év. Születési helye: Makó, Magyarország. Az ügynök, akinek a létszám volt a fontos, alkalmasnak találta és katonává fogadta az ifjút... A Maros menti Makó városában 1847. június 19-én jegyezték be a matrikulába Pulitzer Fülöp és Berger Eliz József nevű fiának születését. A jómódú apa termény- kereskedő, aki a 48-as szabadságharc idején a délvidéki seregek élelmezője. Amikor a kis József nyolcéves, a család Pestre költözött. Ott Lajos nevű testvére hirtelen elhunyt, s nem sokkal később súlyosan megbetegedett az apa is. Tüdővész ragadta el 47 éves korában, 1858-ban. Az egykori vagyon elúszott. Az özvegy és az árvák számára a mindennapi kenyér is gond lett. József 16 esztendős kora óta katonai pályáról álmodott. Elhagyta Pestet. Az osztrák, majd a porosz hadseregnél próbálkozott. Fiatal kora, testi gyengesége és rossz látása miatt azonban alkalmatlannak találták. Üjabb terv: az akkor még sikerrel harcoló Miksa mexikói császár hadseregében remélte a' katonai pálya megkezdését. Az amerikai államok közti polgárháborúra gondolva az Újvilágba hajózott. Amikor New Yorkba ért, elfogyott az utolsó centje. Éhezett, parkok padjain aludt. Végül is Carl Schurz segítségével teljesedett be vágya: felvehette a kék egyenruhát. Kilenc hónapos katonai pályafutásáról ellentétes adatok vannak. Végül 1865 júliusában leszerelték. Obsittal és néhány dollárral a zsebében ismét New Yorkba került. Mint sok ezer sorstársa, nem jutott munkához. Nyomorgóit. Egyszer megkísérelte, hogy a French Hotel előcsarnokában, valamelyik párnázott karosszékben pihenjen. A szálló portása azonban kiutasította. Aligha sejthette akkor, hogy a kopott ruhás fiatalember egykor majd milliomos sajtókirályként tér oda vissza. De még csak 1865 őszét mutatja a naptár. Mint bálnavadász folytatja küzdelmes életét. Gőzhajó fűtőjeként kerül St. Louisba. Itt előbb kompon dolgozik, majd a kikötőben napszámosként. Később pincér, öszvérhajcsár. A déli államokban pusztító kolerajárványt behurcolják St. Louisba. A fiatalember a temetőben talál munkát. Élete legnehezebb szakaszában kevés keresete nagy részét könyvekre költi, élelemre, ruhára alig jut valami. Olvas, tanul, művelődik. Váratlanul kerül a jobb jövő felé vezető útra. 1866-ban megszerzi az amerikai állampolgárságot, jogi tanulmányokba kezd és újságíró lesz. Akkor az egykori toborzó- ügynök, Carl Schurz a Westliche Post főszerkesztője. Egy louisianai cukornádültetvényre szerződtetett és becsapott munkások ügyét írjav meg Pulitzer. A riportot elviszi a Westliche Posthoz. Erre az írásra felfigyel a fő- szerkesztő. Heti 10 dolláros fizetéssel riporternek szerződteti. A szerkesztőség legszorgalmasabb munkatársáról hamar kiderül, hogy született újságíró. Nemsokára a politikai rovat élére kerül. Közéleti szerephez is jut. 1869 decemberében, az időközi választáson mint a Republikánus Párt jelöltje képviselőként mandátumot szerez. A politika és a sajtó terén egyre ismertebb Joseph Pulitzer neve. Huszonöt esztendős korában már jelentős publicista. A Westliche Post társtulajdonosa és egyik vezetője lesz. Az 1873-as esztendő több szempontból is nagy fontosságú az egykor koldusszegény bevándorolt életében. A New York Sun washingtoni politikai tudósítójának szerződteti. Megnősül. Az előkelő társaságok ünnepelt szépsége, Kate Davis, Jeffersonnak, a déli államszövetség volt elnökének unokahúga lesz a felesége. Megvásárolja a Post Dispatch napilapot, amelyet St. Louis Post Dispatch címen jelentet meg. Albert testvére is Amerikába telepedett le. New Yorkban neves újságíró lett. Ö hívta fel fivére figyelmét 1883-ban, hogy a The New York World válságos helyzetbe került, és eladó. Bár a szakemberek megkísérelték lebeszélni, Joseph Fulitzer 350 000 dollár készpénz és 130 000 dollár adósság átvállalása fejében megszerezte a csőd szélén álló napilapot. Tudja, hogy merész vállalkozásba kezdett, mert William Hearst újságkirály, a Journal főszerkesztője a nagy ellenfele, öt kell utolérni, túlszárnyalni. A megújhodott The World első számai nagy feltűnést keltenek. A beköszöntő hangsúlyozza, hogy a demokrata lapot a nép ügyei, érdekei szolgálatának szánták. Feltárnak minden közéleti hibát. A World új főszerkesztője a legjobb újságírókat, rajzolókat szerződteti a szokásos heti fizetés duplájáért. A World sajtónagyhatalom lett. Főszerkesztőjét már újságkirálynak nevezik. Nagy események idején a példányszám meghaladja az egymilliót. A kiváló publicista sohasem tagadta magyar származását. Amikor Munkácsy Mihály 1886-ban amerikai, kőrútján bemutatta a Krisztus Pilátus előtt című alkotását, a World szinte naponta ír róla. A művész tiszteletére rendezett díszvacsorán Pulitzer mondott köszöntőt. Gyűltek a dollármilliók. A sajtókirály elhatározta, hogy újságpalotát építtet. Megvásárolta a French szállodát, amelynek előcsarnokából kiutasították. Ennek helyén létesült a World aranykupolás palotája. Pulitzer beváltotta Ígéretét. Napilapja a legszínvonalasabb újság lett. A ritka sikert és mesébe illő vagyont szinte emberfeletti munkával érte él az újságkirály. Amikor a csúcsra ért, már súlyos beteg volt. A sok éjszakai munkában szemideg- sorvadást kapott, majd megvakult. A világtalan, akaraterős ember jachtján járta a világot, de bárhol is volt, kapcsolatban állt újságjával, amelyet irányított. Vezércikkei mindig nagy feltűnést keltettek. Sokat tett az újságírók képzése terén is. Még életében milliós alapítványa tette lehetővé, hogy a New York-i Kolumbia Egyetemen újságírói szak létesüljön. Hetvenöt esztendővel Azelőtt, 1911. október 28-án meghalt. Végrendeletében intézkedett, hogy a legkiválóbb újságírók, írók, művészek jutalmazására alapítvány szülessen. A Pulitzer-díj, amelyet évenként ítélnek oda, 1917 óta a legnagyobb elismerésnek, kitüntetésnek számit. Ritter Aladár
