Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

1986. november 15., szombat ÉSZAK-MAGYAKOftSZAG 7 Legfőbb érték az egészség A válságállapotokról Az ember mindennapi életében természetesnek ve­szi, hogy különféle gondjai vannak. Ezeket kisebb-na- gyobb erőlködések árán gyűri le. Közben bizonyos tanulságokat is levon maga számára, és ha legközelebb ilyen fajta gondjai jelent­keznek, már kisebb erőfeszí­tés arán tudja megoldani azokat. A baj akkor támad, ha olyan probléma jelentkezik az életében, amihez nem érzi magát elég erősnek. Tu­lajdonképpen ez nemcsak a probléma nagyságától, vagy jelentőségétől függ, hanem annak jelentkezési pillanatá­ban meglevő testi és lelki erőnk összességétől. Hiszen mindannyian éreztük már, hogy egy derűs nyári reg­gelen, egészségünk teljében nem félünk semmi problé­mától. Ha viszont betegsé­günk támad, csak egy influ­enza is elég ahhoz, hogy meghátráljunk, elbizonyta­lanodjunk. De a lelki egyensúlyunk is ugyanígy befolyásolja a dolgot. Mikor úgy van, hogy „jó passz- ban” vagyunk, kedélyünk jó, nem gyötör idegesség, könnyedén végezzük mun­kánkat és számoljuk fel problémáinkat. Ám, amikor túl nagy gonddal találko­zunk vagy esetleg valamiért mi vagyunk a gyengék, ak­kor önmagunk képtelenné válunk megoldani azokat. Segítségre szorulunk. Csa­ládtagjaink, barátaink vagy munkatársaink ilyenkor so­kat segíthetnek, átlendíthet­nek, jó szavukkal a kriti­kus ponton. Minél tovább küzdünk bénultan és hiábavalóan a gondunkkal, a helyzet annál nehezebbé válik. Ha nem találunk külső segítséget, teljesen elkeseredünk és nem. egyszer a helyzetből kime­nekülni próbálunk. Ilyenkor szokott felmerülni gondola­tainkban egyik . megoldás­ként az öngyilkosság. Szin­te minden ember eljuthat idáig, de míg egyiken csak átsuhan a gondolat és el­hessegeti, a másik, aki már látott és elfogadott ilyen példákat, tartósan foglalko­zik a kísértéssel. És innen már nagyon veszélyes ösvé­nyek vezetnek tovább, ön­magába fordulás, tehetetlen harag a megoldási képte­lenség miatt és rossz fantá­ziaképek: mit hallott, látott, mások hogyan csinálták. Végül fölmerül, hogy meg- tegye-e és hogyan. E gondok közepette rá van írva munkatársunkra, embertársunkra a válság je­gye. Szórakozott, magába merült, hol ingerült, hol el- érzékenyült, sértődős az ed­dig kiegyensúlyozott ember. Ilyenkor szorul rá a való­ban emberi megértő odafor- dulásra. Ma is, a jövőben is a humanizált társadalom, a társára figyelni képes em­ber lesz az öngyilkosság megelőzésének kulcsfigurá­ja. Dr. Tass Gyula főorvos Lassú vírusok és antitestek Korunk legrejtélyesebb betegségei közé tartoznak a lassú vírusok okozta végze­tes betegségek, amelyeket a jelek szerint a központi idegrendszert hónapokkal vagy évekkel korábban meg­fertőző vírusok okoznak. A kutatók még sohasem ta­pasztaltak immunreakciókat e betegségekkel kapcsolat­ban — legalábbis egészen mostanáig. Amerikai kuta­tók most az immunrendszer érintettségének első bizo­nyítékára bukkantak a las­sú vírusok okozta betegsé­gekben. Kísérleteikben 38 Creutzfeld—Jakob betegség­ben, 63 kuruban (mindket­tő lassú vírusbetegség), 71 más neurológiai rendellenes­ségben szenvedő és 50 egész­séges ember vérét vizsgál­ták, olyan antitesteket ke­resve, amelyeknek szerepük lehet a lassú vírusbetegsé­gekben. A Creutzfeld—Ja­kob betegségben szenvedők­nek 45 százalékában, a ku- ru-betegségben szenvedők 22 százalékában találtak megemelkedett szintet ezek­ből az antitestekből, ami ar­ra vall, hogy a lassú víru­sok okozta betegségekben feltételezhetően az immun- rendszer is érintve van. Azt azonban még nem tudják, hogy az antitestek hogyan befolyásolják a betegséget. A Társadalmi Szemle novemberi számáról Sajtónkban megélénkült az elméleti vita a vallás és a marxizmus viszonyáról, il­letve az elméleti párbeszéd­nek a gyakorlatba is áthaj- ló kérdéseiről. Lukács Jó­zsef elemzi a marxisták és a hívők közötti párbeszédet, majd rámutat: éppen a vi- tázók, esetünkben a mar­xizmus elméleti álláspontjá­nak elvszerű és a másik fél álláspontját is tekintet­be vevő kifejtése vezethet olyan párbeszédhez, amely­ből a konstruktív cselekvés is adódik, és amely hitele­sen tanúsítja azt is, hogy a hívőkkel való együttműkö­dés nem holmi taktikai szükségszerűség, hanem elve­inkből következik. A magyar bankrendszer és az általa megvalósított Hitelezési rendszer hosszú fejlődési folyamat eredmé­nyeként 1987. január elsején lényegi változáson megy ke­resztül. Ekkor válnak le szervezetileg az ország jegybankjáról a korábban annak kebelében működő úgynevezett üzleti bankok. A KGST-országok együtt­működésük továbbfejleszté­sének új, fontos szakaszá­hoz érkeztek. Szőnyi Péter megvilágítja a tudományos­műszaki haladást szolgáló KGST-programot. Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának tit­kára elemzi a pártnak a re­formhoz való viszonyát. Rá­mutat: napjaink az eredmé­nyek, a kétségbevonhatatlan fejlődés ellenére gondokkal, megoldásra váró feladatok­kal terheltek. Várakozás jel­lemzi társadalmunkat, a közvéleményt, általában mindenkit, akit érdekel és foglalkoztat a szocializmus magyarországi építésének jövője. A társadalom veze­tő erejének, az MSZMP-nek válaszolnia kell azokra a kérdésekre, amelyeket a szo­cializmusért, hazánk jövő­jéért érzett felelősség diktál, s meggyőzően vissza kell utasítani a sanda szándéko­kat, leleplezni az ellenséges kísérleteket. "'.»li-.,,! Szent-Györgyi Albert szegedi laboratóriumában a kor ismert színésznőivel. Balról jobbra: Bulla Elma, Fejes Teri, Gombaszögi Ella. A kép bal oldalán: Straub F. Brúnó, a tudós egykori tanítványa, a kiváló biokémikus (jobboldalt). A Nobel-dijas kutató az újsze­gedi teniszpályán (baloldalt). „Csak a Liebmann fotózhat...” Szf ' Györgyi Albert ....................................... és Magyarország • ....... Csendben, a legszű­# kebb családi körben eltemették a 93 éves korában elhunyt Szent- Györgyi Albertet, az egyet­len olyan tudósunkat, aki magyar állampolgárként kapta meg a Nobel-díjat. A gyászhírekben természetesen az is benne állt, hogy 1937- ben, amikor a tudományos kutatók legnagyobb elisme­résében részesült, a szegedi egyetem professzora volt, s ott nyerte el a sjutalmat „a biológiai égésfolyamatok te­rén tett felfedezéseiért, kü­lönösen a C-vitamin, vala­mint a furmánsav-katalízis vonatkozásában”. Az azonban nyilván ke­vésbé közismert, hogy a ma­gyar tudománynak ez a ki­válósága nem csupán ideig­lenesen, egy pesti tanszék megürülésére várva tartóz­kodott Szegeden, hanem épp ellenkezőleg: hosszan, majd másfél évtizedig élt ott, s 1931-től egészen 1945-ig, a fővárosba való felköltözésé­ig, az őslakosok módjára igen jól érezte ott magát. Motorbiciklis száguldozá­sait, repülőgép-vezetői tanul­mányait, a Tisza sodrásával való legendás birkózásait; majd mindennapos tenisz­csatáit máig mesélgetik a helybéliek, s ugyanígy az is anekdotákban él tovább, mi­lyen nagy barátja volt ő a színészeknek, a muzsiku­soknak — egyáltalán mind­annak, ami a művészetek körébe tartozik. (Az egyete­misták színjátszókörének szintén ő volt a tanárelnö­ke, patrónusa.) Ez a szűk tizenöt év meg­számlálhatatlanul sok fény­képről most is visszaidéz­hető. Működött akkoriban Szegeden egy kiváló fotóri­porter, a ma kilencvenedik életéve felé ballagó, máig jó egészségnek örvendő Lieb- mann Béla, aki mint a vá­ros fényképész-krónikása, Szent-Györgyi Albertról is rengeteg felvételt készített. Előbb persze őt is be kel­lett cserkésznie. Ez úgy tör­tént, hogy a teniszpályán szögezte rá néhányszor a masináját, majd pedig, ami­kor elkészültek a fotók — ezek a labda röptetését a legfeszültebb pillanatokban rögzítő pompás képek —, al­kalomadtán megmutatta őket az orvosi kémiai tan­szék vezetőjének. A megörö­kített természetesen kért be­lőlük, majd a laboratóriu­mába is elhívta Liebmann mestert, ahol éppen egy va­donatúj és méregdrága cent­rifugát szereltek fel. Cellu­loid-szalagra került ez is, majd pedig a tudós otthona, motorbiciklije, csodaszámba menő Alfa Romeo típusú gépkocsija, egyszóval mind­az a sok-sok tárgy, amihez Szent-Györgyinek valami kö­ze volt, és mindaz a sok-sok pillanat, amelyet az ő kü­lönleges személyisége, em­beri és szakemberi nagysá­ga tett rendkívülivé. Amikor 1937-ben híre jött, hogy neki ítélték oda a Nobel-díjat, már jó barátok­ként tisztelték és szerették egymást. Így aztán Szent- Györgyi egyszerűen kijelen­tette: senki más, csak Lieb- mann Béla fényképezheti le e kitüntetés birtokosaként is. Ez a szentencia aztán valóságos csatatérré változ­tatta a szegedi fényképész műtermét, mert az egyik világlap kérését percek alatt követte a másik, hogy a kor szép számú hazai napilap­jait, heti újságjait ne is em­lítsük. Mindenki minden­honnan Szent-Györgyi fotót követelt! És kapott is, mert Liebmann bácsinak akkorra már volt bőséges tartaléka erről a két lábon járó, örök­ké kedvenc pipáját szívoga- tó, ritka rokonszenves „té- má”-ról. Azon a rögtönzött sajtóér­tekezleten, amelyet a ki­tüntető hír vétele után nem sokkal hívtak össze, szintén csak Liebmann Béla fotózha­tott. S tette ezt úgy*, hogy még az „alany” pozitúráját is ő határozta meg. A nagy nyilvánosság előtt megkérte Szent-Györgyit: ne csak úgy szakember módjára sorol­ja az idegen szavakat, ha­nem az előadóterem fekete táblájára legyen szíves oda- kanyarítani egy nagy C-t — mármint az általa felfede­zett C-vitamin jelét —, és mutasson is rá erre a legen­dás betűre. Az újdonsült Nobel-dijas természetesen ezt is megcselekedte, s ez a kiváló képi ötlet aztán, mondhatni, bejárta a nagy­világot. Szó se róla, megér­demelten. Az itt bemutatott képek Liebmann Bélának, a magyar riportfotózás doyenjének kü­lönösen jól sikerült felvéte­lei : Szent-Györgyi Albert laboratóriumi tudósként, sportemberként és művé­szetbarátként egyaránt a maga kamaszos férfibájával, oldott egyéniség benyomá­sát keltve jelenik meg raj­tuk. Festő nem idézhetné meg jobban, sem szobrász jelleg­zetesebben. A. L Három éve már, hogy • nap mint nap súlyos anyagokkal rakott te­hergépkocsik dübörögnek a bodrogközi utakon. Csöve­ket, betonidomokat, gépeket, alkatrészeket, mészport, kü­lönféle vegyi anyagokat szállítanak a Bodrogközben folyó komplex meliorációs munkálatokhoz. Halasztha­tatlanná vált mintegy 50 ezer hektár területen a víz visz- szaszorítása, a leromlott föl­dek termőképességének, a talaj szerkezetének javítása. Sajátos tájegysége hazánk­nak, megyénknek a Tisza és a Bodrog által közrefogott Bodrogköz, amely a honfog­lalás előtt is lakott föld volt. Anonymus szerint a Vereckei-szoroson bejövő őseink nagyobb pihenőt tar­tottak itt. A vidéket egy Ketel nevű vitéz derítette fel, ezért Árpád neki ado­mányozta a Sátorhalomtól a Tolcsva-patakig „az egész földet lakosaival egyetem­ben”. A pihenő után a nő­ket, gyermekeket és az öre­geket a Bodrogközben hagy­ták, a vitézek pedig tovább folytatták hazát szerző útju­kat. A Bodrogközben maradt öregek életéről Vörösmarty Mihály is megemlékezik a Zalán futása c. romantikus eposza első énekének kö­vetkező soraiban: „Itt az ősz daliák s tehetetlen baj­nokok, akik / Álmos harcai­ban győztek vala, csende­sen élnek. / Itten Elem, Csákány s hadrontó Tűzima nyugszik, / Itt a hegy végén látszik hajléka Hubának ...” A honfoglalástól kezdve századokon át — az év nagy részében — mindig a víz volt az „úr” a Bodrogköz­ben. Olykor akkora vízten­ger hömpölygött itt, hogy amint Jókai írta, egyik el­beszélésében: a sok víz kö­zött keresni kellett a Tiszát. Árvíz és „földárja”, azaz belvíz egyaránt megnehezí­tette az itt élő emberek éle­tét, A pusztító vizek ellen ásóval, csákánnyal, talicská­val felvette a harcot a Bod­rogköz népe. Egy IV. Béla király által kiadott 1239-es oklevél például a mai Viss és Kenézlő határában „aso- want”, ásoványt, vagyis af­féle csatornát említ, amely­nek segítségével minden bi­zonnyal az árvizet igyekez­tek visszavezetni a Tiszába. A 16—17. századi írásokban is gyakran esik szó az ár­vizek ellen küzdő emberek­ről, s II. Rákóczi Ferenc is elrendelte 1708 elején a víz­partok magasabbra emelését közmunkaerővel. Ezek természetesen csak kezdetleges védekezési eljá­rások voltak, s a Bodrog­közre továbbra is a tavak, lápok, ingoványok, mocsa­rak, morotvák, nádasok vol­tak jellemzők, ahová vesze­delem idején el lehetett rej­tőzni, egyszersmind megél­hetést is biztosítottak a ha­lászok, pákászok, csíkászok számára. Ilyen volt ez a vi­dék még Petőfi korában is, aki 1847. július 11-én erre járva, a XII. úti levelében többek közt ilyen leírást ad róla: „Széphalomtól becsa­varogtam a Bodrogközre. Országúinak híre sincs, csak úgy őgyelegtünk faluról fa­lura ... Nyugat felől, túl a Bodrogon, látszanak a ha- sonlíthatatlan szépségű Sá­torhegyek Üjhely mellett; innen a Bodrogon erdős ró- naság. Itt is, ott is egy-egy kis erdő... virító zöld me­zők, rajtok egy-egy kis tó. szélén sás, tisztáján pedig fehér vízi liliomok, s fölöt-' te jajgató sirályok lengetik hosszú szárnyaikat.. A 19. század második fe­lében igen lassú ütemben megkezdte ugyan működését a Bodrogközi Tiszaszabályo- zó Társulat, s bár több tíz­ezer hektárnyi területet si­került elhódítani a víztől a földművelés számára, de az ár- és belvizek, a tavak, lá­pok, mocsarak továbbra is meghatározói maradtak a bodrogközi tájnak. Az ősz végi esőzések után szinte megközelíthetetlen volt még a századfordulón is ez a vi­dék. Csak a fagyok beálltá­val lehetett egyik faluból, tanyából a másikba eljutni. Az idős emberek szüleik el­beszéléseiből, vagy talán még a saját gyermekkoruk­ból is emlékeznek a „sárcsó­nak” nevű „közlekedési esz­közre”. Nagy sár idején ugyanis lovat fogtak egy széles fenekű ladik elé, s abba felszedték a falusi gyermekeket, és úgy szállí­tották őket az iskolába. A Bodrogköz kiváló taní­tómestere, jeles néprajzi ku­tatója, a 101 évvel ezelőtt született Kántor Mihály sze­rint közlekedési eszköz gya­nánt szolgált a láp is. Lassú mozgású vagy éppen álló se­kély vizek, tavak sajátos nö­vényi képződménye volt a láp. A vízinövények egymá­son át- meg átfonódva, el­halt részeiket is összetartja, évről évre halmozódva el­szenesedtek, tőzeggé vál­tak. És bizony a tőzeg a ré­gi időkben gyakran kigyul­ladt, kékes-rőt lánggal égett, füstölt. Ilyet — e sorok író­jával együtt — az idősebb bodrogköziek még láthattak. Különösen éjjel, sejtelmes, kísérteties hatást keltett az emberekben, s ilyenkor szokták mondani az embe­rek: Lüdérc a lápon... Egyébként olyan szilárd és nagy terjedelmű volt a láp, hogy némelyiken egész gu­lya is elfért. Aztán, ha fel­támadt a szél, a láp a rajta levő emberekkel, állatokkal megindult, s vitte őket fa­luba, tanyára. A régi világ elmúlt, nem világtól elzárt, sajátos vi­dék többé az ősi településű Bodrogköz. Az utóbbi évti­zedekben azonban újra olyan nagyarányú elmocsarasodás történt itt, hogy kormányza­ti nagyberuházásként meg­kezdték a Bodrogköz komp­lex meliorációját. Az egykor oly titokzatos „lüdérc” végképp eltűnik hát a Bodrogközből, hogy a 22 községben és a nagy ki­terjedésű tanyavilágban élő mintegy 30 ezer ember éle­te az eddiginél könnyebb, kényelmesebb, jobb legyen. Hegyi József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom