Észak-Magyarország, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1986. szeptember 27., szombat A lakosság személyi • jövedelméből 1,8 százalékot fordít kultúrára, 10 százalékot viszont alkoholra. Mindenki tudja, hogy nincs ez így jól; meg kellene fordítani az arányt, vagy legalábbis változtatni a fogyasztói szerkezeten. Igen ám, csakhogy olvasni nehezebben tanul meg az ember, mint inni. Szép számmal vannak olyanok, akik évszámra nem nyitnak ki egyetlen könyvet sem, de minden reggel alig várják, hogy a kocsma kinyisson. Azokról már nem is beszélek, akik hiába is ütnének fel bármilyen könyvet, számukra nem állnának össze szavakká, mondatokká a betűk. A következőkben Király István: Kulturális igény és kulturális környezetszennyeződés című tanulmányának néhány momentumát szeretném átemelni az Új Forrásból — egy kis példányszámú folyóiratból — a sokakhoz eljutó napilap hasábjaira. Mint ahogy ugyancsak ide kívánkozik a szeptemberi Kritika három publikációjának (Életünk minőségéről és értékéről — Thoma László; A tudás és a tudomány értéke — Tamási Péter; Pazarló közoktatás — dr. Bán Ervin) számos megállapítása is. Jelzik már a felsorolt címek is, hogy mi mindennel kell szembenéznünk, hogy megtartsuk — javítsuk — pozíciónkat a világ szellemi ranglistáján. Két kifejezés Király professzor tanulmányának mindjárt az első bekezdéseiből; újvandalizmus, neobarbariz- mus... Nyilván mindenki sejti, miről van szó. Miután a szerző a brüsszeli futball- garázdaságot említi elsősorban, gyorsan leemelem a polcról Végh Antal új könyvét, a Gyógyítőatlant. Mexikói vereségünk morális okai között ilyen adalékokat találok. Focistáink — előre megfontolt szándékkal — szétrúgják egymás lábát, a csapat tagjai — mint strébert — megverik azt az egyetlen társukat, aki komolyan veszi, teljesíti az edző által előírt feladatot. Aztán olvasok egy olyan edzőről is, aki az öltözőfolyosón leütötte az ellenfél játékosát. Szóval nem kell nekünk Brüsz- szelbe menni példáért, Persze nemcsak a fociról és közegéről van szó. Hanem arról, hogy az agresz- szív tettek elkövetői — ha nem is kizárólag, de főleg — a bunkóbandik, a félanalfabéták, a lemorzsoló- dottak. Akik iszonyatos tehertételt jelentettek az iskolának — hátráltatták a többiek tanulmányi előrehaladását, közösségi életét pedig megmérgezték — s az iskola így vagy úgy meg is szabadult tőlük, rábízván őket a társadalomra. Ahol aztán majd újratermelik magukat. Mert általában nem a bunkóbandik gyerekeiből verbuválódnak tudományos és művészeti életünk büszkeségei, vagy a magasan kvalifikált szakmunkások. A lakosság erélyesebb rendőri intézkedéseket követel. Nincs annál szomorúbb, ha minden fontos objektum, pénzintézet, műemlék, művészeti alkotás mellett rendőrnek kell strázsálnia. Humanitásra, értéktiszteletre nem lehet senkit gumibottal megtanítani. Hogy ezek túl szélsőséges példák? Igaz, minden országnak megvan a maga (s mint tudjuk, csak önmagával azonos) csőcseléke. Franciaországban — ahol igazán nagy múltja van az oktatásnak — nyolcmillió analfabéta él. Mi gondunk rá? Valóban, engem sokkal jobban érdekel az, hogy mekkora tömeget képvisel ott a szellemi elit? S mennyire exportképesek az általuk létrehozott produktumok. Hogy miért érdekel? Mert a jövőben ez dönti el egy-egy, nyersanyagokban szegény, s gyenge ipari kapacitásokkal bíró ország sorsát. Azaz dehogyis a jövőben, már régen erről van szó. Tamási Péter — említett — cikkéből idézem: „1960 és 1980 között az Egyesült Államokban a ku- tatás-fejlesztésigényes termékek pozitív kereskedelmi egyenlege 9-szeresére nőtt, miközben a nem kutatásfejlesztésigényes termékek (sic!) negatív egyenlege 187- szeresére, s nem véletlen az sem, hogy több fejlett ország úgy tervezi, hogy az elkövetkező évtized során exportjának körülbelül 50 százalékát fogja kitenni a szellemmi termékek kivitele.” Persze mi is tervezünk, de úgy vélem, eközben többet beszélünk az objektív nehézségekről, a világpiaci árak begyűrűzéséről, mint arról, hogy milyen nálunk a szakemberképzés színvonala, s hogyan becsüljük meg ezeket az embereket anyagilag és erkölcsileg. Mielőtt folytatnám, még pár sor a Tamási-cikkből: „ ... egy tudományos alapokon jól kialakított gazdaságpolitika ... nagymértékben fellendítheti egy ország fejlődését, míg elhibázott gazdasági koncepcióval, rossz szervezéssel — még ha a fizikai dolgozók a maximumot teljésítik is — stagnálás léphet fel, sőt visszafejlődés is bekövetkezhet.” így válik eltartottá a termelő munkások jelentős tömege. Mert nemcsak az iskolákat, kulturális-művészeti intézményeket kell eltartani — így van ez Miskolcon is —, hanem a ráfizetéses üzemeket, s azok munkásait is. Tehet erről a tisztességgel dolgozó munkás? Más kérdés, hogy a tisztesség és a szorgalom nem elég. Mindenki tudja, hogy a gyenge anyagok csak kis terhelést bírnak. A leggyengébb (elnézést a szóért) gyerekanyagból újratermelődő ipari munkásság milyen szellemi, fizikai, erkölcsi terhelést bír el a társadalmi termelés folyamatában? És hogy tudja szellemi erejét újratermelni az a mérnök, aki csak ötvenéves korára éri utol a bérlistán a munkást? Thoma László: „A tudás ma nálunk nemcsak hosszú távú befektetés, hanem olyan tőke, mely igazán sohasem térül meg... a középiskolában nem elég jónak lenni, hanem a legjobbnak kell lenni, mert kemény konkurenciaharcot kényszerít ti- nédzsereinkre a felsőfokú oktatás zártsága; a főiskolát és az egyetemet elvégezve viszont érdemes lesz elmenni ablakot mosni, vagy benzinkútnál kiszolgálni, mert másképpen az önálló életkezdéshez való jogot és lakást megszerezni nem lehet.” A Pályaelhagyók című tévésorozatra bizonyára sokan emlékeznek még. De hát ők legalább választottak, ha bármekkora árat is kellett fizetniük és fizetnünk ezért. De mi lesz azokkal, akik tes- sék-lássék végzik a maguk szellemi munkáját, miközben taxiznak, ablakot pucolnak, divatcikkekkel ügynökölnek stb. Biztos, hogy lesz lakásuk, de az már nem egy — szellemi erejét karban tartó és folyamatosan utánpótló — értelmiségi család otthona lesz, hanem gyors anyagi sikerekre spekuláló házi géemká. „Szellemi kapacitásainkat kellene maximálisan kihasználni a stagnálásból való kilábalásra” — írja Tamási Péter, de hogyan, mikor, Thoma László szerint: „a tudás és a műveltség presztízse csökkent, s ennek aggasztó jeleit az, új generációknál is megfigyelhetjük”. Nos, ebben a társadalmi atmoszférában vált a kultúra is mint áru a kereslet és a kínálat függvényévé. Megfeledkeztünk arról, hogy a szocialista társadalom különleges árujáról van szó. A lélek környezetéről — ahogyan Király István mondja —. ami kommersszel, giccsel szennyeződik. „Hiszen a piacnak a környezetszennyeződésre nincs sose szeme, s még inkább így van ez kulturális vonatkozásban. A A félelem szárnyakat ad Ki ne ismerné a vizsgák előtti izgalom nyomorúságos érzését? Akár iskolai, akár egyetemi, akár csak gépkocsivezetői vizsgáról van szó: sok vizsgázót már a vizsga- kérdések gondolatára is kiver a veríték. Sokakat a legalaposabb felkészülés sem ment meg ettől a vizsgaizgalomtól. Emellett éppen a legfélénkebb vizsgázók érik el a vizsgán a legjobb eredményeket — legalábbis akkor, ha a követelmények nem túlságosan nagyok és a vizsgázók nem kapnak váratlan kérdéseket. „A köny- nyű feladatokat az érzékenyek oldják meg a legjobban. A félelem szárnyakat adhat” — jelentette ki Rainer Bösel, a nyugat-berlini Szabad Egyetem pszichológiaprofesszora. Bösel már több mint tíz éve foglalkozik a vizsgázók magatartásával, félelmeivel és srtresszével. Vezetése alatt 450 orvostanhallgatóból és közgazdaságtan-hallgatóból álló munkacsoport vizsgálta meg kérdőívek segítségével és személyes beszélgetések során a vizsgalázzal küszködök magatartását. A megvizsgált hallgatók egy- harmada „szenzitívnek”, egyharmada „defenzívnek” és egyharmada „félelemmentesnek” bizonyult. A szenzi- tívek szenvedtek leginkább a vizsgaláztól. A defenzívek csökkentették a teljesítményre vonatkozó igényeiket. A harmadik csoport a vizsga izgalmában sem változtatta meg teljesítményigényét. Bösel a tesztek kiértékelése után azzal vigasztalta a félelmekkel teli, feszültségre hajlamos szenzitíveket, hogy azoknak a magatartása sem helyes, akiknél a követelmények nyomása „energiával teli vállalkozó kedv érzését” váltja ki. Azonkívül, állapította meg a pszichológus, a defenzívek és a nem-izgulók sem mentesek a félelemtől, csak leplezik félelmüket. pénzszerzés, a manipuláció ott a művészet. S az üzleti mohóság a fel-nem-vértezet- tekhez, a nem-elég-művel- tekhez, a kulturálisan gyengékhez, és elesettekhez, akár az alkoholt, a művészetalkoholt: a konzumkultúrát, a giccset, a szennyest is készséggel szállítja.” Engedelmeskedhetünk-e hát — mi itt és most Magyar- országon — a kulturális szabadpiac törvényeinek? Vagy hogyan védjük meg, hogyan támogassuk értékeinket? A közelmúltban azt mondja egy illetékes főember: A magas kultúrának sehol nem a televízió a hordozója, miért várjuk, hogy éppen nálunk az legyen? Talán azért, mert egy — a lélek környezetére is figyelő — szocialista ország állami televíziójáról van szó, a legnagyobb hatású médiumról, s azért is, mert mi nem téveszthetjük össze a különböző felmérésekből tükröződő úgynevezett „népakaratot” a társadalmi fejlődés diktálta „.népérdekkel”. (Bár a kisgyerek zizit, röpít, limonádét kér folytonosan, de mi tudjuk,- hogy igazi táplálékokra is szükség van, ha fel akarjuk nevelni.) Vagyis: kevesebb Maláji tigrist! Kevesebb igényzül- lesztő művet a könyvpiacra. Itt van előttem Végh Antal könyve, ami hetek alatt készült el 250 ezer példányban. Ára 68 forint. Ezért a pénzért — immár leárazva — kapok egy Proust- és egy Dosztojevszkij-kötetet. Azokat mégsem kapkodják el. Minek is? Nálunk akármelyik egyetemen vagy főiskolán szerezhet az ember diplomát az említett két író tüzetesebb ismerete nélkül. Persze egy Eötvös kollégista — annak idején — nem úsz- hatta volna meg felületes, tessék-lássék tudással. De nem is akarta, mert ösztönzést érzett, hogy .. . Nem folytatom. Mire érez ösztönzést az a tanárjelölt, akinek a jövő hetenként két irodalomórát ígér egy szakmunkásképzőben? „Ez szakiskola!” — háborgott egy nagy intézmény mérnök-igazgatója, mikor szóvá tettem, hogy az esti tagozatos (felnőtt) érettségizők nem tudják az Űj Magyar Lexikont kezelni. Végül is mire figyelmeztet Király professzor? Arra, hogy a kultúrában az eti- kum és az esztétikum a mérőeszköz, és nem a forintérték. És, hogy a piaci hatásokat — a maga dotációival — ellensúlyozza az állam. És még valamit, most már szó szerint: „Olyan társadalmi atmoszférára van szükség, ahol az irányító érdekhierarchiában magas fokon áll a kultúra, a tudás. Rangot s presztízst kap a műveltség.” Gondolom, világos: nemcsak a lélek közvetlen környezetéről van szó ... Gyarmati Béla Bösel semmiképpen sem akarja kutatásaival a félelmet megszüntetni. „A félelem hozzátartozik életünkhöz — véli. — Végigkíséri a napi akadályok leküzdését, de kíváncsiságunkat és a tapasztalatok gyűjtését is.” A pszichológus inkább csökkenteni akarja a félelem negatív hatásait, és ugyanakkor hasznosítani kívánja a félelem „pozitív lehetőségeit”, mert „a félelem szárnyakat ad.” De Bösel nézete szerint sincs értelme annak, hogy izgatottan egy nyilvánvalóan reménytelen helyzetet akarjunk megoldani. Helyesebb, ha először visszavonulunk, megnyugszunk, és a helyzetet újból felmérjük —, amennyiben ez lehetséges. A pszichológus azonban elismeri, hogy nincs kész recept a félelem leküzdésére. KUZMÁNYI GUSZTÁV VERSEI Szeptember Kacson Az alma az ölünkbe hullong, méz csurran meg a szőlő alján. Füstöl a hegy, fátyla az útig leng. Megállunk a kereszt balján az útszélen, hol lila árnyak az esti harangszóra várnak. Régi imánk kellene mostan, de bűvölt gyermekszemünk hol van, hogy benne hála fénye égne? Áldott Ősz mégis, Csönd és Béke Őszi metszet Hallom hangját az erdő lila esthajnalában felremeg megreszketnek a fények, árnyak, sárga és vérszín levelek. A sóvárgás vad románca ez mellem boltján is áthörög és a csaiitban egy szürke árnyék moccan s eldördül egy lövés. SSa»SíB8S8SSíS8^^ Magyar Miután Buda 1541-ben török kézre került, majd a török egyre jobban kiterjesztette hatalmát, az ország három részre szakadt: a középső terület a töröké, nyugaton a Habsburgok uralkodnak, s magyar hatalom csak keleten alakulhatott ki, ahol sok küzdelem után létrejött az erdélyi fejedelemség. Ebben a helyzetben a magyarok nem ismerhették a békét. Független, egységes országot akartak, amit csak szabadság- harccal lehetett megvalósítani. Ebben a gazdasági és kulturális fejlődést erősen akadályozó helyzetben köszöntött hazánkra az európai újkor. A legkiválóbbak látták, hogy előbb a török veszedelemtől kell megszabadulni, hogy kedvezőbb legyen a helyzet a Habsburg iga lerázására. Zrínyi Miklós (1624—1664) költő és hadvezér államférfiúi bölcsességét mutatja, hogy a törököt tartotta a nagyobb ellenségnek. Ezt érezzük dédapja hősi harcairól szóló nagyszabású eposzának, a Szigeti veszedelemnek berekesztéséből is: De híremet nemcsak keresem pennámmal, Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal; Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, Vígan buríttatom hazám hamujával. A 17. sz. közepétől újabb virágzásnak indul a népköltészet, amely gyakran a törökdúlásokhoz és a Habsburgok háborús terjeszkedéséhez kapcsolódik. A tatár rabságban lévő erdélyiek dala az 1657-ben elhurcoltak sanyarú sorsát panaszolja. Kezeink bilincsben, Tömlöc fenekében Vagyunk, nagy ínségben — Tatárok kezében. Hogy a béke viszonylagos lehetőségét ebben a vérzivataros korszakban is fel lehetett használni arra, hogy a kultúra gyarapíttassék, kitetszik Szalárdi János (1601—1666) Erdély történetének szentelt, Siralmas krónika című művéből. A Bethlen Gáborról szóló fejezet a béke szomjúhozá- sáról tanúskodik pl. így „Bethlen Gábor fejedelem azonnal az ország megcsendesítésére, békességének, törvényének helyreállítására ... fordító elméjét... Bibliothékát különbkülönb tudományokhoz tartozó gyönyörűséges jó könyvekkel rakatott...”
