Észak-Magyarország, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
1986. szeptember 27., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Negyven éve indult a falujárómozgalom „A falujárásnak az egész magyar vidéket átfogó mozgalommá kell fejlődnie!” — hangzott a Magyar Kommunista Párt felhívása 1946. szeptember 20-án. A kommunisták tudták, hogy a falujárásnak gyökerei vannak. A népi írók mozgalma a fel- szabadulás előtt ugyanúgy a vidéki gyökerekből táplálkozott, mint az egyetemista ifjúság falukutatása. A Magyar Kommunista Pártnak jelentős erői voltak falun, s ezekre építve országos mozgalommá kívánta fejleszteni a falujárást, szorosabbá téve a munkás-paraszt szövetséget. A felhívás nyomán vonatra és teherautóra ültek munkások és értelmiségiek, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül a gépszerelők ekéket javítsanak, építőmunkások utakat egyengessenek, cipészek lábbeliket talpaljanak, orvosok fogat húzzanak és orvosságot írjanak fel, ügyvédek jogi tanáccsal szolgáljanak. „Templomokat, iskolákat, utat, hidat, kutakat, kultúrházakat javítanak, meg gépeket, szerszámokat, edényeket, szegény parasztok lakásait hozzák rendbe... a telekkönyvi szakemberek az új gazdáknak beadványokat, kérvényeket fogalmaznak, eljárnak az ügyekben a jogászok a hatóságoknál” — összegzi az MKP a falujárás első tapasztalatait. A falujárás a községi pártszervezetek erősödését hozta magával, olyan tekintélynövekedést, amely bizalmat szült. összegezve a fenti vázlatos felsorolást mai szóhasználattal így fejezhetnénk ki: a szövetségi politika magvetése a falujárás volt a felszabadulást követő esztendőben. Ugyanakkor a türelmes szövetségi politika évei is voltak ezek. A Magyar Kommunista Párt így utasítja a falura utazókat: „Ne avatkozzanak be az elvtársak szervezeti kérdésekbe, személyi viszályokba, hanem ilyen tapasztalataikról azonnal tegyenek jelentést a felettes járási vagy megyei vezetőségnek. Általában viselkedjenek a városi elvtársak pártszerűen, óvakodjanak minden fölényeskedéstől. A falulátogatásokat ne használják fel sem bevásárlásokra, sem ivásra”. Ma is megszívlelendő útmutatás ez még akkor is, ha az a szakadék, amely 1946-ban a város és a falu között tátongott, ma már nem olyan széles. A számos tanulság mellett még kettőt. A falura érkező munkások magától értetődőnek tartották azt, hogy a segítségnyújtás mellett még kultúrelőadásokat is tartsanak. Ez még nem a „csasz- tuska korszak”, Bartókot és Kodályt énekeltek, József Attilát szavaltak. Nemcsak kultúrát vittek a falukba, hanem tanultak is a magyar vidéken élőktől. Hiszen ezek a munkások részben falun születtek, apjuk vagy nagyapjuk még zsellér és nincstelen volt. Tanultak tehát, hiszen a falunak mindig volt mondanivalója. Negyven év múltán csak akkor tudjuk megérteni, hogy miért sikerült az 1956-os fegyveres ellenforradalom leverése után egy-két esztendővel a mezőgazdaság szocialista átszervezését megvalósítani, ha ismerjük az „előtörténetet”. Az a mag, amelyet 1946- ban elvetettek, megfogant és szárba szökkent. Tudjuk, hogy volt jégverés is, tudjuk, hogy voltak olyan esztendők, amikor tragikus torzulások szikkasztották a vetést, mégis ma ennek a magvetésnek a gyümölcseit tesz- szük gyermekeink elé. R. L. Műanyaghegyek A két amerikai Hyatt-íivér segítette győzelemre 1870- ben a műanyagokat a celluloid feltalálásával — 10 000 dolláros díj reményében. Akkor a biliárdgolyókban az elefántcsont helyettesítéséhez volt szükség rá. Csakhogy a celluloidgolyó közepében levő cellulóz-sellak keverék gyakran felrobbant, ha a biliárdgolyók túl hevesen ütköztek össze. Ma viszont a már mindenütt jelenlévő műanyagok a szívósságukkal okoznak nagy környezetvédelmi problémát, 1960 óta az NSZK-ban és Nyugat-Berlinben több mint 96 millió tonnás műanyaghegy jött össze és ennek csak egyharmada lelt eddig hulladék. És a hegy azóta is napról napra 9000 tonna műanyaggal növekszik. Egyetlen anyag sincs úgy elterjedve, mint a műanyag tompa, kongó hangjával és gyakran intenzív színeivel. De nem tudunk meglenni nélküle. Nyugat-Berlinben az Elefanten Press Galerie kiállítást rendezett közel 2500 történelmi és modern műanyag tárgyból. Nyugat- Berlinben bemutatták, hogy a műanyag szinte mindenben segítségünkre van: a felmosóvödörtől az ékszerig, az autókarosszériától a műszíven keresztül a karácsonyfáig és chipekig. Már a szülésnél műanyag kesztyűben segítik világra a kisbabát, majd az élet végén a temetkezési vállalat magától értetődően kínálja a gránitnak látszó műanyag urnát. A mellékelt képeket „A szabadságharc hadserege” című, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent könyvből vettük. Két év híján száz- # negyven éve aratta első döntő győzelmét a magyar honvédség Pá- kozdnál. Hogyan jött létre ez a hadsereg? Erről mindent föltártak a történészek. Küzdelmes volt ez a folyamat, mint ahogyan később a túlerővel szemben hősiesen küzdő hadseregé is. Ránk kényszerítették ezt a háborút, a sebtében toborzott honvédség a betolakodó Jellasics császári serege ellen fogott fegyvert. Nem erre az évfordulóra készült A szabadságharc hadserege című, tartalmában és kivitelében igényes és szép album: Barczy Zoltán és Somogyi Győző munkája, de tiszteletadásként, kegyeletként ezúton is felhívjuk rá a figyelmet. Többet — mert szemléletesebben — mondanak ezek az ihletett színes rajzok, festmények a korabeli egyenruhákról, zászlókról, fegyverekről, mint a száraz hadtörténeti leírások. Somogyi Győző évekig tanulmányozta a múzeumokban látható, korabeli metszeteken, feljegyzésekben található dokumentumokat, hogy híven tudja felidézni 1848—49 katonai viseletéit. Természetesen nemcsak a magyar honvédekét, de az ellenfélét: a császári hadseregét is. Többek ezek a színes képek, mint illusztrációk, mert minden figura egyesített, s nem csupán a közismert főtisztek (Görgey, Bem, Damjanich stb.) portréi. A kegyelet és a tisztelet mellett érezhetően a szeretet is vezette a művész ceruzáját, ecsetjét. A lőporfüst már régen eloszlott Pákozd dombjai fölött, a hősök csontjai is elporladtak. De mi, a hálás utókor minden évben, most is meghajtjuk az emlékezés zászlóját előttük. SMÍ0MM Víz mellett, horgászat • közben az ember könnyen köt ismeretséget. Már órák óta nincs kapás, így aztán a szomszéd átszól, hogy most, erre a tóra a sértődés hozta ... Volt egy biztos helye, máshol, a szák soha sem maradt üresen, de oda kellett hagynia, mert először az asszony, aztán pedig a szomszédok reklamáltak a hal illata, jobban mondva a szaga miatt. A zsákmánnyal kecsegtető tó körül villák, nyaralók pompáznak, a kiránduló sem kerüli el, a haltelepítők sem hagyták figyelmen kívül. Minden együtt van itt: a hűtőszekrénnyel és színes televízióval felszerelt bungaló, a csónak, a hideg sört kínáló vendéglő, a kocsival könnyen elérhető és gyaloglásmentes összkomfort, s persze a hal a vízben ... Csakhogy ez a hal mocsárszagú, alga-leheletű, gasztronómiailag alig élvezhető ... Beszédes szomszédom így hát új vizekre evezett. Ezt a tavat nem kerítik puccos házak, a vizet nem rontja elszállítatlan és elvezetetlen hulladék, s talán a hal is jobb ízű. Ez a hely egy-két évig bizonyára nyugalmas lehetőséget kínál, de ha fölfedezik a kalyibaépítők. szemetelő turisták, akkor továbbállunk. Akad másik tó is. Üjabb. Hányán, hányszor, hány dologgal vagyunk így?! A folyamatos felújítás hiánya miatt leromlott műhelycsarnokot inkább felrobbantják, csak hogy épülhessen a sokkalta drágább új. A tmk-t nélkülöző gépek szemétre kerülnek abban a reményben. hogy a nagytakarítást automatikusan követi majd a technikai megújulás, holott megeshet, hogy erre az erőszakos innovációra nincs anyagi fedezet, megfelelő szakmai ismeret, s azonos színvonalú technológiai gyártósor. A buldózeres város- rendezés, városépítés is hihetetlen rombolást okozott, hiszen sokszor indokolatlanul és értelmetlenül pusztítottunk el régi, szép, még használható épületeket, néhány uniformis panelházért ... Rontjuk, bontjuk, felejtjük a régit, s valami ködös, futurista kábulatban azt hisszük, hogy az újat csak „bölcs és balgatag” eleink alkotásainak romhalmazán lehet felépíteni. Miért van az, hogy egy lábbelit talpaló, sarkaló cipésznek kisebb a becsülete, mint a mindig vadonatújat gyártó, futószalag mellett dolgozó cipőgyári munkásnak? Miért kap többet, pénzből is és a közfigyelem reflektorfényéből is a panelszerelő, mint a régi házak restaurátora? Miért nem egyenrangú foglalatosság az értékmentés az értéktererritéssel? Mi hozza közös nevezőre ezt a két fogalmat az elméletben és a gyakorlatban is, miután tudjuk, egyre inkább tudjuk, hogy végül is egygyökerű fáról van szó? Nem a visszatekintés nosztalgiája íratja velem ezeket a sorokat. Csak sajnálam veszni hagyni értékeinket. Ami kihalt, megsemmisült, tönkre tétetett: az végképp elveszett. Ettől, s ennek hiányában szegényebbek leszünk. Mert gazdagságunkat nemcsak új arannyal, még festékszagú épületekkel, új beruházásokkal növelhetjük, hanem a régi ékszerek, érdemek és értékek fényesíté- sével is ... Visszatérve a bevezetőben említett gondolathoz: örülök az új tónak, de sajnálom a méltatlanul lerontott régit. Már csak a halak miatt is. Mert a halak a legjobb indikátorok, s ők minden másnál pontosabban jelzik — hiszen a víz az életelemük —, hogy valami baj van, hogy veszélyben az egyensúly. Brackó István
