Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. augusztus 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 L-ap-szem-lélek Egykori főszerkesztőm, akinek minden Szava és gesztusa ma is érték és mérték számomra (lásd: iskolateremtő egyéniségek!), többször is hangsúlyozta: nem esziünk kézzel! Ami a hírlapírásban annyit jelent, hogy minden témához — de főleg minden emberhez — tisztelettel, a megfelelő fonmák betartásával, közeledünk. Nem ugrunk néki az élénk tálaitoknak; nem tépjük szét, nem csámcsogunk rajta, nem turkálunk azokban — főleg 'kézzel nem! —, csak tiszta és tisztességesen kézéit (evőeszközök használata megengedett. Azóta is eszembe jutott néhányszor, hogy mesterem éhhez az alapvető erkölcsi tanításhoz, miért az étkezési etikett köréből vette a hasonlatait? Nyilván azért, mert röviden és szemléletesen akarta magát kifejezni. (Ez is hírlapírói erény.) Az evő (étkező, habzsoló, faló, eszegető, csipegető, ízlelgető) ember felidézéséhez tényleg nem szükséges nagy vizuális fantázia. De hát n'aipii élményünk is van éppen elég. Annál is inkább, mert nálunk az emberek nagy többsége — napjában legalább egyszer — nyilvános helyen étkezik. Lássam miként eszel, s megmondom ki vagy! Az evés sokat élárul kinék-iki- nék a személyiségéről; mondtatnám 'leleplezi az embereket. Ezért is nem akarnak együtt ebédelni a publicistával Sulyok Katalin partnerei, (fis: 1986. aug. 15.) S hogy miért foglalkozik irodalmi és politikai hetilapunk az étkezés i llemszabályaival ? Nyilván azért, mert az étkezés szervesen hozzátartozik kultúránkhoz. Nem vagyok különösebben finnyás, ettem már árok partján csajkából, tarlón, erdőben víz mellett nyársról, bográcsból; koszos népbüfékben és mindenféle üzemi konyhán — de aki nem tud szépen enni, az valamiféle viszolygást kelt bennem. Mert. hogy engem aranykanállal zavarásztak a meisseni porcelánokkal terített asztal körül? Nem! Egy olyan távoli tanyán tanított meg anyám szépen enni. ahol még az AEGV (Alföldi Első Gazdasági Vasút) szerelvényei is csak feltételesen álltak meg. De hát mit jelent az, hogy szépen enni? Nem okvetlenül a halkés szakszerű használatát. Szépen enni — számomra — azt jelenti, hogy ízléssel és mértékkel táplálkozunk. Ezt egykor nemcsak az arisztokratáik, nemesek és polgárok tudták, hanem tudta a nép is. Parasztok, pásztorok — jóllehet csak egyszál kanállal, vagy bicskával — de mindig megfelelő rítus szerint, gusztusosán és gusztust keltve — étkeztek. Tiszta kézzel, kalap levéve — csendben. A paraszti társadalomban az első szólás volt, amit a gyerek (megtanult az asztal mellett: „Magyar ember evés közben nem beszél”. Időközben feltétlenül javult étkezési kultúránk (többet, jobbat, ízletesebbet eszünk), de sajnos nem lett kultúráltabb az étkezésünk. Tulajdoniképpen ezt bizonyítja „Eszünk, de hogyan?” című cikkében Sulyok Katalin. Példái inkább szomorúak, mint meghök- kemtőek, hiszen mi is naponta találkozhatunk olyan felnőttekkel, akik nem tudják, hogy melyik kezükbe fogják a villát, s látjuk a futószalagon étkeztetett napközis gyerekek habzsolását, de ismerősek a futtában, kapkodva evő családok is. A látlelet első bekezdéseire azonban többször is visszatérek. Sulyok Katalin egy — elegáns étteremben tartott — érettségi bankettre viszi el az olvasót. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, csak az érettnek éppen most nyilvánított fiúk és lányok nem tudnák tisztességesen enni. Birkóznak a kanálról minduntalan lecsúszó metélt tésztával (van, aki késsel próbálja a hosszú „cérnaszálakat” feldarabolni, mások csak lekanailazzák róla a levest), a rántott húst ügyetlenkedve aprítják, (egy leány többször is elejti 'kését), majd félretéve a gyilkos szerszámot felvillázzák tányérjukról a húsdaraibkákat. A dilemma széllemes megfogalmazása: „Az nem kétséges, hogy a tányéron levő ennivalónak el keflil jutni a szájig. A kérdés csak az: mii módon jut el?” Büszke vagyok rá, hogy annak a félszáz kollégistának — az én osztály- és kortársaimnak —, akik Szafmér legmélyebb rétegeiből kerülitek közös asztalihoz, egy régi szeptemberben. mennyire nem Okozott már karácsonyikor gondot a kés és villa rutinos (készséggé vált) használata. De menjünk csak vissza a kínos hangulatú bankettre. „A tanárok úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit. Ennél okosabbat mit tehettek volna? Négy év után és épp ez ünnepélyes alkalomkor tanítsák meg az érettségizett embereket kés-villa együttes használatára?” Az érettségi banketten már tényleg nincs miit tenni, legfeljebb együtt szégyenkezik tanár és tanítvány. De talán négy évvel korábban, s a négy — együtt töltött — év aláltt... 'Hogy miiként volt ez nálunk azon a szeptemberen? Az első vacsorán a kollégium igazgatója — miután körülültük őt — bal kezébe vévé a villát, jobbjába pedig a kést és mondá ... A kis fekete J. próbálta ki először a „szerszámok ’ használatát — tányérjából messze repül a falat. De ugyanez a suta kislány az érettségi bankettünkön fesztelenül fogyasztotta vacsoráját, miközben arról faggatta az elnököt, hogy miért nem adják ki Szerb Anita! irodalomtörténetét? 1954-et írtunk, nem csodáltam volna, ha akkor meg az elnök elől repül el a falat. J. tehát mást is megtanult, nemeseik a kés-villa együttes használatát. („Senki sem születik késsel és villával a kezében” — mondotta voLt igazgatónk.) De mit tanultak meg a Sulyok Katalin maturált jai? Lehet, hogy majdnem mindent, amit követelt középiskolájuk. Lehet, hogy különben ez egy igen jó osztály vallt. Ámbár az ember egy kicsit szkeptikus. Vajon nem ők azok, akik felvételi dolgozatukban olyasmiket írtak, hogy — erről az És idézett számának egy másik oldalán értesülünk — „Dózsa és Rákóczi ügye elbukott. mert az áruló Görgey aláásta a munkásosztály egységét, s hogy Rákosi Mátyást a Duna jegén kormányzóvá kiállították ki a darutollasdk .. Ne vessük el a sulykot! Aki nem tud kultúrköre követelményeinek megfelelően étkezni, az még nem hülye. De az biztos, hogy igénytelen, bogy Valamit nem tanult meg. Nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy van egy társadalmi megállapodás, melynek illemszabályai szerint étkezünk. S hogy ez a szabály többé-ikevésbé érvényes az eurépái társadalmakra. Kétségtelen, hogy az étkezési etikettet a polgári társadalomtól örököltük, mint ahogyan a pantallót és a nyakkendőt is. Nem olyan örökség, amit meg kell vetni, el kell dobni. Bár volt időszak, mikor erre ösztönöztek. A nép nevében. Leginkább olyanok, akiknek semmi közük nem volt a néphez. Akik kézzel ették ... Gyarmati Béla Fotó: Balogh Imre S"W. Az egykori budai városháza, Hadik András szobrával Á félhold árnyékában (2) Vegyünk elő egy térképet, engedjük szabadjára a képzeletünket és menjünk vissza két-három évszázadot az időben. Mekkora volt az a török birodalom, amelynek seregei 1526-ban tönkrezúzták a mohácsi mezőn a magyar hadakat és utána elfoglalták az ország jelentős hányadát? A félhold világított Észak-Afri- ka fölött Egyiptom, Tripo- lisz, Tunisz és Algír a török birodalomhoz tartozott. Ugyanígy a mindenkori szultánnak fizetett adót Irak, a Vörös-tenger keleti partjának, a Krím-félszigetnek és a Balkán-félszigetnek a lakossága. Óriási katonai hatalom tartotta rettegésben a török birodalom határán élő népeket, országokat, mert soha senki sem tudhatta, hogy Konstantinápolyban ki ellen főznek támadó terveket a nagyvezér tanácsadói. Térjünk vissza a végzetes 1526-os esztendőre, amikor is II. Lajos király serege megsemmisült Mohácsnál, itt a túlerő diadalmaskodik, míg 1541-ben a cselvetés győz, mert ékkor amíg Szulejmán szultán Budán kívül fogadja a kis János Zsigmond gyerekkirályt és három gyámját, addig a török katonák Buda nyitott kapujain, mintha csak a palotákat bámulnák, békés szándékot színlelve, besétáltak a Várta, és amire a megtévesztett őrök, polgárok, észrevették, már minden kaput, teret, kereszt- utat elfoglaltak. Harc, puskalövés nélkül. Ekkor senki nem sejthette, hogy amilyen könnyen jutott Buda a török birtokába, olyan nehezen tudják majd a keresztény hadak 145 esztendő múlva visszafoglalni. Csaknem másfél évszázadig a félhold ragyogott a Duna magyar partja fölött. Amikor a törökök fortéllyal megszerezték Budát, a janicsárok parancsnoka lovas hírnökökkel adta a lakosok tudomására: — A hatalmas Szulejmán császár parancsolja, hogy a városban mindenki tegye le a fegyvert és maradjon otthonában. Aki nem engedelmeskedik, annak levágják a fejét. A polgárok megrettentek, és nem mertek szembeszállni a turbános katonákkal. Ezzel megkezdődött a törökvilág Budán. A város megváltozott, ezt jól érzékelteti Reinhold Lubenau königs- bergi utazó naplójának egyik részlete: „... A házak és paloták, amelyekből rendkívül sok volt valaha, jobbára düle- deznek, megtámasztva állanak. Mert ha a törököknek lovaik számára helyük van, azzal sem törődnek, hogy házaikba behull az eső. A tekintélyes épületeket puszta hiúságnak tartják ... Nem nagyon törődnek azzal, hogy a házakban egerek, gyíkok, menyétek, skorpiók tenyésznek, mert ők a házakat, mint zarándokok, átmeneti szállásnak tartják ... Nagy uraik azonban szép kerteket is csináltatnak, ezekben fényűző fürdőket építtetnek.” A törökökre emlékeztetnek a később feltárt leletek, így például a hajdani Pasa sze- ráj romjai. Aki elmegy a mai Vármúzeumba, az megláthatja a török művészet, a fegyverkészítés, az iparművészet sok remekét. Budát azonban rengeteg kár érte. 1578. Drámai esztendő. Ekkor a villám belecsapott az egyik palotába, ahol a törökök lőport tároltak. A budai palota kövei, amint ezt Zolnay László, „A budai vár” című könyvében is olvashatjuk, a Duna jobb partjáról átrepültek a bal partra, szétszakították a folyamon létesített hajóhidakat. Növelte a bajt, hogy a robbanás nagy tűzvészt okozott. Ilyen csapás még nem érte a palotát és a környező épületeket. Aki ekkor látta a várost, hihetetlennek tarthatta a korábbi itáliai mondás igazságát: „A kerek világnak három város a gyöngye: Velence a vizeken, Buda a hegyekben, és Firenze a síkságon.” A lőportár robbanása pedig nem is Buda romlásának a vége, hanem éppenséggel a kezdete volt. 1591-ben Rudolf császár követe ajándékokat vitt III. Murád szultánnak. A diplomata kíséretében utazott Vratiszláv, egy nemes cseh fiatalember is, aki ezt jegyezte fel budai élményeiről: „Régen Buda külvárosaiban is szép épületek emelkedtek, régi magyar királyok és főurak lakóhelyei. Ma már csak romok láthatóak. Ami pedig még fennmaradt és némileg lakható, az kaszárnyául szolgál. A katonák szegények, alig kapják meg mindennapi szükségletüket. Nincs otthon mit őrizniök. Ha a tető valamelyik részén átcsorog a víz, akkor ahelyett, hogy megjavítanák, áthurcolkodnak a ház másik végébe, ahol még száraz helyre vethetik fekhelyeiket .. A cseh fiatalember elismeréssel ír a török fürdőkről, amelyeket ki is próbált, és feljegyezte, hogy kilenc kerek fülkében sárgaréz csapokon folyik a hideg és meleg víz. Fontosabb persze az — mert Rudolf császár és magyar király kémfeladattal küldte embereit Buda várába —, hogy megszámolták, harminc ágyú védi a falakat, és az egyiknek a csövébe még egy ember is beleférne. Feltűnt Rudolf embereinek a török állandó készülődése, a várható újabb harcokra. Mindenütt látták malmukat, amelyek lőport készítettek, erődöt építettek és nagy fegyverraktárakat. Rudolf császár és király ajándékokat küldött a török szultánnak, de ez nem csillapította Konstantinápoly támadó kedvét, megindultak a kisebb- nagyobb támadások. 1596. III. Mehmed szultán személyesen vezette hadait magyar földre és el akarta foglalni Eger várát. A védők nem voltak olyan egységesek, mint 1552-ben, amikor Dobó irányította a katonákat. Eger falait csak kevés magyar, de annál több német, vallon és lengyel próbálta védeni a túlerővel szemben. A katonák, amikor felrobbant egy lőporos hordó, gyáván viselkedtek. Nyáry Pál parancsnokot megkötözték és a várat átadták a töröknek. Szomorú esemény a magyar várak történetében. A hadiszerencse azonban forgandó. 1596. október 26- án, tehát tizenhárom nappal Eger eleste után, Mezőkeresztesnél összecsapott a császári haderő a törökökkel. Ibrahim nagyvezér csapatai győztek ugyan, azonban súlyos veszteségeket szenvedtek. Nincs hosszabb fegyvernyugvás a magyarországi háború ide-oda hullámzásában. 1598-ban a császári és kir rályi csapatok elfoglalják a törököktől Győrt és felvonulnak Buda ostromára. Molnár Károly (Folytatjuk)
