Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-31 / 127. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. május 31., szombat A Ködmön próbája... Tom és a többiek Miskolcon „Félrefordította fejét, a kislány félénken odahajolt hozzá... Szerellek ..." Ezt a beszélgetést sokszor terveztem és sokszor elmulasztottam, Amikor az oktatásügy kiváló dolgozója lett (1960-ban) még nem ismertem. De 1974-ben, amikor Kiváló Óvónő címet kapott, már csak a dolgok jöttek úgy össze, hogy a pedagógusnapi portré nem róla szólt. Készültem nyugdíjas búcsúztatására is (a Munka Érdemrend bronz fokozatát kapta meg előtte), de akkor is közbejött valami. Hétköznapokon is sokszor jutott eszembe, de ha találkoztunk, mindig volt fontosabb, mint ő, az óvónő. Hol az óvodai anyanyelvi nevelésről volt mondanivalója, hol a báb szerepéről, mikor megint arról. hogy milyen fontos lenne, hogy a gyakorló óvónők, pedagógusok írják le, tegyék közkinccsé mindennapi munkájuk tapasztalatait. Amikor — néhány hete — hírül vettem, hogy megkapja a Magyar Pedagógiai Társaság emlékérmét, tudtam, Barna Lujzával most leülünk beszélgetni. ' Tollat, noteszt már letettem, amikor elém tett egy albumot. A kollégái gyűjtötték össze benne az emlékképeket. Az elsőkön vékonyka lány áll gyerekek gyűrűjében. Ez még Bujon készült, ahová sorkosztra először került, némi protekcióval a Brunszvik Teréz Kisdedóvónőképző Intézet elvégzése után. A fiatalabbak szerencsére már nem tudják (talán nem is hallottak róla), volt idő, amikor boldog volt a tanító, ha állást kapott — fizetség nélkül. Ö is a Budapesten élő (gyárban dolgozó) édesmamától kapott kis pénzből élt, és hát a bujiak kosztján. Egy év telt el így, azután kinevezték vezető óvónőnek. Még mindig rettentően fiatal (ez már egy másik kép), amikor 1954-ben a nyíregyházi járás óvodai felügyeletével megbízzák. „Csodála- -tos idő volt a ’megforgatjuk a világot’ ideje. Pedig az nem úgy volt akkor, hogy felülünk a buszra, mert nem volt busz. Igaz, akkor még nem volt kötelező a bukósisak, és néha felkéredzked- tünk a falujárók motorjára. De leginkább nyakunkba terítettük a nagykendőt, és mentünk dombokon át, a dű- lőutakon a szomszéd, a második faluba. Akkor még kéziratban kaptuk meg az óvodai nevelési programot is ...” A következő képek már itteniek. Orvosi javaslatra cserélte fel a szatmári homokvilágot Abaúj hegyeivel. A kis gönci családi ház persze csak később épült meg, ahol édesmama (de ez még Bujon történt, hogy az óvodai főzésre nem akadt helyben vállalkozó szakácsnő, s a mama sietett leánya segítségére) a mindenes. „Másként nem is igen lehetett volna ennyi éven át ellátni a felügyeletet, s ami azon túl volt, szervezni a továbbképzést, eljárni mindenüvé, ahol tanulni, tapasztalatot szerezni lehetett, bedolgozni az országos kísérletekbe. Hetente háromszor reggel négy órakor indultam el itthonról és az este hozott csak haza. Akinek családja, gyerekei vannak, megértem, hogy csak egy-két évig bírja, azután feladja. De én szerettem csinálni. Kezdetben az is bennem volt, hogy vissza akartam kerülni Pestre, ott voltak az ismerőseim, mintaóvónőim szervezték a továbbképzéseket, ők adták a feladatokat is, azután pedig maga a munka, hogy az óvodák ne gyermekmegőrzők legyenek.” És mondja, hogy maga az élet hozta, hogy mindig legyen feladat, mire figyelni való, s hogy ehhez igenis szükség volt arra, hogy ott legyen (legyenek), ahol a viták zajlanak, ahol tapasztalatot lehet szerezni és adni. (Nemcsak a személyes részvételt tartotta fontosnak, rendszeresen publikált is és írásra biztatta munkatársait. Ügy mondta, azért, mert kell a sikerélmény a pedagógusnak is, s ebbe a maga, az eredmények megmutatása is beletartozik.) Akik együtt dolgoztak vele, azt mondják, mindig kitalált valamit. S tűzön-vízen keresztülvitte. Például a közös tapasztalatszerző kirándulásokat, az alsó tagozatos felügyelőkkel és a népművelési szakfelügyelővel való közös látogatásokat. „Ez olyan egyszerű, hogy másképpen nem is lehet. Mert ha komolyan gondoljuk, hogy az iskola az óvodára épül, akkor nemcsak ismernünk kell egymás munkáját, de segíteni is tudunk. De egy közösség, egy falu életében is sok mindent tehet az óvónő, hogy mást ne mondjak, a közművelődésért. De ezt nem elég mondani, csinálni is kell.” Csinálta. S „bár egy nyugdíjas lehetőségei nagyon beszűkülnek”, ő mondta így, még csinálja most is. Az első év úgy telt el, hogy befejezte az OPI-felmérés ösZ- szegzését. De a szakosztály életének szervezését (a Magyar Pedagógiai Társaság megyei tagozatában a kisgyermeknevelési munkaközösséget ő szervezte meg, a pestiben pedig 52-től dolgozott) már átadta a fiataloknak. Azért van még a tarsolyában összegezni, megírni való. Ha más nem, az óvodai nevelés helyi története. A dokumentumok összegyűjtve. Megvannak még a régi mintaóvónőktől elkunyerált szemléltető eszközök is. Mindig is tárgy-gyűjtögető volt. „Az embernek szüksége van rá, hogy megőrizze azokat a dolgokat, amelyek életének egy-egy szakaszában fontosak voltak.” Ezt akkor mondta, amikor a kisdedóvónőképző jelvényét forgattam a kezemben. A jelvényen levő rózsába volt Írva (mostanra kicsit megkopott az írás az idők viharában) az intézet jelmondata, amit ma is magáénak vall: „Vadócba rózsát ojtsatok, hogy szebb legyen a föld .. De ki emlékszik a kertészre? Ki emlékszik az óvónőre? Az első tanítóra, arra igen! Megkérdezte, komolyan gondolom-e? Amikor elköszönt a gönci tanácstagoktól (csak mint vezető óvónő), azt mondta, lenne egy kérése. Ha összetalálkoznak, köszönjenek egymásnak tisztességgel és kérdezzék meg, hogy van a másik. Biztos, hogy utána is lesz még miről és mit szót váltani. Mert vannak közösen megélt emlékek, amelyek előbukkannak a feledésből. Barna Lujza boldognak mondja magát. Elismertnek. Nem a kitüntetések miatt. („Akik adták, csak információk alapján adták, s semmit sem tudtak azokról az emberi kapcsolatokról, amelyekben éltem.”) Már búcsúzó kézfogásra emeltük a kezünket, amikor a szekrénykén levő képet megmutatta. Pici lány ül mellette a széken. Most lesz az esküvője, amelyre a volt óvónéni is hivatalos. A kislány már óvónő és tagja a nemzetközi bábszervezetnek. Talán éppen az ő hatására . .. Csutorás Annamária Fotó: Laczó József Május elsejei lapszámunkban mi is tudtu’l adtuk a hírt, hogy az Egyesült Államokban sok mókát módol- tak ki Mark Twain jubileu- .mának ünneplésére. Például: „A Hartford városban rendezett jubileumi ünnepségen Twain műveit felolvasták. A felolvasásban bárki részt vehetett, egész napon át tartott, egészen addig, míg a vállalkozó kedvűek be nem rekedtek vagy el nem ájultak. Külön az ő ellátásukra orvosok érkeztek Hartfordba. A legvidámabb megemlékezést talán Redding városában tartották: itt a városi parkot körülkerítették »Tom Sawyer kerítésével«, melynek meszelésére ugyancsak bárki vállalkozhatott.” Nem tudom, a jubileum inspirálta-e a miskolci Ködmön (Középiskolás Diákok Művészeti önképzőköre) irodalmi színpadát, hogy vállalkozzon a Tom Sawyer kalandjainak bemutatására. Vagy talán annak a „lereagálása” ez, hogy valami mozdulni látszik megyeszékhelyünkön az amatőrszínház létrehozásában ? A bemutatót követő második előadáson igyekeztünk tetten érni, milyen is az előadás, milyen is a fogadtatás. Tudom, a nézők száma — a befogadók mennyisége — nem értékhatározója egy előadásnak; most mégis azzal kell kezdeni, hogy nagy csalódás volt az úttörőház nagytermében látni és „érezni”: nem kíváncsiak igazán a miskolci diákok, felnőttek a színházas Tom Sawyer-re. Hírek szerint a bemutató előadáson kétharmados ház volt; most nagyjából a férőhelyek ötödén ültünk, jelenlevők. Maga a színpadi játék? Hiszen ez a fontos ... Nos, az Érsekcsanádi István rendezte Tom Sawyer kalandjai sokáig nem találja meg a „hangot” a nézőtéren ülőkkel. És nem azért, mert kevesen vagyunk mi nézők. Azért, gondolom, mert az első játékrészben minden „fennmarad a színpadon” — ahogy szokták mondani, nem jön át a rivaldán —, s azért van ez így, mert csak szövegfelmondást, csak regény- történet-illusztrációt kapunk. Adott esetben már ez önmagában is lehetne dicséretre méltó. Mondjuk, ha a törekvés, a cél az, hogy keresztmetszetben bemutatva kell eljuttatni az olvasni nem akarót (lustaság) egy könyvhöz. Arról lenne tehát ez esetben szó, hogy egy nagy sikerű könyv megpróbál átlényegülni láthatóvá. Nem tudom, mi az oka, hogy éppen ez a történet áll ellent a szándéknak. A miskolci Ködmön irodalmi színpadának tagjai lelkesen küzdenek a vállalt feladattal. Ez egyelőre arra elég, hogy az írott történetmese legfontosabb részei végigvonuljanak előttünk. Hogy mégis több van ebben az előadásban — a játékban és a rendezésben —,, az a második rész két-három jelenetében megmutatkozik. (Például, amikor Polly néni házában siratják az eltűnt fiúkat; amikor Sprague tisz- teletes búcsúztatja-temeti az élő-eleven három fiút; amikor az osztálytársak emlegetik fel Tom „nagyszerű” dolgait az iskolapadokban...) Akik ezen az előadáson ott voltak, döntően 8—10 éves általános iskolások lehettek. Ök pontosan ezeket a részeket reagálták nagy együttéléssel. Mert tudták, azonnal megsejtették, itt nagy ál- szenteskedések vannak, nagy nemigazmondások, képmutatások. .. És mint tudjuk: „a gyermek áll legközelebb az igazsághoz”. Éppen ezért, azt mondanám, nagy kár, hogy minden másban is, nem volt ilyen átütő ereje a miskolci előadásnak. Azért nem mondom végérvényesen, mert minden gyengéje ellenére — érződik a sokkal több lehetőség ebben a játékban. Kívánnék tehát befejezésül: azt kívánnám, hogy legyen szívük és lelkesedésük a játszóknak tovább elmélyülni Tom és társai történetében; legyen kitartás bennük folytatni, amit elkezdtek. És akkor, ha átengedik teljesen magukat a figuráknak, gyereklelkeknek — e nagyszerű regény levegőjének, hangulatának, akkor az is megtörténhet, hogy mindazok, akiknek szánták ezt az előadást — átengedik magukat az érdeklődésnek, kíváncsiságnak, a figyelem „meghívásának” ... (ténagy—fojtani Sid, az eminens „ragyog": Tómra keritésfestés vár A szertartás „uralma” A közelmúltban lezajlott 26. miskolci tévéfesztivál egyik szakmai vitáján Déri János riporter — mintegy szakmai önkritikaként is — arról beszélt, hogy a kommunikációt, s azon belül a közlést a szertartás váltotta fel a tömegkommunikációban. Amit csinálunk, bemutatunk, elmondunk, annak egyáltalán nincs hírértéke, vagy csak nagyon minimális, de mert mozzanatai sor- ra-rendre ismerősök, a néző elfogadja, sőt befogadja, mert éppen az új tartalom hiányában ez nem is jelenthet szellemi feladatot. A felszólaló tévériporter elsősorban a televízió műsorainak meghatározott körére vonatkoztatta súlyos mondandóját. Alighanem az olyan híradásokra gondolt, amit éppen a fesztivál versenymezőnyében látott Parabola- adás, a protokollról szóló pamflett állított görbe tükör elé, tudniillik olyan tudósításokra, riportokra, amelyekből a néző elsősorban az ismertetni kívánt esemény hivatalos keretéről értesülhet, azzal kapcsolatosan megszokott, szinte naponta, szertartásszerűen jelentkező mozzanatokat, olykor személyeket is láthat, s mert ez a szertartás már mindennapi ismerős, annak újabb jelentkezését természetesnek tartja, s nem figyel rá, hogy közben a lényeg elsikkad, alig-alig tudódik ki, mi köré is tekeredett az ismerős keret'. Valóban túl sok a tömegkommunikációban a szertartásosság, illetve a már szertartássá vált, vissza-visszaté- rő, megszokott sablon. A képernyőn, a rádióadásokban és a nyomtatott sajtóban egyaránt. Ez utóbbi területről, a magunk háza tájáról hozva a példát: sok esetben előfordul, hogy egy-egy eseményről úgy adunk számot, mint Déri jelezte: szertartásszerűen; megírjuk, kik voltak jelen, milyen szervek képviseltették magukat, merthogy az eseménynek ez „szabja meg" a rangját, s az esemény lényege bizony, gyakran szorul háttérbe. Az olvasó meg, mert ezt a keretet szokta meg — többségben —, megelégszik azzal, hogy a lap írt az adott dologról. Hogy mit, az másodrendű kérdésnek tűnik. Előfordul ez nálunk is, nem is ritkán. A szertartás előtérbe kerülése eluralkodik a tömegkommunikáció sokféle jelentkezési formáján. Vegyük példaként a sorozatban jelentkező tévékrimiket. Már régen kialakult azok kerete, azaz a megszokott főcím és bevezető zene után meghatározott perc múltán megismerjük a bűncselekményt, újabb meghatározott számú percet követően megjelenik az ismerős detektívfelügyelő, s minden megy a maga kitaposott útján, a meghatározott sablon szerint. A szertartás keretei közé beprése- lődik egy bugyuta bűnügyi történet, s mert az ismerős keretek között bonyolódott, mi, nézők elfogadjuk. Ha csak egy kicsit eltér egy mű a megszokott kerettől, azaz a cselekmény szertartásszerű bonyolításától, már vitázunk róla, már kifogások születnek vele szemben. Üjabban mozivásznainkat elöntik — szinte teljesen kiszorítva onnan a művészetet — a szórakoztatóipari gyártmányok, amelyekben ugyancsak ez a szertar,tásrendszer érvényesül. A westerneknek, a bunyófilmeknek, a többinek megvan a maguk rítusrendszere, s az e művek kedvelői tudat alatt is elsősorban arra figyelnek, vajon a várt és megszokott mozzanatok, fordulatok elkövetkeznek-e, s ha igen, ha az ismert bunyóhös a tőle megszokott és várt dolgokat műveli, minden rendben, a többi egyáltalán nem fontos. A tartalmat felváltó szertartás „begyűrűzött” életünk sok más területére. Hányszor tapasztalható, hogy például részt veszünk egy kiállítás megnyitó ünnepségén, részesei leszünk egy megszokott rítusnak, aztán magát a tárlatot csak éppen átfutjuk, vagy éppen meg sem tekintjük?! Hányszor fordul elő, hogy a hangverseny meghallgatását messze megelőzi az ott megjelenés, „kivonulás” szertartásossága!? És így tovább. Ami az említett televíziós tanácskozáson elhangzott, nem kizárólagosan a tévések ügye. Erre próbáltam a fentiekben utalni. De ott, a legnagyobb tömegekre a legnagyobb intenzitással ható képernyőn ez különösen szembetűnő. Elég sok az amúgy is kötelező, az elkerülhetetlen protokollszabályokból adódó szertartásosság, igazán szükségtelen és káros azt a hétköznapi élet eseményeire, a mindennapjaink kisebb-na- gyobb dolgairól tudósítani, vagy azokkal a nézők idejét hasznosan kitölteni hivatott más adásokra, no meg a televízión kívül a tömegkommunikáció más területeire — például az újságokra — is kiterjeszteni. Benedek Miklós
