Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
1986. január 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Lap-szem-lélek A szellem napvilága A sok munka közben is jut idő koccintásra, mert hát a vendég, az vendég. Azt illik meghívni ,,egy kis kö- römíaladékra”, s ha már nincs ideje Üt elfogyasztani, akkor a gazdasszony becsomagolja útravalónak. Mint egykor nagyanyám, akitől soha nem tudtunk úgy eljönni, hogy össze ne kösse egy csirke lábát, le ne akasszon egy szál kolbászt, vagy ne kan.yarítson le egy darab szalonnát. Egyszóval elég nekem néhány mondat, néhány jel, hogy otthon érezzem magam Felsöszenterzsébelen; jóllehet még soha nem jártam ott, s azt is csak Csendes Csaba riportjából tudom, hogy az ország egyik legkisebb falva. A Képes Újság karácsonyi dupla száma (51—52.) két teljes oldalt szentel ennek a piciny községnek, ahol mindössze huszonötén laknak. Megéri, persze, hogy megéri, mert a perifériáról nem csupán periférikus dolgokat lehet megírni. Egy aprófaluból jól látszanak a többi aprófalvak is. A szerző ezt így magyarázza: „Aki most azt gondolná, a különlegességet keressük, téved. Zala megye 255 települése közül tizennyolc olyan, melynek száznál kevesebb a lakója. Az országban pedig negyvennél is többet lehet előszámlálni.” Hány ember ez? Legfeljebb négyezer. Egy új lakótelei) létszámánál^ tizedré- sze. 9 Soha nem járt, nem élt kisközségben, aki így okoskodik. Mert itt igenis több, mint negyven településről, sajátos kultúrájú közösségről van szó, s olj'an erkölcsi rendről, melynek alapját a természeti törvények jelentik. S nem utolsósorban negyvennél is több termelő- egységről. Ahonnan a tej, a hízott sertés és marha — nem is jelentéktelen hányada — kerül az asztalunkra. A kicsik között is a legkisebbnek számító Felsöszenl- erzsébel nyolc-kilencezer liter tejet ad havonta, hizlalnak negyven disznót, még bikákat is, s hogy mennyi aprójószág kerül innen a piacra, azt senki sem számlálta össze. tgy hál viccnek is rossz az a tanácselnöki ötlet, mely szerint nem út kell — vagy más juttatás — a felsőszent- erzsébetieknek, hanem egy társasház. az anyaközségben, ahová az egész falu beköltözhetne. Az „anyaközség” Cseszt- reg. Minden kistelepülésnek van egy „anya községe” — közigazgatási székhelye. Hogyan anyáskodnak? Nem, itt most nem ez a kérdés. A kisközségek jobban szeretnék, ha nem anyáskodnának fölöttük. Mert körülbelül olyan ez, mint mikor egy immár saját lábára állt önálló felnőtt embert visszakényszeri- tenek az anyja szoknyájához. „Az alsószenterzsébeti kocsmában — noha dél van — ég a villany” — olvasom a riportban. Az újságíró nem tesz róla említési, de hát könnyű kitalálni: a kicsiny faluban ez a kocsmai égő „a szellem napvilága”. Meri harang még van a faluban, ami elsiratja a távozókat, de keresztelni itt mór nem keresztelnek, írni, olvasni sem tanítanak; az orvos, a patika nyilván az anyaközségben van, s oda kell menni vásárolni is. A riportból kiviláglik, hogy ebben a zalai kisközségben mór nincs, aki meghallgassa az öregek meséit... Ez a tény alighanem végleg megpecsételi a falu sorsát. És ahol még vannak gyerekek? „Valahol Kecskemét és Nagykőrös között olyan helyen, ahol még házat is csak a messzi távolban látni, megállt az autóbusz. Egyetlen utas szállt le, aprócska fiatalember. Estébe hajlott már, a jegenyék csúcsa fölött járt a nap, ahogy a' fiú után néztem, még láttam, hogy a keskeny dűlö- úton lépdel egy fehér falú tanya irányába ..így kezdődik az És-ben (1985. december 13.) F. Tóth Pál jegyzete. Az írás egyébként arról szól, hogy ez a kisember is, mint ahogyan a többi gyerek mindenütt az országban. diplomatatáskával jár. Igen, ma már a tanyai gyerek is diplomatatáskával jár, nem vászontarisznyával, mint hajdan. De hát azért csak gyalogolnia kell neki, legalább a buszmegállóig. Ami lehet rövidebb, vagy hosszabb út, mindenesetre kibírható. Csakhogy egész nap nincs otthon. Persze a busz kényelmes (tegyük föl, hogy az, ahol nem tapossák le a gyerekeket), a szak- rendszer szerint, oktató iskola korszerű módon nyújtja a korszerű ismereteket, nem kell a diplomatatáskából ebédelni, mert van napközi; a nagyobb település társadalmi mozgása, szokásai is nevelhetnek. Mégis felmerül a kérdés: hol vannak ezek az ingázó gyerekek otthon? Még jól emlékszem rá, hogy milyen kicsi és sérülékeny, meg ügyetlen egy tíz- esztendős gyerek. Mindazonáltal mi jól bírtuk (kibírtuk) a régi internótusok — akkor még tapasztalható — drill jét, a félelmetes öreg iskolák szigorát, vagv a bejárást a lassú járású gőzösök vontatta szénszagú kupékban. Tízéves korunkig azonban otthon nevelkedtünk. Megtanultuk egy szűkebb (a család) és egy tágabb (mondjuk a falu) közösség törvényeit, szokásait, erkölcseit. Nem mozdultunk az anyánk szoknyája mellől, mint ahogyan nem erőszakolják a kismadarakat sem a szülők, hogy idejekorán kirepüljenek. Mikor az utolsó kisiskolát is megszüntették a maga alsó négy osztályával, azonnal megszületett egy faramuci, de annál figyelemreméltóbb kifejezés: visszakörzetesítés. (Az ősz folyamán már a minisztérium illetékese is kimondta.) A kifejezés persze nem azt jelenti, hogy vissza az egész körzetesítéssel — annak nagyon sok eredményével. Hanem inkább azt: állítsunk vissza, nyissunk meg újra néhány kisiskolát. Természetesen csak azokon a településeken, ahol van kellő számú gyerek, ahol még áll az iskola, ahol van tanító, ahol a település lakói nem sajnálják az áldozatot. (A televízióból értesülhettünk, hogy Szatmárban volt egy ilyen falu, ahol ma mór az újra megnyitott iskolában tanulnának a kisgyerekek, ha közbe nem szól a Köjál.) Jó hét évvel ezelőtt, az egyik borsodi községben, már álltam szemben szülőkkel, a körzetesítésről vitatkozva. Egy darabig bírtam érvekkel, de amikor fölállt egy öregember, s elmondta, hogy „a falu” rangját mindig is az adta meg, hogy tud-e tanítót s papot tartani, mert a nép nem élhet úgy. mint az állat — akkor egy kicsit elgondolkoztam. (Többek között azon is, hogy például jegyzőt, bírót nem említett az öreg.) Azt a kisiskolát persze megszüntették. Nem az öreg felszólalón múlott, s nem is rajtam. Annyit mindenesetre szükségesnek tartottam megírni, hogy értelmiségiek nélkül csak nagy, modern házak csoportját jelöli majd a helységtábla, de az mór nem nevezhető falunak. Most is ezt vallom. De szükségesnek tartom megtoldani annyival, hogy 12—14 gyereket (általában ennyi összejön kistelepülésen is az alsó tagozatban) egy jó tanító tökéletesen képes felkészíteni az alsó négy osztály anyagából. (Mert ugye olyan is' előfordult, hogy a körzeti székhelyen képesítés nélküliekre bízattak azok a gyerekek, akik a korszerűbb oktatás reményében kénytelenek voltak vállalni a bejárással rájuk nehezedő gondokat.) Eszerint az új jelszó: visz- szakörzetesítés? Szó sincs róla. Szellemi kultúránkat egyébként sem lehet és szabad jelszavakkal és kampányokkal ápolni, megtartani és fejleszteni. De azért — úgy hiszem — nagyon sokan örülnénk, ha kisközségeinkben nemcsak a kocsmaablakok világolnának. Csak a csoda segít? (Ez a címe Csendes Csaba idézett írásának is.) De hiszen a csodákat már réges-régen mi csináljuk — jószándékú emberek. Gyarmati Béla . Megsokszorozódtok az intézményekben, vállalótoknál, köiületekben az össxejövete- lek, melyekről illik - ovogy kötelességünk - hírt qdni c nagyvilágnak. Én tehát, tisz- tábon lévér» kötelességemmé' - elmegyek és figyelek, hogy dolgom teljesitsem: lejegyez- tern at itt meg Ott elhang- íotfakot. Elmegyek és csak ülök és hallgatok. Csak ülök az ér- lekejleteken, a fórumokon, a konferenciákon, o plenáris üléseken, a szimpóziumokon, o tanácskozásokon, és holl* gotom a hoiiásrálásokat, az előadókat, a véleménynyilvánítókat, o javaslattevőket, a beszámolókat, és elgondolkodom: miért hősiéinek egyeCsak ülök és hallgatok.. sek ilyen hosszon?... Különösen akkor, ha mondandójuk lényege csupán két-há- rom mondatra tehető. Netán szeretik hallani hangjukat? Vagy szereplési vágy lenne az oka? Netán a megszokás?... Lehetséges. Hiszen szűkebb és tógobb környezetünkben szép számmal akadnak példák a „sokat beszél, de keveset mond*'-akro... És a példa ragadás. A rossz is. Márpedig sok esetben igencsak rossz példaadóink vannak. Miért kell hát utánozni őket?... Hogy ezzel is teljen az idő? ... Lehetséges, mivelhogy o legtöbb értekezlet és a hasonló műfajú találkozó, főmunkaidőben történik. Sok-sok résztvevővel, még több hozzászólóval. {Vajon akkor is Így lenne, ha munkaidőn túl rendeznék ezeket az összejöveteleket? ...) Jut eszembe: a példa valóban ragadós. Ennyit Írtam volna? ... Hiszen mondandóm lényege csupán ennyi: o beszéd az kincs, a fölösleges beszéd azonbon bűnt ■ (monos) Évekkel ezelőtt jóval fiatalabbak társaságában láttam Gothár Péter filmjét, a Megáll az időt. Ilyen volt? — kérdezték. Nem — szaladt ki a számon meggondolatlanul. Rákérdeztek, és ahogy jelenetenként cáfolni akartam, rájöttem, mégis mennyire ismerős. Csak más szemszögből néztük. Gothár, a valahai diák és én, a valahai tanár. Most, a Heteíc antológiáját kézbe véve, még inkább Zimonyi Zoltán kísérő tanulmányát olvasva, megint így jártam. Csak ez esetben ráadásul még személyemben is érdekelt vagyok. Valaha, a hatvanas években indult hét fiatal költő, akiket műveikkel és személyes’ rokonszenvükkel sikerült Miskolchoz kötnünk. Az akkor nemrég indult irodalmi folyóirat első nagy vállalkozása volt ez, amennyire sikeres, annyira nyaktörő is. Mert nemcsak szép verseket írtak — azt is persze —, de ezek a szép versek politizáltak is. Elkötelezetten, kegyetlen szókimondással. Onnan jöttek, arra figyeltek, ahol akkor a legnehezebb volt. Találkoztunk. Én, a városi. látszólag beérkezett szerkesztő, ők a faluról jött, még vagy már éppen otthontalan fiatal emberek. Én jó irodalmat akartam, ők jobb életet, mindazoknak, akik sorsát képviselték. Itt. nálunk találkoztak egymással is. Fél évtized szenvedélyes — összetartó és vitatkozó — egybe- munkálása következett. Mindnyájunk életében, pályáján nyomot hagyott. Most pedig jött egy valahai szemtanú — akkor még diák —, aki ezeket az éveket mint a miskolci irodalmi élet aranykorát őrzi emlékezetében, és megírja történetét. Alaposan utánajár a történteknek. elméletileg megkérdőjelezi ugyan az akkori költői csoportosulás létjogosultságát, összeállít mégis egy antológiát, amellyel bizonyítja, hogy az „aranykor”, a Hetek ideje reális tény. Tanulmányával nem foglalkozhatom. hiszen rólam is ír, valahai ténykedésemről, nem is volna ildomos méltatnom. De hadd dicsérjem szerkesztői teljesítményét: az antológia mestermunka. A rekonstrukció remeke. Visz- szaadta hét. irta már kiemelkedő jelentőségű költőegyéniségnek a múltját. Rehabilitálta és felragyogtatta. Ami akkor, nekünk nem sikerült: létrehozta a Hetek antológiáiét. Abból merítve, ami nekünk akkor sikerült: egy-két folyóirat versrovata létét arra tette fel, hogy a hatvanas évek elején indult költők közül az évtized végére ezt a hetet gyakori nyilvánossághoz és kellő visszhanghoz segítse. Az akkori Új írás és az akkori Napjaink. Ki veszi ma már kézbe az akkori folyóiratokat? Legfeljebb most láthattuk újra egy részüket a megyei könyvtár jóvoltából, amikor kis kiállításon mutatták be a Hetek történetét az antológia könyvpremierje alkalmából. A folyóiratok közölte versek azóta köteteikben sorjáznak, sőt majd mindegyikük gyűjteményesnek is beillő válogatott kötettel rendelkezik már. Ha Ágh Istvánra, Bella Istvánra, Buda Ferencre, Kalász Lászlóra. Raffai Saroltára, Ratkó Józsefre, Serfőző Simonra kiváncsiak vagyunk, kézbe vehetjük köteteiket, olvashatjuk a róluk szóló értékelő méltatásokat. Csak az vált mára értelmetlenül csengő csoportnévvé. ami valaha így-úgy ősz- szehozta őket: Hetek. Néha, néhányan leírjuk még, de kézzelfogható dokumentuma ennek a közösre sikerült kibontakozásnak nem maradt. Zimonyi antológiája ezt teremtette meg. érdemes irodalomtörténeti munkával. Kiállításoknál szokták mondani: retrospektív. Visszatekintő. Az antológia impresszumát olvasva, látom, létrejötte is hasonlatos a valahai csoport létrejöttéhez, összjáték eredménye. Szerkesztőket, kiadókat meg szokás nevezni, de akik a megjelenés anyagi lehetőségét megteremtették, azokat elfeledjük. Olvasom: kiadja a megyei tanács, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár és a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztálya. Ugyanezeket a szervezőket említik az alkalmi kiállítás dokumentumai is. Ne felejtsük: a Hetek nemcsak szellemi-szerkesztői vállalkozás volt, de baráti együttes is, állandó közönségkapcsolattal. Egy bejelentkező antológia — mint volt a Holnap vagy az Elérhetetlen föld — esetében elképzelhetetlen lenne Zimonyi telitalálata. Hét tematikus fejezetben, a szerzők megjelölése nélkül csoportosítja a verseket. Csak a tartalomjegyzék alapján választhatjuk szét a költőket. No meg emlékezetünk és stilusérzékünk segítségével. De ne nagyképűsködjek: magam is, aki pedig ismerem műveiket, megtévedek, lapozom a versmutatót. Valaha nagy sikerű verseket válogat egymás mellé, bizonyítva: ha váltakozó hangnemben is, de ugyanazt mondja mind a hét. Azt keresi össze a hét életműből, ami összekapcsolta őket: legjobb, legjellemzőbb verseiket, választhatta. Ezzel bizonyított a Hetek összetartozása mellett. Az antológiabeli csoportképet Zimonyi a kortárs kritikusok jelzéseiből, a költők nyilatkozataiból és utólagos emlékezésekből állította ösz- sze. Mindnyájan készséggel besegítettünk, ö maga robotképnek nevezi, mint a krimikben. Persze a robotkép stilizál is és tipizál. Önállósul. Maguk a szereplők is vitatták. Én üdvözöltem: legalább elkészült. Aztán annyit olvastam (kéziratban, majd folyóiratban publikálva), hogy az antológia utószavaként olvasva már el is hiszem. Mégis, a robotkép valójában a versválogatással kelt életre. A hét fejezet a pályakezdés hét főtémája: korkép és körkép a hatvanas évekből, a szülők világa, saját ifjúságuk. a szerelem évada, példák, ősök és halottak, helyük, szerepük közösségükben és a végek — falvak, tanyák — nyomorúságos' világa. A szociográfiai költészet bennük lobban utoljára. Idáig ível — az Okatootáiá- tól a Tanyákig — a magyar líra kritikai realizmusának megszakíthatatlan láncolata. ök lettek a régi Magyarország utolsó szemtanúi úgy, hogy közben átélték az úi Magyarország legsúlyosabb válságait is. Még én is láttam — vendégükként — egy-két helyszínét, ihlető „szülőföldjét” ennek a lírai leírásnak. Verseik szókimondó, figyelmeztető írások. A legdrámaibb korszakváltás a 60-as években az ő szülőföldjeiket rázta meg. Menekültjei voltak ők is. Falusi fiúk. akik a kollektivizálás utolsó hullámát élik át, ingázók, akiket kilökött az otthon, de már nem várt a város, felelős értelmiségiek. akik szinte gyermekfejjel véres történelmi drámákat átélve ismét rettegtek újabb tervezési hibáktól. Sötét a kép? Igen. De már kimondhatták és mi közölhettük. „Ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja” — írta Illyés, aki a Heteknek is egyik legfontosabb mestere. És: „Legyen a költő hasznos akarat!” — mondta Szabó Lőrinc. Ha így nézzük: ezek a versek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy mára, két évtized múlva, azok a problémák már történelmiek. A versek nem. A versek élnek. Mert baj, probléma ma is van, „végek” ma is vannak, ha már nem is azok a falvak vagy tanyák, amelyeket bemutattak. Az aggódás tervezési hibák miatt mindig aktuális lehet, és ma is nehezen tudja otthon érezni magát az ember a számára épülő társadalomban. Két évtized alatt a szociográfiai helyzet óriásit változott, ha szó szerint vesz- szük a verseket, adataik anakronizmusként hatnak. De a versek szociológiai helyzete ma is érvényes: felelősséggel élni, figyelni a boldogtalanságok okaira, szűkebb és tágabb környezetünk aktuális problémáira. életünk mindenkori „végein” az emberi veszendő- ségre. Ennek a feladatvállalásnak voltak a hősei, amíg ők voltak a Hetek. És ennek megvalósítói ma is, ezért lehet érvényes róluk az a csoportkép. amit az antológia mutat. ifjúságuk aktuális üzenetét összegezve. Ha hiányolok valamit ebből a dokumentumból, az Feledy Gyula jelenléte. Hogy a Hetek csoportja akkor és így létrejöhetett — koronatanú lehetek — az ő érdeme is. Az ő báttyi barátsága garancia volt a fiatal költők számára, hogy a Nap- iaink komolyan veszi őket. Feledy barátsága Nagy Lászlóval, Kondor Bélával, Koffán Károllyal, Csohány Kálmánnal — hogy csak az azóta már halottakat említsem — otthonossá tette a Napjainkat számukra, megtisztelő gesztusa, amellyel műveiket a. grafika eszközeivel újjáteremtette, legalább olyan fontos volt, mint a szerkesztői és kritikai támogatás. Ezeket, a verseket gazdagító illusztrációkat, Feledy önmagukban is nagyszerű műveit hiányolom csak az antológiából. A rajzok már akkor tudatosíthatták, amit most az antológia sugall: az akkor aktuális versek az általános érvényűséget is magukban hordozzák. Túl sokat beszélek a múltról? Mert Zimonyi kísérlete túl jól sikerült. A robotkép élő csoportképet hívott elő — a múltból. Az utóbbi években, gyűjteményes köteteik megjelenése alkalmából majd mindegyikükről írtam. Próbáltam elfelejteni régi megfigyeléseimet: az újra születő költőket (mert minden összegezés ismételt születés is) napjaink világával szembesítettem. Sokszínű. izgalmas, gazdag problematikájú költői eredményeket igazolhattam vissza. Szembe sohasem kerültek egymással, a lényegben továbbra is hasonlatosak, a baráti összetartozás érzése is megmaradt, de költői világuk jellege más-más régiókba ragadja őket. És ez természetes is, A Hetek antológiájában még szerepelhetnek (akár újabb verseikkel is) nevük feltüntetése nélkül, de ha a hét költő újabb antológiáiét is megszerkeszti Zimonyi — és ezt is várhatjuk tőle —. akkor éppen a természetes különbözés felvillantásával és összeszikráztatá- sával találhatja meg azt, ami ma is — és azt hiszem a jövőben is — szétválaszt- hatatlanul összeköti őket. Abban az antológiában már nem hagyhatja majd el a versek mellől a neveket. Az irodalomtörténész Zimonyi sikere kötelezi a kritikus Zi- monyit erre az újabb vállalkozásra. Kabdcbó Lóránt
