Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

1986. január 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 Tanya Mezey István rajza Szeberényi Lehel: BELEHALT — BELESZÜLETETT Tizennégy éves volt, amikor motort kapott. El­sőnek. A többiek biciklivel men­tek az osztálykirándulásra. Ö Babettával kocogott a bolyban. A pedagógust irri­tálta valami, s nem enged­te különmenni a többitől. De aztán elvesztette szem elől. s csak hallott róla. hogy elsőnek lett autója; még le sem érettségizett. — Sose járt gyalog — emlegették, mikor meghalt. Elsőnek — harmincévesen. Érrendszeri betegségben, az öregek módján. A szülők nem látták ha­lálában a maguk részét. öccse elsőnek kapott elektronikus tévéjátékot. Bevitte az iskolába. Sárga volt mindenki az irigység­től és sóvárgástól. ö odaadta mindenkinek a játékot. — öt perc kél forint — mondta. Tele lett két fo­rinttal a zsebe. Az iskola­táskája. Tízéves volt ekkor ez az élelmes üzletember. Meg­nyugtató volt látni első szépreményű lépéseit az apja nyomdokán. KÉT TRAGÉDIA Ezer kilencszáznegy vén­ben tragédia történt az országúton. Valahol az Al­földön. Az uradalmi cséplőgép, átköltözőben egyik asztal- városból a másikba, halál­ra gázolt egyet a napszá­mosok közül, akik előtte haladtak. Az elcsigázott, holtíáradt napszámos jártában el­aludt, s a vontató traktor átment rajta. Egy volt a hárommillió koldusból. Hetek óta há­rom-négy órát aludt. Ti- zenhatot-tizenhetet dolgo­zott. Kaszája hajnaltól éj­szakáig suhogott. Villája pirkadattól sötétig járt az asztag tetejében. A gyilkos nap égető tüzében. Olcsó munkás volt. Az emberpia­con vették, hol társaival to- porgott munkaalkalomra várva, öt porontya fölött az éhhalál réme lebegett. Az aratási-cséplési szezon­tól várta a megváltást. Most örült a szerencsé- ' nek. az „életnek” (ahogy a kenyeret nevezték), amit hazavisz, s aminek „újig” ki kell tartania. Nem kellett őt hajtani a bandagazdá­nak, kinek ősi tiszte volt barmot és embert egy os­torra fogni. Magától is agyonhajszolta magát, nagy törekvésében. Ezerki lencszá znyolcvan- négyben tragédia történt az országúton. Valahol az Alföldön. A hajnali órában besza­kadt egy személyautó tete­je. s agyonnyomta a benne ülő házaspárt. Egyszerű parasztemberek voltak. Odavalósiak, ahol legtöbben toporogtak egy­kor az emberpiacon. Az ember gyerek volt még ak­kor. Ama. éhes porontyok közül való. Hozta a ha­gyományt, hogy szakadásig kell dolgozni. Asszonya is hozta. Bandagazda nem állt fö­löttük. Más hajtotta őket. Három-négy órát alud­tak. tizenhatol-tizenhetet dolgozlak. Autójukkal a fővárosi pi­acra tartottak éppen. Egy héten többször megtették az utat. Fóliasátraikból pa­kolták fel az autó tetejére a zöldfélét. Mindig többet, mindig többet. Elkapta őket valami furcsa szenve­dély. Mintha azt próbál­nák, mit bír az autó. Mil­liók gyűltek már a bank­ban. Gyermek nem maradt utánuk. NEVELÉS Két nő utazik a Héven. Beszélgetnek. Szavaik tö­redékesen ütik csak át az általános zajt, keverékét a kerekek dübörgésének, s egy kiránduló iskola gye­rek ricsajának. „ .. . Köszönöm, holtíá- radtan. Rettenetesen kime- rítőek ... De olyan aranyo­sak ... Két különböző ter­mészet. Egyik ilyen, másik olyan ... Volt főnököm kérdi: hogy bírod? Hogy nem zavarodsz meg? Én akartam gyerekeket, nem? De viszont tény, hogy sok a gond velük. De két szép egészséges gyerek... S rosszak? ... Nagyon ara­nyosak, nagyon drágák '... Van olyan nap, mikor az­tán nem bírok velük. Két ördög. Érdekes, ha meg­hallják, hogy jön az ap­juk. abban a pillanatban mint az angyalok ... Pa- naszkodok a férjemnek, nem akarja elhinni, egész este azokkal a gyerekekkel semmi bajunk nincs. Azok megágyaznak, megfüröd- nek, cipőjüket rendbe te­szik. táskájukat elkészítik. Nem kell könyörögni, men­nek aludni, mint a paran­csolat .. . Mindent megcsi­nálnak. Kicsi koruktól úgy vannak nevelve, hogy ha az apjuk megkérdezi, mi új­ság, meg kell, hogy mond­ják. Akármi volt napköz­ben. iskolában vagy ott­hon megtépték egymást. Szóval mindent meg kell mondani. Olyan nincs, hogy nem. Én megkövetelem. Akármi van. Ha rosszasá­got csináltak, ha jót. Nincs is nekik titkuk ... Olyan nincs, hogy eltitkolnának valamit, mert baj lesz... Ök maguktól megmonda­nak mindent. Pici koruktól erre szoktatta. Ha valami nem úgy volt, meg voltak fegyelmezve. Durcáskodást. duzzogást nem ismerek ... De ugyanolyan szeretetet kell nekik adni. Nem sza­bad. hogy másnap is ha­ragszom. S a gyerekeknek se. hogy most duzzogok ... Van nekik egy jó kis tér- deplősük. Két ilyen vas­pálca. Olyan hatásos, anyu­kám ... Egyik a küszöbre, másik a kályha elé ... Az ember azokra letérdepelte­ti... Egy percen belül olyan bocsánatkérés van! Fáj ám nekik nagyon .. . Marha fájdalmas .. Megálló. A nő már a lép­csőn : .,... nagyon aranyo­sak, nagyon drágák .. .” A gyerekricsaj mindent elborít. VASÁRNAPI GYEREKEK A gyerek ledobta magát a szőnyegfe és: hisztérikus zokogás rázta: — Itthon akarok marad­ni!... Veletek akarok ma­radni! Vasárnapi gyerek volt. De csak minden második vasárnapi. A szülők kötődét üzemel­tettek. A pénzcsinálás le­foglalta minden idejüket. Két gyermekükre már nem jutott, legfeljebb egy-egy a vasárnapokból. Megoldást kerestek, s találtak. Pótma­mánál helyezték el őket. Ott is aludtak. Havi hat­ezer forintért. De pénz nem számit. Pénz van. Nyaraló a Bala­tonon. Opel Ascona a fele­ségnek. Audi 80 a férjnek, s a gyerekekről se feled­keztek el. Egy-egy örökla­kás budai zöldövezetben már őket is készen várja, mire felnőnek. Az apa — útrakészen — tehetetlenül állt. A gyerek útra. öltözötten. Svédből hozott dzsekiben, nyakában holland kistáská- val, a szőnyeghez ütögette visítva fejét, míg az anya megunta: — Nem érünk rá! Erélyesen felkapta kapá­lózó gyermekét, hogy átad­ja a mosolygós pótmamá­nak, ki az ajtóban mái fogta a nagyobbik, a keze­sebbik kezét. Bal lába a küszöbön úgy rugózott, mint rajtdeszkán a futóké. Ez a pofonegyszerű ru­hadarab nekem már any- nyi kellemetlenséget oko- l zott az életben, hogy ihaj! És dicsőséget is, mi taga- :! dás. A /háborús, s az azt ; követő években éppen a , kesztyűnek köszönhettem j: első pályaválasztási szán­ni dékom, mely a szabóságot - vette célba. Nem tudom, í milyen szabó vált volna | belőlem, de az tény: azok az egyujjas kesztyűk, ami­ket hasznavehetetlen kaca- tokból varrtam, kitűnően megfeleltek a célnak. Ugyanis ha felvettem, nem fázott a kezem. Ha elhagy­tam, a 'kutya se törődött vele, varrtam egy másik párat. Természetesen, amint felcseperedtem, s már nagykamasznak számítot­tam, ilyen fércmunkát nem vehettem a kezemre, szé­gyenlettem ugyanis. Inkább fázott a kezem. „Hadd fáz­zon ... !” Ám, ha vett ne­kem az édesanyám, sokra nem vitte nálam a prak­tikus kis jószág. Közönsé­gesen és egyszerűen azért, mert elhagytam. Volt, ami­kor egyszerre mind a ket­tőt, megesett, hogy egyen­ként, de legtöbb esetben csupán a jobbkezeset. Ez már .a felnőtt időszakom­ból ivaló, amikor lillett a felém nyújtott kezet meg­szorítani, s éhhez illett a kesztyűt levenni. Nem min­denkinél szokás a kesztyű- levétel, például nagy köl­tőnkről, Adyról azt mond­ják: ő a kesztyűjét soha nem vette le a kezéről. Hogy miért, miért nem? Lényegtelen. Ady Endrét semmiképpen nem azért tiszteljük, nem azért állí­tunk neki szobrot, s nem is azért tanítják az iskolá­ban, mert — ha igaz — még éjszakára is a kezén viselte az említett ruhada­rabot. Persze, van nekem egy költő ismerősöm, aki szintén örökösen a kezén tartja a kesztyűjét. Lehet, hogy így akar Ady halha­tatlanságának nyomába eredni, de az is lehet, hogy szorongó, pszichopatikus okok miatt, de lehetséges, hogy a legkézenfekvőbb ok miatt: fél, hogy elveszíti, vagy ellopják. Szerintem az utóbbi ok lehet a való­di, ugyanis miért viselné a kezén még nyáron .is, a legvadabb kánikulában? Nomina sunt odiosa — mondja a latin közmon­dás. A nevek kerülése mel­lett még azt is elárulom jeles költőnkről — de ezt már csak pletykaként —, hogy a kesztyűhöz való ra­gaszkodását annyira vitte: még a virslit is abban eszi. Ezt viszont szívből irigy­lem tőle. Mert kesztyűben virslit enni? Nyilván azért teszi, mert az étel még forró, s nem akarja meg­égetni az ujjait. Én az utóbbi időben csak hideg virslit kapok a büfékben. De ennek a témámhoz semmi köze, sőt erősen pletykaízű. Maradjunk an­nál az egyszerű ténynél, miszerint nekem — régie­sen mondva — a kéz­tyű dicsőséget és kelle­metlenséget okozott mind­eddig. Mikor dicsőséget ho­zott, s védte ujjaimat, te­nyeremet, kézfejemet a hideg ellen, hűséges volt hozzá. Soha, vagy nagyon ritkán hagyott ott. Mert ezeket a kesztyűket én ma­gam varrtam saját magam­nak. Amikor már f lánc­nak is kesztyűt viseltem, hamarosan fakópnél ha­gyott. ... A napokban rájöt­tem, miért hagytak el en­gem ezek a fránya ruha­darabok. Az ok egyszerű volt: nem volt hideg, smi nem figyeltünk oda. Igen, az a pillanat immár több mint tíz éve kiesett az éle­tünkből, hogy kilépünk a szabadiba és hideg mar a ruhátlan testrészünkbe: or­runkba, kezünkbe. Régen- te? Buszon, vonatról le- szállva, semmi nem tör­tént. Legfeljebb annyi, hogy a busz és a vonat to­vább ment a kesztyűvel — nélkülünk. Ezen a télen? Már a meleg szobában fel­rángattuk a jószágot, és hű­ségesek voltunk hozzá, hogy iihaj! lAz idén kénytelen vol­tam előszedegetni a kesz­tyűimet, hogy viseljem is. Négy félpárat találtam. Mind a négy bal kézre való. S hiába kutattam, ko­torásztam szekrény alján, ágyneműtartóban, fiókok­ban. Csak a bal kézre valók kerültek elő. A jobb­kezesek 'hűtlenek lettek hozzám. 'És most itt állok, télvíz közepén, iszonyatos hideg­ben, négy darab balkezes kesztyűvel. Ezekre úgy vi­gyázok immár, mint a sze­mem fényére. El sem hagy­hatom őket, hiszen magá­nyosan mit érnek? Barna, fekete, drapp és hupikék bőr- és cérnakesztyűk! Ad­hatok fel hirdetést, hogy akinek csak jöbbos van ... De hát ez kicsinyes valami lenne. Űjat venni? A pénzt sajnálom rá, mert kido­bottnak érezném. Lehet, hogy visszatérek a negyven óv előtti módszer­hez? Varrók magamnak, egyujjast! Ha elhagyom, nem sajnálom. De még az is megeshet, hogy utánam hozzák. Baráth Lajos Parázs István versei Metamorfózis Téged kínált nékem a szerelem Gyönyörű volt a tegnap nekünk Ma hűvösen ! veted az ágyat Reggelre — tudom egyedül ébredünk IS Fának füttyenteik kurjantok Visszhangot kővel dobálok Kedvem is jön sebtibe Felcsavarom a szelet mint rudaló-kötelet s úgy viszem el messzire rés A Moszkvai Állami Köz- társasági Ifjúsági Könyv­tár különleges intézmény. Nem csupán a leggazda­gabb állományú ifjúsági 'könyvtár, ahol a fiatalok kölcsönözhetnék, helyben olvashatnak, de egy sajá­tos klub is, ahol szabad idejüket tölthetik; zenét hallgathatnák, találkozhat­nak kedvenc írójukkal, hí­res tudósokkal, utazókkal, művészeikkel. A könyvtár egyben tudományos kuta­tóintézet, az ifjúság prob­lémáival foglalkozó orszá­gos metodikai központ. A könyvtár állományá­ban több 10 ezer könyv és időszakos kiadvány szere­pel orosz és 74 idegen nyelven. Az idegen nyelvű újságokat éppen a fiata­labb olvasók igénylik. Ta­pasztalt tanárok vezetésé­vel több nyelv — többek között ritka nyelvék — ok­tatása is folyik. Jó estét, gyerekek. Re­mélem, ágyban vagytok már. Ma egy csoda-fura városról mesélek nektek. Túl a Bükkön, de a sajó- szentpéteri üveggyáron in­nen volt egy város, s arról volt nevezetes, hogy egy főállású tündért foglalkoz­tatott. Ez a jó tündér min­den kívánságot teljesített. Pedig nehezebbnél nehe­zebb dolgokat kértek tőle. Bizony. Egyszer egy kisfiú vízesést szeretett volna lát­ni. — Mi sem egyszerűbb ennél! — mondta a jó tün­dér és megpödörte a baj­szát ... Azt ugyanis elfe­lejtettem mondani, hogy a jó tündér bajszot hordott, merthogy férfi volt. Bélá­nak hívták. Megcsinálta azt a kis vízesést Lillafü­reden, s még csak nedves sem lett a hátán az ing. Elámult a kisfiú, s száj- tátva nézte a lezúduló vi­zet. Szálloda is kellene! — mondta egy másik kisfiú. Béla, a jó tündér térült­fordult, s egyre-másra si- kerítette a szállodákat a mesevárosba. Palotaszállót épített Lillafüreden, fel­húzta a Júnót Tapolcán... — És a belvárosban nem lesz hotel? — pitye­redéit el a kisfiú, mert­hogy a jó öreg Avas, ne­véhez méltóan, már na­gyon avas volt. Béla, a jó tündér, megpödörte baju­szát, s szállodát varázsolt a Népkertbe, a könyvtár mellé ... Igen ám, csak­hogy egy másik kisfiú, aki hatóságosdit játszott, azt kérte Bélától, hogy vigye innen azt a fránya ven­dégfogadót, merthogy az ablaka a temetőre néz. Tudjátok gyerekek, hogy meseországban különös sza­bályok voltak, ötven mé­teren belül nem lehetett közintézményt építeni a te­mető mellé. Béla pattintott egyet az ujjával. s meg­változtatta a szabályt. At­tól kezdve húszméteres közelségből szemlélhette a kedves vendég elődeink öröklakásait... Azaz, csak szemlélhette volna. A ha- tóságosdit játszó kisfiú sírt és toporzékolt. Béla mit tehetett? A temetőt még­sem szanálhatta. Átvará­zsolta a belvárosi szállo­dát a Tanácsház térre! Ak­kor meg egy kislány kez­dett el keservesen sírni. — Jaj, jó tündér, vidd innen azt a szállodát! Rontja a városképet. Nem látom tőle az én üntyüli- püntyüli, kedves hegyemet. Béla, a jó tündér már éppen új hely után né­zett, hogy a mesék ködé­be vesző hotelt letelepítse, amikor néhány gyerek elő­állt, hogy ők bizony ten-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom