Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-02 / 1. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. január 2., csütörtök Tulajdonképpen okom lenne jubilálni: a huszonötödik szilvesztert töltöttem a televízió képernyője előtt. Érdekes lenne átböngészni a negyedszázad alatt írt szilveszteri tévékritikákat, de nem érdemes, mert január 3-ra mindegyik elöregedett. (Ez most kivételesen már január 2-án megjelenik.) Ennek a negyedszázados tévénéző-múltnak emlegetése legfeljebb azért indokolt, mert jelezni kívánom, edzett vagyok e tekintetben. Emlékszem azokra a szilveszteri műsorokra, amikor kora délutántól éjfél utánig az egész országot bevonva szórakoztattak; amikor a pesti utcán asz- l'altíőző katlanokban „főzték” az akkoriban igen népszerű tévészemélyiségeket, a nézők meg fazekakkal, meg egyebekkel rohantak a Szabadság térre; máskor meg az ország legtávolabbi pontjairól kellett a vállalkozó nézőknek autóval a fővárosba rohanni, igaz a köd miatt a legtöbben nem értek oda. Emlékszem világsztárokkal dúsított szilveszterre, sok egyébre'. S arra is, hogy az utolsó évtizedben az ország közönsége észrevette: nem a szilveszteri tévéműsoron múlik, milyen lesz az új esztendő. Ezt felismerte a Magyar Televízió vezetősége is, mind szűkebbre szabta a szilveszteri szórakoztatást — igaza van, az emberek legalább ilyenkor beszélgessenek társaságukkal, ne a villogó dobozt nézzék! —, most már ott tart, hogy albérletbe adta az egészet, legalábbis a szerkesztését egy e célra létrejött alkalmi közösségre bízta, mint valami géemkára. (Nemrégen még azt hittük, hogy a géemká jobb, mint a vállalati munka, de azóta sok víz lefolyt a Sajón és sok per a bíróságokon.) Eszembe jutott, miközben az 1985-ös esztendőt búcsúztató műsort néztem, hogy a hatvanas évek végén egyik ilyen estén, amikor már közeledett az éjfél, egy miskolci néző telefonon felhívta a televíziót, hogy megkérdezze, mikor kezdődik a beígért nagyszabású, szórakoztató műsor, s csodálkozását fejezte ki, amikor azt válaszolták, hogy immár két és fél órája azt nézi. De ez csak úgy eszembe jutott. Az utolsó évek szokása szerint a föműsort megelőzte most is két blokk: a Szilveszteri turmix és a Koncert! Nos, az elsőben volt két rendkívüli Parabola. Az egyiket Vértes Éva vezette és „bevallottan” a későbbi Szuperbola női változata kívánt lenni. A mi Parabolánk címmel jelentkezett, a nők évtizedének zárulása alkalmából. Bizony kicsit erőltetett, kicsit unalmas, kicsit csikorgó volt, s példaképéhez hasonlóan szexcentrikus. A végső mottónak szánt mondata — „aki utoljára nevet, valószínűleg nem értette meg a viccet” — jól hangzik, de itt inkább a kedvezőtlen fogadtatás előzetes elhárításának érződött. Arkus József Szuperbolája nem képes a két év előtti színvonalát újra elérni. Az egyszerű szombati Parabolákhoz képest igen színes volt, sok valós mozzanatot jól dolgozott bele a maga mondandójába, a magyar műsorszóró műhold ötletre történő felfűzés jónak bizonyult, de voltak benne elvarratlan szálak is. Például a magyar értelmiség helykeresése a kongresszusi teremben. Most társként Esztergályos Cecília ült a műsorvezető mellett — állig felöltözötten! — s ö jegyezte meg: „Valami azt súgja, esik a hangulat”. Igaza volt. Az újabb és újabb pucér hölgyek látványa sem dobta feljebb a műsort. Érdekes módon a férfi-szépségverseny mindkét Parabolában szóba került. A Szuperbola hangvétele, bátorsága, szellemessége egyébként dicséretes, de nem á régi — két év előtti — szuper. Ebben a blokkban örömmel nézhettük a Bubo doktor sorozat újabb jelentkezését. Hofi Géza sokak kedvence. Most Koncert! címmel negyvenöt percig uralta a képernyőt. A hosszúra nyúlt és legfeljebb harmadannyi időt igénylő mondandójának lényege az volt, hogy, ha valamin nem tudunk másképpen segíteni, koncertet kell rendezni, azon majd bejön valami. Modorosságnak tűnik már mesterkélt-dadogó tegezése. Egy-két lerágott téma után, műsora második felében értékesebb közéleti töltésű mondandókkal szolgált. Az abortusz-bizottságról szóló történetkéje nem volt túl ízléses. Az est nagyágyújának szánt műsor a Miénk a szilveszter címet viselte. Ezt készítette a már említett alkalmi közösségi vállalkozás, amelynek tagjait talán kétszer be is pásztázta a kamera. (Ott ültek az első sorban, vállalva a veszélyt, vagy az elismerést.) Igen sok ötletből rakták össze, még több szereplőt vonultattak fel. A műsor rendezője hetekkel előbb elmondta egy lapnak, hogy laza szerkezetű, koncentrált figyelmet nem követelő szórakozást kívánnak biztosítani. A laza szerkezet be is jött, a választék roppant széles skálán mozgott — a Győri Balettől az amatőr egri nyugdíjas postás kabaréjelenetéig — több kitűnő villanással és néhány nagyon gyatra produkcióval, amely csak azzal gondolkoztatott el, hogy egyes jó hírű színművészek hakniban mi. mindenre vállalkoznak, mi mindenre rávehetők. Különösen kilógott a kiöregedett sportolók „panoptikuma". Egészében olyan lett, amilyennek ígérték: szilveszteri vegyestál, ízesebb és kevésbé sikerült falatokkal, ki-ki ízlése szerint csipegethetett belőle, vagy eltolta a tálat. Nem volt kötelező végignézni. Benedek Miklós Családom — természetesen — a tévét nézte, míg engem a munkaköri kötelesség a rádió mellé ültetett szilveszter estéjén. Kül’ön- vonultam, s jól mulattam. Egy ideig egyedül, mígnem átpártolt hozzám a család is. így aztán alkalmuk volt nekik is összehasonlítani az egy- és a kétdimenziós műsor közti különbséget. Hogy a kép így csalóka? Meglehet, de a rádióban éppen az a vonzó, hogy nem köti meg a (képi) fantáziánkat. Ez arra kényszeríti a műsor készítőit, hogy jobban kidolgozzák (gondolatilag) a poénokat, érthetően beszéljenek, a szónak nemcsak stiláris értelmében. Ugyanakkor valóban rendelkezésre áll az egész világirodalom, mint humorforrás. Sajnálatos, hogy csak állna, mert (ezúttal) a rádió sem élt ezzel a lehetőséggel. Sokkal inkább a pesti (belvárosi) kabaré már ismert fogásaival, manírjaival. Érdekes persze összehasonlítani a három csatorna műsorát. A Kossuthé volt a hagyományos. Pódiumparádéval kezdte (18.40), majd egy érdekes riportösszeállítással folytatta (Kérjen lehetetlent!), s fél tízkor kezdődött a főműsor: BUÉK 1986! A Petőfi és a 3. műsor eleve lemondva a konkurenciáról, zenét adott. Operettet, magyar nótát, kamarazenét, jazzt. (Bele-belehallgattam mindegyikbe). A legmulatságosabb a Kérjen lehetetlent! című összeállítás volt — bizonyítva, hogy az élet, azaz mi: hallgatók sokkal képtelenebb, furcsább helyzeteket, ötleteket tudunk produkálni, mint a profi humoriparosok. A műsor készítői természetesen éltek a hallgató exhibicionizmusával. Például az egyik szerencsi pedagógusnő gyerekei és saját szórakoztatására dalokat kezdett írni. A férje elaludt a dalokon, az ismerőse kinevette, ő azonban még nem adta fel a reményt. Rokonszenvessé az egészséges humora és öniróniája teszi. Azaz nem lesz boldogtalan ember akkor sem, ha nem lesz Zalatnay Sarolta kartársnője. Azé a Zalatnayé, akit immár a főműsorban — Verebes István „szembesített” Pásztor Magdolnával. A Magyar Ifjúság olvasóinak nem kell bemutatni a fiatal gyógyszerésznőt, akit felháborított a népszerű énekesnő könyve, s nyílt levelet írt neki (a Magyar Ifjúságban). Sok megszívlelendő (az értelmiségi pályák presztízséről, az említett könyvben megfogalmazott életszemléletről, egyáltalán értékrendünkről), és persze vitatható gondolatokat írt meg, nem kis vitát kavarva ezzel! Kitűnő ötlet volt a „szembesítés”, mert a két hölgy szellemesen riposztozott. Olybá tűnhet, mintha nem akarnék véleményt mondani magáról a főműsorról. Nos ennek éppen a már említett manír az oka. A rádiókabaré régi hagyománya, hogy — mondjuk ki — a mások hibájából él. Gondolok itt például Peterdi Pál műsorszámára, amely éppen minket, azaz az írott sajtót figurázza ki. Erre is az áll, amit a Kérjen lehetetlent!- ről mondtam: az újságírói pongyolaság, vagy a nyomda ördöge képtelennél képtelenebb szövegeket (mondatokat) „termel” olykor. Ezeket csokorba szedni mindig hálás dolog, mint ahogyan „belerúgni” Mester Ákosba, aki a rádió (egyik) legkitűnőbb műsorát (168 óra) vezeti évek óta. Az ő példáját pedig azért hozom ide, mert kitűnően lehet érzékeltetni vele a riporter és a kabaré „bátorsága” közti különbséget. Végül is mindenből lehet viccet csinálni (ahogy mondani szokták „a humorista a lelkét is eladja egy jó poénért), de tessék csak rendszeresen „egy az egyben” ütközni a valósággal, szembeülni az interjúalanynyal, s akkor kiderül melyik a könnyebb. Arról nem is beszélve, hogy melyik a hálásabb, a veszélytelenebb. Ezzel a világért sem akarom a humoristákat megbántani, érdemüket kisebbíteni. Annál is inkább nem, mivel két kollégám: Kiss József és Szabados Gábor Írásán (Horváth Tivadar előadásában) jól mulattam. Csupán arra utalnék szelíden, hogy megvannak a verbális, a .szóviccekre alapozó humornak az üresjáratai, rossz beidegződései, manírjai. Mozart egyik operájában azt éneklik a fináléban, hogy „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Morózus ember ne hallgasson rádiókabarét, de a tétel fordítva is igaz: a rádiókabaré feladata az, hogy nevetéssel oldja a rosszkedvűnket. És a feszültséget, amit az év halmozott fel bennünk. Mondok egy példát. A napi sajtó legfeljebb csak dohoghatott a szénhiányon, a (tavalyi) tél keltette pánikon. Verebeséit sokkal markánsabban fogalmaztak, s jól tették. Igaz, ettől nem lett több szén, sem melegebb, de a dolgok nevén nevezése mindig jótékonyan hat az agyakra. Az „illetékesekére” is. A kabaré ugyanis — többek közt — azt a tévhitet is eloszlatja, hogy a dolgok szükségszerűen alakulnak úgy, ahogy alakulnak. Bizony belejátszik azokba az emberi gyarlóság is. Olykor a hozzá nem értés, máskor a tunyaság, vagy a kibújás a felelősségvállalás alól. Minden közügyet érintő dolog egyszersmind politikai kérdés is, s ha politikai kérdés, akkor nyíltan beszélni is kell róluk. Nem feltétlenül (csak) vezércikkekben. A nevetés — olykor — gyilkosabb, s hatékonyabb is, mint a legszigorúbb dorgálás. Horpácsi Sándor A hülyeség nem akadály A szokatlan címtől ne # tessék meghökkenni. Ez a címe az új esztendő első magyar játékfilmjének, amelyet Xantus János, az Eszkimó asszony fázik rendezője készített. A groteszk hangvételű, burleszkelemekkel átszőtt film mától a Táncsics moziban látható. Képünkön ketten a főszereplők közül: a lengyel Jadwiga Jankowska (akit az Egymásra nézve című magyar film főszerepéből ismerhetünk) és Lukáts Andor, Könyvböngészö II map sajtó története 1848—1892 A magyar sajtó történetének négyrészesre tervezett kiadását 1979-ben kezdte el az Akadémiai Kiadó. A Szabolcsi Miklós főszerkesztői irányításával folyó munka eredményeként akkor jelent meg a Kókay György szerkesztette első kötet, amely a kezdetektől, azaz Rákóczi Ferenc 1705-ös Mercurius Hungaricusá-tói kezdődően az 1848-as polgári forradalom sajtójáig adott képet a hazai hírlapokról és folyóiratokról 832 oldalon. A kiadó a közelmúltban, 1985 utolsó heteiben adta közre a nagyszabású történelmi munka tervezett második kötetét, terjedelme — 1230 oldal! — miatt két részben. Az első 1848-tól 1867-ig, a kiegyezésig, a másik pedig onnan 1892-ig tárgyalja a témát. A főszerkesztő továbbra is Szabolcsi Miklós, a két rész szerkesztője pedig Kosáry Domokos és Németh G. Béla. A most megjelent kétrészes második kötet kezdőpontjának kijelölése nem szorul különösebb magyarázatra; a rendi Magyarország történetének lezárulása is ez időpont. Egyben pedig Kossuth Pesti Hírlapja és Eötvös József Budapesti Szemléje megjelenésével egy sajtótörténeti kor is lezárult és megkezdődött a polgári sajtó, a polgári újságírás korszaka is. A gyors és sokszínű kibontakozást, amely a szabadságharc két esztendejében végbement, a szabadságharc bukását követő önkényuralom visszavetette, a fejlődést gátolta, illetve megpróbálta a saját szolgálatába állítani — igazi siker nélkül. A kiegyezés idejére, 1867-re a magyar sajtó műfaj és stílus, szerkesztés és szakosodás, technika és terjesztés tekintetében egyaránt eljutott arra a fokra, hogy megfelelő politikai és társadalmi körülmények között társa lehetett az európai újságírásnak. Az 1867-et követő, igen differenciált fejlődést hozó időszak már a hatalmas példányszámú tömegsajtó korszaka, igen erős minőségi különbségekkel és igen eltérő stílusfajtákkal. Ez a második kötet elsősorban a politikai sajtóra összpontosítja figyelmét, az egyéb sajtóanyag főleg társadalom- és művelődéstörténeti háttérként jut szerephez. Az 1848 és 1867 közötti időszakot tárgyaló első részben a polgári sajtószabadság létrejöttét, a főbb politikai tendenciák képviselőit, az 1849-et követő visszaesést, majd az ötvenes évek önkényuralmát a hatvanas években követő, már ismét szélesebbé váló politikai spektruim részletes történelmét találja az olvasó, a második részben pedig már az 1867-et követő időszak új kezdeményezéseit, a politikai újságírás új megjelenési formáit ismerhetjük meg. Az ez idő tájt megszaporodó egyéb jellegű sajtóorgánumokról itt is elsősorban háttérként esik szó. Nemzeti történelmünk igen fontos korszakát öleli fel A magyar sajtó története kétrészes második kötete. Nemcsak szakmabeliek érdeklődésére tarthat számot..., (b) Amikor most, újév # napján, az 1986-os esztendő első napjának reggelén a szerkesztőség- j be baktattam, hogy másnap- I ra, azaz mára az olvasó ke- I zébe kerüljön az új esztendő első újságja, régi és el- j nyűhetetlen barátom toppant elém az utcán. Tetszenek ismerni. Igen, ő volt: Mindig Alajos. Jókedvűnek látszott. S mint szokta, kérés nélkül mesélt. — Ha hiszed, ha nem, szín- józan vagyok. Ilyenkor, újév reggelén. Pedig még nem aludtam. A Felhőfényesítő Vállalat szilveszeri bulijáról jövök, merthogy meghívtak, s én nem utasítottam vissza a hívást. Nem nagy vállalat, de ott volt Főhatósághy elvtárs, meg Felügyeleti kartárs, aztán ott volt Tanátsy elvtársnő, meg sokan mások hasonlók, és ott volt a Felhőfényesítő Vállalat népes serege, illetve annak célszerűen megválogatott képviselete. Közbeszóltam, hogy ez nem valami különleges dolog, mindennapos, mire Mindig Alajos leintett: — Hát úgy tűnik, a kívülállónak, hogy mindennapos, merthogy így szokott lenni az ilyen vállalati, intézményi bulikon, ahol megjelenik a főhatóság, meg a felügyeleti szerv, meg egyéb képviselője. Nyakukra ül az igazgató, meg a főkönyvelő, meg ezek helyettesei, meg a főosztályvezetők, a fodrásztól frissen érkezett titkárnő sürög-forog, és néhány kiválogatott, szemrevalóbb, csinosabb hivatalnok-asszony, persze a fiataljából, akit otthon fogcsikorgatva vár a családja, ugyancsak felsőbb parancsra, frissen da- uerolva háziasszonykodik a vendégek körül. Ök töltenek a konyakos poharakba, ők mosolyognak Főhatósághy, meg Felügyeleti kartársakra, •.meg a többire, hogy azok jól érezzék moguhul. jó benyomásokkal távozzanak, s mindez előre kiosztott szerepek, majdcsaknem forgatókönyv szerint. Itt azonban most valami csoda történt. Ugyanis a csinos titkárnő helyett egy jó ötvenes, tisztes családapa látta el a titkárkodást, aki egyébként szintén ott dolgozik, és ő a „titkárnő”. A kínálgatást, a háziasszonykodást pedig a vállalatnak azon férfidolgozói végezték, akik egyébként is ráértek, nem várta őket a család, agglegények, frissen elváltak, vagy éppen özvegyek, s közülük is főleg azok, akik szívesen és önként vállalták ezt a feladatot. A munkahely asszonyai meg mehettek a családjukhoz. Szinte nem is akartam hinni, hogy ilyen létezik 1985 végén egy magyar vállalatnál. Mondtam, hogy én sem hiszem, utópia az egész. — Jó, hogy mondod — vidult fel Mindig Alajos. — — Utó-pia! Jó ötlet! Mivel ezen a szilveszteren színjózan maradtiim, most jöjjön utólag a pia. Nem jössz velem csak ide, az izébe? Lenyelünk valamit... Mondtam, hogy én dolgozni megyek. Most újév reggelén. Meg kell írnom a szilveszteri tévéműsor kritikáját. Ügy nézett rám, mint egy háborodottra. Aztán elment, s később betelefonált a szerkesztőségbe és sűrű csuklások között elmondta, utólag sikerült behozni a lemaradást, és a szokatlan szilveszter éjszaka után úgy érzi magát, mint az ország legtöbb állampolgára ilyenkor szokta. Annyira azért nem csípett be az utó-piától sem, hogy ne tegye hozzá: rdméli a boldog új év 1986-ra nem lesz csak utópia. (benedek)
