Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. január 4., szombat Terplán Zénó professzor Terplán Zénó professzorral, a Nehézipari Műszaki Egye­tem tanszékvezető tanárával az óesztendő utolsó napjai­ban ültünk le rövid visszate­kintő beszélgetésre abból az alkalomból, hogy nemrégen tért haza az Egyesült Álla­mokban tett tanulmányút já- ról. Ezen az úton mint a Gépipari Tudományos Egye­sület elnöke vett részt. — A Gépipari Tudományos Egyesületben 1984 óta töltöm be az elnöki tisztet. Dr. Tóth János, az MTiESZ elnöke két évvel ezelőtt járt az Egyesült Államokban, és tárgyalásai nyomán indult meg az ér­deklődés az ottani és a ha­zai műszaki tudományos egyesületek közötti kapcsola­tok iránt. Az ASME, azaz American Society of Mecha­nical Engeeners és a Gép­ipari Tudományos Egyesület között szerződés jött létre. Ezt 1985-ben Budapesten ír­ták alá, június 24-én. Ez együttműködési szerződés alapján történt a meghívá­som, illetve meghívásunk, mert velem volt dr. Mátay László, a GTE ügyvezető fő­titkára. Ezzel tulajdonkép­pen viszonoztuk az ASME képviselőinek a budapesti látogatását. Így vettem részt ennek az amerikai tudomá­nyos egyesületnek egyhetes évi tudományos ülésszakán Miamiban. Ezen az üléssza­kon, a megnyitón jelentették be a velünk megkötött együttműködési megállapo­dást. — Gondolom, az üléssza­kon kívül, egyéb élményei is voltak Amerikában. — Természetesen. Láthat­tunk egy új egyetemet, a Floridai Atlantic Egyetemet, amely, mint intézmény, húszéves, az épülete azonban új, kétesztendős. Minden egyszerű, igen célszerű ben­ne. korszerűen felszerelt, komputerizéit. Megismertük a gépészeti kar épületét és a könyvtárat. Megmutattak egy légturbina-gyárat és egy pacemaker-gyárat a közel­ben. Magyar méretek szerint középnagyságúak ezek a gyá. rak: rendkívül szervezettek, tiszták, de a technológiai fo­lyamatok nincsenek kellő­en automatizálva, sok az em­beri kézi munka. De dolgoz­nak a fejlesztésen. A két em­lített termék viszonylag új. Ezt követően az ASME meg­hívására három napot töl­töttünk Clevelandben, ahol egy újabb szerződésről tár­gyaltunk. Leendő újabb part­nerünk központját is megis­merhettük : az is komputeri­zál t, jól szervezett. Utána New Yorkban ismerkedtünk partnerszervezetünk, az ASME központjával és meg­ismertük New Jerseyben egy alegységüket. Mindkét egye­sület, tehát az ASM1E és a clevelandi leendő partnerünk igen intenzív mérnök-to­vábbképzéssel és kiadói te­vékenységgel is foglalkozik. El kell mondanom, hogy a fogadtatás szívélyes, kollegi­ális, barátságos s ugyanakkor a mi egyesületi törekvéseink iránt érdeklődő volt, minden érdekelte a partnereinket a mi Gépipari Tudományos tizenegy év vél ezelőtt tartot­tam Amerikában előadáso­kat. A most megkötött szer­ződés szerint is egyesületünk tagjai előadó körutalkat fog­nak tartani, illetve ilyene­ken vesznek részt és helyet ■kap a fiatal műszakiak cse­réje is. Most itthon az együtt­működési szerződés realizá­lásának időszaka következik. A Gépipari Tudományos Egyesület elnöki tisztje vi­szonylag új Terplán projesz- szornál. Annál régibb a Mis- kolchoz, illetve az egyetem­hez való tartozása. Az alapí­tók közül való. 1949 őszén jött ide, most fejezi be a harminchetedik tanév első félévét. Ugyanabban a mun­kakörben, immár a hetven- harmadilc szemeszter végére ér. Életének nagyobbik fele a miskolci egyetemhez kap­csolódik. — Messzi vidékről, He­gyeshalomról származom. Budapesten szereztem gé­pészmérnöki oklevelet 1943- ban, és az éppen most száz éve született Pattantyús A. Géza professzor meghívására az ő tanszékén maradtam. Amikor 1949 augusztusában törvény határozta el Miskol­con Nehézipari Műszaki Egyetem létesítését, még nem gondoltam, hogy sorsom eh­hez az egyetemhez kapcso­lódjék. Szeptemberben he­lyeztek át Miskolcra, jelent­keztem az akkori rektornál, dr. Szádeczky Kardos Elemér akadémikusnál, aki a gépele­mek tanszékének megszerve­zésével bízott meg. Azóta is ennek a tanszéknek az élén állok. A miskolciak előtt is­meretes, az egyetem már volt. de épülete nem; a mai Földes Gimnáziumban kezd­tük a munkát. Nagyjából eb­ben az időszakban kezdődött meg a munkás és paraszt fi­atalok intenzívebb érdeklő­dése az egyetemi, és azon belül a műszaki felsőoktatás iránt. 1949, a fordulat éve a műszaki felsőoktatásban is hatalmas frontáttörést jelen­tett. Most már megfelelő távlatra visszatekintve, nyu­godt lelkiismerettel mondha­tom, hogy igen jól megállták a helyüket azok is, akik 1949-ben szakérettségisként kerültek az egyetemre. So­kan közülük vezető pozíció­kat töltöttek és töltenek be ma is. Már a harmadik év­folyam idejében jártunk, amikor az Egyetemvárosban olyan állapotba kerültek az épületek, hogy megosztott oktatással itt is folyjék a munka. Ma már szinte anek­dotába illő. hogy gőzmoz­donnyal fűtötték az épülete­ket, s a hideg miatt téli öl­tözetben, kalapban, kabát­ban ültünk az előadótermek­ben. Tanszékünk 1952-ben foglalhatta el mai helyét. Az eltelt évtizedek alatt Terplán professzor rektorhe. lyettesi és dékáni tisztséget is ellátott. Oktatómunkája mellett tagja volt Miskolc Város Tanácsának, sőt a vég­rehajtó bizottságnak is. Mi­ként lett igazán miskolci? — Tagadhatatlan, hogy an­nak idején valamennyien ne­héz szívvel jöttünk Miskolc­ra. Lakásunk, családunk Bu­dapesten volt, mi meg ingáz­tunk. Ahogy a tanszék fej­lődött, ahogy összekovácso- lódtaim saját munkatársaim­mal, ahogy családom leköl­tözhetett s bekerültem az egyetemi vezetésbe, dönte­nem kellett. Miskolc mellett döntöttem. Nyilvánvaló, ha az ember' a családjával együtt egy városban él, előbb-utóbb annak a város­nak törzslakosává válik. Ezt elősegítette, hogy mint egye­temi vezetőt tanácstaggá is választottak, majd tagja let­tem a tanács végrehajtó bi­zottságának is, és jó másfél évtizedig láttam el ilyen köz. életi tisztséget. Ez munkás­ságom nagy elismerését is jelentette. Részt vettem a népfrontmunkában is, benne éltem a város mindennapi életében. A tanszéki munka is jelen­tett külső kapcsolatokat. — Az első évtized a tan­szék életében az oktatás és nevelés szervezésével telt el, de már akkor kialakultak az ipari kapcsolatok és azokkal együtt a kutatási feladatok is. Már 1950-ben kaptunk a Dl GÉP elődjétől, a DIMÁ- VAG-tól feladatot, s attól kezdve igen intenzív a gyár­ral kapcsolatunk, de az or­szág minden részéből, más üzemektől is kaptunk megbí­zásokat. Több száz már a számuk. A külső kapcsolatoktól el­választhatatlan a publikáci. ós tevékenység is. — Kutatási eredményeinket mindig publikáltuk. Most kö­rülbelül 520 ilyen publikáció­nál tartunk, amelyek a hazai szakkönyvtárakba minden­hová elkerültek, s amelyek Iránt külföldről is mutatko­zik érdeklődés. A tanszéken m u nka tá rsailm mai, meg ma­gam is több szakkönyvbep publikáltuk eredményeinket az említetteken felül, példá­ul 1959-ben jelent meg a Mechanizmusok című tan­könyv, majd a Mechanikus tengelykapcsolók, amit Her- czeg István és Nagy Géza munkatársaimmal írtam, ugyancsak mi hárman írtuk a Különleges tengelykapcso­lókat; Szota György Sikló­csapágyak tervezése címen írt könyvet és német nyelven jelent meg a tanszék egyik kutatócsoportjának eredmé­nyeit összefoglaló könyvem, amely később magyarul is megjelent Fogaskerék boly­góművek méretezési kérdései címmel. Megemlítem, hogy most három kis könyvem is kikerült a nyomdából, ezek közül kettőt, a Bánki Donát emlékkönyvet és a Pattan­tyús Ábrahám Géza emlék­könyvet szerkesztettem, míg a harmadik, az Akadémiai Kiadó A múlt magyar tudó­sai című sorozatában megje­lent Pattantyús Abrahám Géza kismonográfia önálló munkám. Terplán professzor az Egyetemtörténeti Bizottság elnöke is. \Ez milyen feladat­tal jár? — 1974 óta vagyok e bi­zottság elnöke, s feladatunk a Nehézipari Műszáki Egye­tem minden emlékének gon­dozása. Kiállítások, rendez­vények, emlékülések, klub­délutánok szervezése. A Miskolci Akadémiai Bi­zottság impozáns székházé­ban beszélgetünk. Itteni tisztségéről néhány szót. — Azt hiszem, erről elég röviden szólni, hiszen a MAB munkája gyakran szerepel a sajtóban, s abban benne van az én tevékenységem is. Meg­alakulása, tehát 1979 óta va­gyok a MiAB tudományos tit­kára. Most a közelmúltban megerősítettek ebben a meg­bízásban. Nagyon örülök en­nek a feladatnak, mert ez azt is jelenti, hogy miskolci vagyok, de a három északi megyére kiterjedő tudomá­nyos munka irányításában m u nká lkodba tóm. Benedek Miklós Nyelvünknek, jól tudjuk, ma is élnek területi változa­tai. Aki nagyobb utat tesz hazánkban, több olyan je­lenséggel találkozhat, amely csak egy-egy országrész la­kóinak beszédére jellemző, de akármilyen messze ke­rülünk is lakóhelyünktől, a magyar nyelvterület minden pontján megértjük honfitár­sainkat. Nyelvünk területi­leg tagolódó változatait nyelvjárásoknak nevezzük. Nem szabad azt hinnünk, hogy hibásan beszélnek, akik más hangokat, szóala­kokat mondanak, mint ame­lyek a rádióból, a televízió­ból, a közéletből ismert, or­szágosan egységesnek tűnő köznyelvben használatosak. A magyar köznyelv, s iro­dalmi nyelvünk is, a nyelv­járásokból fejlődött ki, de — elsősorban a falu népének beszédében — napjainkig megőrződtek a táji, helyi jellemzők. Az utóbbi évti­zedben viszont egyre erősö­dik az a folyamat, amely a nyelvjárások visszaszorulá­sával jár: sokan költöznek városokba, megnövekszik az iskolázás és a művelődés más intézményeinek hatása, feloldódott egyes tájegysé­gek zártsága; vagyis mély­reható gazdasági, társadal­mi, életmódbeli, kulturális változások serkentik a ki­egyenlítődést. A változások, a kialakult átmeneti nyelvváltozatok lé­te sokak számára tehetik idő­szerűvé a kérdést, hogyan ítéljük meg a nyelvjárási je­lenségeket. Műveletlenség megőrizni a helyi színezetű beszédmódot? Vagy éppen kötelességünk, hogy „kon­zerváljuk”, eredeti formájá­ban tartsuk fenn a korábbi évtizedek minden népnyelvi alakulatát, mint valami mű­emléket? Mikor szólunk szebben? Ha használjuk nagyapáink lassan feledésbe merülő szavait, vagy ha iga­zodunk a széles körben ter­jedő új nyelvszokáshoz? E kérdésekre érdemben alig­Mára már elcsitulták a vi­ták a realizmusról. Valóság- képü.nk mégis árnyaltabb, színesebb, mint volt a hat­vanas években, a vita ide­jén. Elfogadjuk a grotesz­ket is, a fanyarabb, csípő- sebb, gunyorosatob stílust, szemléletmódot is. Azt, amit éppen a Bogumil Hrabal műveiből készült filmek alapján — egyszerűen csak „cseh iskolának” nevezünk. Milos Forman és Jiry Men- czel neve a legismertebb, de nyilván alkotók sora mun­kálta ki, illetve műveli ma is ezt a stílust. Az iroda­lomban sem teljesen előz­mények nélkül jelentkezett ez, noha erről már sajná­latosan kevesebbet tud a magyar olvasó. Hasek és Capek népszerűségére hivat­kozhatunk. Svejkre, az első világháború és a k. und k. stupidságának maróan gú­nyos, ugyanakkor mulatsá­gos — nevettető ábrázolá­sára. Amit a mii irodalmunk tragikusnak ábrázolt (elég csupán utalni Móricz, Kosz­tolányi, Krúdy, Babits stb. regényeire), az Hasek tollán a komikus oldalát mutatja. Az a bizonyos „kisember” úgy akarja túlélni a világ­égést, hogy együgyűnek mu­tatja magát az infantilis környezeténél. Nos, a cseh irodaiam továbbörökíti ezt a szemléletet az ötvenes- hatvanas évek ábrázolásá­ban is. Hrabal két kisregé­nye, a Túlságosan zajos ma­gány és A gyöngéd barbá­rok is Hasek Prágájába ka­lauzolja az olvasót, a pálin­ka- és sörkimérések világá­ba, mintha az élet csupán vidám ivászatok és kalan­dok sora lenne, önkéntele­nül és elemi erővel tör fel belőlünk a nevetés, hogy a következő bekezdésben le is hervadjon az, mert a törté­net egy nem várt fordulat­tal az élet tragikus mélysé­gét villantja fel. Módunk van eltöprengeni az alkoho­lizmus okain, módjain is. A felszín nyilván a „csak”, az­Beszélgetés Terplán Zénó professzorral (Fotó: Csákó Gyula) Egyesületünkről. Egyébként Mondhatná szebben... Nyelvi ha lehet egyetlen mondattal felelni. Érdemes azonban el­gondolkodni kicsit a vála­szon! Két — egymással ellen­tétben álló — igazságot mondhatunk. Az egyik téte­lünk így hangzik: meg kell őriznünk mindent, ami né­pünk múltjából érték ne­künk. A másik: a nyelv éle­te, mint minden élet, azzal jár együtt, hogy állandó ben­ne a változás, új elemek és jelenségek születnek, miköz­ben mások elhalnak, fele­désbe mennek. Eljuthatunk valamiféle válaszhoz e két tétel alapján? Próbáljuk az ellentmondást így feloldani: tartsuk fenn a nyelvjárások­nak mindazokat az elemeit, amelyeknek valamilyen kör­ben ma is szerepük le­het, amelyek segítségével árnyalatokat fejezhetünk ki, amelyek a magyarul szólás változatosságát, színességét szolgálhatják! Átmeneti korunkban több­féle torzulást tapasztalunk. A nyelvjárási színezetű ki­ejtést sokan (néha pedagó­gusok is) hibának tekintik, pedig a teljesen egyöntetű ejtés nem lehet célunk, hi­szen eltüntetné az egyéni ízeket, egyhangúságot terem­tene. Nem szabad szégyellni anyanyelvjárásunkat, sőt: tu­datosabban kellene arra tö­rekednünk, hogy kifejezés­kincsünk változatosabbá té­tele céljából merítsünk for­barbárok az azért iszik Hanta úr, Vla­dimir, Egon Bondy és tár­sai, mert nem tudnak el­lenállni a kitűnő pilseni (és más) söröknek. Éppen Ha­sek óta tudjuk (úgy), hogy a prágai ember hajlamos arra, hogy kedélyesen, de­rűsen szemlélje a világot — már ki, ha hagyják. Rokon ez a bécsi kedélyességgel, a pesti polgár mindent viccel elütő, viccben feloldó humo- rizálásával, ám ez csupán a fecsegő felszín — József At­tila szavával. Mert Hrabal, miközben valóban hangula­tos képet rajzol a kitűnő prágai kocsmákról, szinte észrevétlenül meg is indo­kolja, hogy hősei miért me­nekülnek a korsóhoz. Azért, mert csak így tudják elvi­selni azt az értelmetlensé­get, amelyben — akaratuk ellenére — részt kell venni­ük. A Túlságosan zajos ma­gánynak már a címe is árulkodó. A magányt senki nem választja, de egy idő után már nehéz menekülni belőle. Voltak Hanta úrnak is szerelmei — szeretett tán­colni, játszani, társaságba menni —, de szerelmeit vagy megcsúfolták, vagy koncentrációs táborba hur­colták. Érdekes foglalkozást űz: egy pince mélyén papírt, könyveket présel bálákba a MÉH-ngk. 35 éve csinálja ezt, kedvvel és művészi tö­kéllyel, s ezenközben át­megy a keze alatt a világ­dulataiból! Gazdagabb a nyelvhasználata és sikere­sebb a kommunikációs tevé­kenysége annak, aki a be­szédhelyzettől függően vá­lasztani képes több nyelvvál­tozat között: a helyi nyelv­járásban tud társalogni a nagyszülői házban, s a köz­nyelvet használja — például — hivatali, munkahelyi te­vékenysége közben. Helyes­írásunk a köznyelvi kiejté­sen alapszik, de nem okoz nagy fáradságot a nyelvjá­rási eltérések tudatosítása, hiszen alapelv a szóelemzés is a helyesírás gyakorlatá­ban. Érdemes eltanulnunk nagyapáinktól a mondani­való közvetítését szemlélete­sebbé tevő szólásmódokat, ezekkel oldható a mai álta­lános beszédkultúra szürke­sége. Egyéniségünk részévé tehető a szülőföldünkön ta­nult néhány kifejező, s szép hangzású szó; ne féljünk terjeszteni őket. A nyelvjárási jelenségek nem nyelvi műemlékek, amelyek mutogatásra valók, mint a régi idők furcsaságai, hanem egy élő, változó rend­szer részei. (Bár hozzá kell tennem: a műemlékek vé­delme többnyire szintén csak úgy biztosítható, ha mai éle­tünkben is használni tudjuk őket, funkciót adunk nekik.) Lehet, hogy a hajdan élő nyelvi anyag nagy hányada a szótárak, szövegkiadások lapjain, hangfelvételeken marad fenn csupán, mert használatuk ma már elhalt szokásokhoz, műveletekhez kötődött. Anyanyelvjárásunk más elemei viszont sokáig velünk maradhatnak, hogy helyi és egyéni színeket, íze­ket hordozva segítsenek ki­fejezőbben, közvetlenebbül, emberibben szólni. Kováts Dániel ________________________ irodalom, a filozófia és mű­vészettörténet java. Maga a kép és a művelet szívszorí­tó. Miért kell értékes alko­tásokat, jobb sorsra érde­mes könyvöket a zúzdába •küldeni? 35 év igen nagy idő, s főhősünknek alkalma van végignézni, hogyan vál­tozik az az értékrend, amely a könyveket selejtezi. Vég­rehajtja a feladatot — ez a kenyere —, ám a legértéke­sebb könyveken megesik a szíve, s hazaviszi, megmen­ti. Mígnem őt magát is le­selejtezik, s a helyére fiata­lok jönnek, akik vidáman teljesítik a normát, meg sem nézve, hogy mit zúz­nak be. Hasonlóan tragikus A gyöngéd barbár végkicsen­gése is. Főhőse Vladimir, a tehetséges grafikus, aki új stílust és szemléletet alkot. Beteg ember — mondja, mert így látja a környezete —, s csak tragikusan korai halála után derül ki, hogy érzékenységével, nagyfokú empatikus készségével megérezte és meg is előzte korát. Félelmetesen nagy ivászatai, kalandjai kompen­záltak valamit. Helyét ke­reste a világban, s nem ta­lálta meg. A története azért elmondhatatlan, mert Hrabal mesterien, összetéveszthetet­lenül elegyíti a tragikus, a humoros, a lírai és a gro­teszk elemeket. Realizmusá­nak a lényege éppen ez; a fenséges és az alpári egy- másmellettisége. Ügy, aho­gyan azt mindannyian meg­éljük, ám nem tudatosítjuk magunkban, illetve mester­ségesen szétválasztjuk az egyes elemeket, mozzanato­kat. Varga Györgynek nem le­hetett könnyű dolga a for­dítással, mert meg kellett találnia a jellegzetesen prá­gai folklór, argó és szlogen magyar megfelelőjét. Gör­dülékeny és élvezetes, ol­vasmányos stílusban oldotta meg a feladatát. Horpácsi Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom