Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. január 25., szombat Ember és környezete másnap és utólag háziasz- szony ismerőseimet, mit tennének az apróbb tartókba bele: azt mondják: „ez így szép, ahogy van. Miért kell ebbe tenni valamit?” * A sarakban ég az éjjeli- lámpa. Alatta ott van a kerekeken gördülő kerek kisasztal. Nincs már hozzá kedvünk. Benépesíthetjük ennek az asztalnak az alsó és felső lapját. Ez már számunkra az éjszaka, a sötétség birodalma. Ilyenkor levehetjük felettünk a fényszórót, ellehetjük az asztal felső lapjáról a virágtartót, s bámulhatunk bele az éjszakába. Azon töprengünk csak, miért nincs fény a szobáfoan- lakásiban, miért mentek el a vendégek, amikor itt voltak nekünk a kínólókész- leteink is. * Megigazítja a haját. Nyakkendőt köt. Készül. Várakozik. Otthona lakója szembenéz naponta az őt körülvevő tárgyakkal. (Az új tükörben — mintha ő is újjá lehetne. Más. Lehet? önmagától eltérően nem. Mi mégis a varázsa? Ami volt a gyerekkori új ruhában? Még kicsit feszeng az ember, keresi már — mint a sokat gyakorló csónakos — meg is találja a mozdulatok helyét, ekkor van a készség fokán.) Tanultuk. Elfeledtük? Járva e vörösréz tárgyak között, mindig az otthonom jutott eszembe. A kérdőjelek főleg. Kell-e nekem mindez?! Kell-e nekem a gyertyatartó, a tároló, az asztalok, a tükrök? Kell-e ez a melegség? Itt, e szövegtől balra, hozunk néhány példát. Válaszként. Szöveg: Ténagy József Fotó: Fojtán László hon van. Hogy itthon — ahol ezek a tárgyak adnak neki menedéket. * Naponta százak jönnek, mennek. Ezrek. Ki tudná számolni őket. Az ember hazárdírozik. Keresi-remé- 11 önmagát a találkozásokban. Ez magány? Nem, sőt nem is segít. Ülök az asztalnál, csak nézem, a tükörből valami visszaüzen nékem. Itt van előttem a tálalókészlet. Mind vörösrézből. Hiába kérdezem Gyertyafény. Fények. A tárgyak más nyelven beszélnek. A környezet meg- juhászodik ebben a za'ka- tolóan-zaklatott, hajszoltan- hajszolt, betonnál-bemért térben. Megszelídül az ember. Táncot játszik szemé- ben-szívében a lángocska. Kinyílik — mint a tűzró- zsa — a lélek. Nem éget (mint a tűz olykor). Nem pusztít (mint pusztít olykor). Visszamelegít. Ami tart, ami tartja az embert — az nemcsak a láng. Ami tartja a gyertyát, az is felfogja a tekintetet. S látja az agyonhajszolt embert, hogy ittInterjú helyett — tűnődés Szakembereket az ezredfordulóra Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy 3—4 évtizeddel ezelőtt rangot jelentett; ha a pályaválasztó fiatal bejuthatott valamelyik technikumba. Boldog volt a gyerek, büszke volt a szülő, ha elmondhatta, hogy a gép-, villamos-, kohó- vagy vegyipari technikum tanulója lett. Pedig akkor is voltak „elit” gimnáziumok, s azokba se volt könnyű bejutni. S ha még távolabbra hátrálunk az időben a mai nagyszülők korába —, akkor arról is hallhatunk, hogy egy emberöltővel ezelőtt rangot és megbecsülést jelentett, ha valaki: hengerész, kovács, esztergályos, lakatos, vagy éppen vasutas volt, ha a diósgyőri gyárakban vagy a MÁV-nál dolgozhatott. Legendákat mesélnek ezek az öregek az inasévekről, szigorú és nagy tudású mesterekről, nagy tekintélyű művezetőkről, mérnökökről, akik úgy tudták a szakmát, hogy álmukból is felverhették őket, rögtön mondták, mi a teendő. Később megváltozott, s mintha össze is zavarodott volna minden. Vita indult a társadalmi mobilizációról, az iskolarendszer „zárványairól”, a technikumokról, s á demokráciára hivatkozva megszüntették ezt az iskolatípust. Jött a szakközépiskola, amelytől nem kevesebbet vártak (el,) mint azt, hogy egyszerre biztosítson szaktudást és ál'andó műveltséget is. Az élet azonban nem igazolta egyértelműen ezt az elvárást. Aki tovább akar tanulni, annak külön tanárral, előkészítő kurzussal kell pótolnia azt a mínuszt, amit (a gimnáziumokhoz képest) a közismereti tárgyakból kapott. Az üzemek viszont — noha elismerik az érettségizettek nagyobb tudósát — szívesebben alkalmaznak olyan fiatalokat, akik a szakmunkás- képzőben szereztek képesítést. Az eljárás nem helyeselhető, de érthető: a szakmunkásképzőben nagyobb a gyakorlati órák száma. Időközben azonban kiderült más is. Hiányzik az 1972-ben megszüntetett technikum, illetve az ezt pótoló képzési forma. Leegyszerűsítve úgy mondhatnánk, hogy a műszaki középkáderek: a termelés és a szolgáltatás, az irányítás nélkülözhetetlen eleme esett ki. Emberek kellenek a laboratóriumokba, a tervező és a diszpécserirodákba, a termelés (közvetlen) irányításáh'oz, akik kellő elméleti és gyakorlati képzést kapnak ahhoz, hogy a kapott utasítást végrehajtsák, illetve végrehajtassák. A hiányt kétféleképpen pótolták; egyetemet, főiskolát végzett embereket állítottak be erre a munkára, illetve esti-levelező kurzusokon mégiscsak képeztek továbbra is technikusokat. Egyik megoldás sem igazán jó, mert túl drága nekünk. A mérnöknek alulfoglalkoz- tatottságot jelent, hiszen őt bonyolultabb, igényesebb feladatokra képezték. A szakmunkás pedig, aki munka mellett szerzi meg a technikus oklevelet, azért nem vállalja el ezt az állást, mert fizetésben károsodik, hiszen a jövedeme időközben jócskán lekörözte az értelmiségiekét. Nos, így állt elő az a patthelyzet, amely ismét napirendre tűzte a nappali technikus- képzést. S most be kell vallanom, hogy ezeket az ismereteket több forrásból szereztem be. Mint pedagógus (szakmunkásképzőben, szakközépiskolában is) magam is találkoztam ezekkel a gondokkal, sőt vitatkoztam is róluk. A napokban beszélgettem dr. Kálmán Andrással, a Zalka Máté Szakközépiskola (a hajdani Gépipari Technikum) igazgatójával, aki volt szíves és ellátott „puskával”, olvasnivalóval is. Mindezekre nagy szükség is van, mert a kép a laikus számára eléggé áttekinthetetlen, most van formálódóban. Azaz még ma sem lezárt, noha 1985. szeptemberében már az új elgondolás szerint indult néhány szakközépiskolában a tanév. (Alkalmam volt ugyanis meghallgatni az Ipari Minisztérium egyik osztályvezetőjének szenvedélyes érvelését, bírálatát is a témáról, de — minthogy nem hivatalosan nyilatkozott — kérte, hogy ne írjam ki a nevét.) A legegyszerűbb az lett volna, ha szabályos interjút készitek dr. Kálmán Andrással. Ö „készült” is, s a fentebb leírt gondolatok egy részét tőle kölcsönöztem. Hogy mégsem az ő szájába adom, annak éppen a téma kényessége az oka. Elég sokáig voltam pedagógus ahhoz, hogy tudjam: az iskola nincs abban a helyzetben, hogy a kapott utasításokat, a feletteseket megbírálja, még akkor sem, ha nem ért velük egyet. A technikus-képzésről ugyanis még ma is több irányzaton vitatkoznak, s ez nem mindig tükröződik a sajtóban. Tömören összefogva a „2-|-3”, illetve ,,4-f-l” szisztéma vitájáról van szó. Mit jelent ez? Még mindig nem kristályosodott ki teljesen, hogy úgymond az „elitképzésen”, vagy a szakmunkásképzésen legyen a hangsúly. Mindkét irányzatnak vannak érvei, noha ezek ma már nem azonos súlyúak. Érthetetlen ugyanis, hogy miért félünk még mindig az „elit” szótól, fogalomtól, holott az nem mást jelent, mint garantált minőséget, igényességet, szakmai felkészültséget, emberi tartóst. A modem ipar „hogy ebben a gazdasági helyzetben, kihívásban?” egyszerűen nem működhet megfelelő szakkáderek nélkül. Az elmúlt évtizedben (tehát a technikumok megszűnése óta) nyilvánvalóvá vált, no nem az, hogy a régi képzési forma fölösleges, de éppen az, hogy ma már az is kevés! Űjra kell fogalmaznunk a műveltség fogalmát — az általánost is, a szakmait is, hiszen a fejlődés, a továbblépés motorja és feltétele az ember. Nem a szakbarbár, aki csak részfeladatokat ismer, hanem az, aki hajlandó és képes is állandóan tanulni, képezni magát, felnőni a mindenkori feladathoz, Ennek feltétele ma már — többek közt — a két idegen nyelv, a magas szintű humán és természettudományos ismeretanyag is. Ezt kívánja nyújtani a „3+2” szisztéma úgy. hogy az első két évben általános, alapozó képzést ad. Ezt vizsga követi, amely utón eldöntheti az ifjú melyik „ágra” megy; a szakmunkás-, vagy a technikusképzőre. Az előbbi több gyakorlati, az utóbbi több elméleti ismeretet kap. Utána is nyitva áll az út az egyetemre vagy a termelésbe. Aki viszont a technikusképzést választotta, az érettségi után még egy évig speciális képzést kap. A „4+1” szisztémára azért nem térek ki, mert lényegében alig jelent változást a jelenlegi gyakorlathoz kénest. A Zalka Mátéban a „3+2”-es megoldást választották. Ehhez megvan minden feltételük, adottságuk: a kitűnően felszerelt műhelyek, és laboratóriumok, a nagy gyakorlattal rendelkező tanári kar. (Hiszen az estin eddig sem szünetelt a technikusképzés). Ha Jól értettem tehát ennek az új képzési formának az elsődleges célja az, hogy visszaadja a szakmák, esetünkben a műszaki pályák elismertségét, presztízsét azáltal, hogy az oktatás tartalmában igényesebb, szellemében — szemléletében korszerűbb. Az ezredfordulóra képez szakembereket (az első technikusi okleveleket 1990-ben adják át), akiktől azt várja a társadalom, az üzemek, hogy vissza- és megszerezzék a magyar ipar jó hírnevét itthon és a világban is. Érdemes lesz ebbe az iskolatípusba járni, S máris újra kell gondolni a pályaválasztás propagandáját, stratégiáját, hiszen a célkitűzések szerint a technikusi oklevél egzisztenciát, a szó jó értelmében rangot fog jelenteni. Miért félnénk tőle? Ők lehetnek aZ ipar elitje, derékhada, éppen felkészültségük, tudásuk okán és által. horpácsi Todorka Vilcseva: Gyorsszolgálat Kiró Kircsev hatalmas csomaggal állít be a mosodába : — Könyörgöm, mossák ki, a lehető leggyorsabban, megfizetem a sürgősségi díjat, ami jár érte. Kilátástalan helyzetben vagyok: a feleségem itthagyott két gyerekkel, és ismeretlen helyre távozott! — Hát nem irigylésre méltó helyzet! — mondta együttérző hangon az átvevőnő. — Higgye el, ennek a megrendelésnek a teljesítését a mi mosodai kollektívánk elsőrendű feladatának tekinti. Három nap múlva átveheti a fehérneműt. Ám három nap múlva nem volt kész a fehérnemű. Sőt egy hét múlva sem. A felháborodott Kiró a központhoz fordult. — Perpillanat objektív nehézségeink vannak — magyarázta el neki lágy hangon az igazgató. — De energikus lépéseket teszünk, hogy változtassunk a helyzeten. Az ön megrendelésének a teljesítését, tisztelt Kircsev úr, a mi vezetőségünk elsőrendű feladatának tekinti. Még ma rendkívüli gyűlést hívok össze. Legyen nyugodt, nem hagyjuk magára a bajiban! És valóban már másnap felhívták Kircsevet a mosodából: — Problémája megoldódott, tisztelt Kircsev úr, bár emiatt az egész várost össze kellett szaladgálnunk. — Vagyis a fehérneműt még nem mosták ki? — Két oldalról közelítettük meg a kérdést: megkerestük a feleségét, és rábeszéltük, hogy menjen vissza magához. — De miért? —J Hogyhogy miért? Amikor kollektívánk részletesen elmondta neki a maga búját-baját, egészen meghatódott, javíthatatlan méláknak nevezte magát, és nemcsak kimosta, de ki is vasalta a holmiját! Jöjjön ide, gyorsan a mosodába, várja magát! Fordította: Juhász László
