Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-09 / 288. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. december 9., hétfő Rádió mellett Tanakodó Folytatódott a kél hete megkezdett vita a történelem tanításáról (csütörtök, Petőfi, 17.30—18.30). Kazal János műsorvezető ezúttal magát a minisztert: Köpeczi Bélát és Glatz Ferencet hívta meg a stúdióba. Nem először fordul elő történelmünkben, hogy az oktatásért, művelődésért felelős miniszter történész, tudós művelője ennek a szakmának. Ezt ő maga is kiemelte: mondván, hogy elsősorban nem miniszterként akar hozzászólni a vitához. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy miért „ér ennyit” ez a téma, hogy a rádió immár a második órát szánja rá? A műsorban elhangzott riportok, interjúk egyértelműen válaszoltak erre a kérdésre. örvendetes, hogy éppen a megkérdezett diákok mondták ki, hogy szükségét érzik a történelem ismeretének, egyfajta rálátást a múltra, sőt eszményképeket, fogódzókat is szeretnének találni a ma megismeréséhez. Ennél a pontnál érdemes elidőzni kicsit. Sokszor (és sajnos sokáig) hajlamosak voltunk azt hinni, sőt hirdetni, hogy ez csupán az idősebb generációk „rögeszméje”. Azoké, amelyek noha még nem marxista szellemű történelmet tanultak, de azt markáns, kiváló tanár- egyéniségektől, akik élmény- szerűen tudtak előadni, magyarázni, következésképp lelkesíteni (is). Az elmúlt évtizedek történelemoktatásában éppen az volt a gond — hangsúlyozta Köpeczi Béla —, hogy oktatás volt, a hangsúlyt a logikára és a száraz tényanyagra tolta át. Elvárva a gyerekektől, hogy a rossz tankönyvek alapján maguk alakítsák ki a helyes történelemszemléletet. Csakhogy ez abszurdum, mert a gyerekek életkori sajátosságuknak megfelelően először érzelmileg azonosulnak, kötődnek, s a szemlélet egy hosszú, bonyolult, komplex folyamat eredménye. Nagyon izgalmas volt ebben a műsorban, hogy megszólalt „a pult mindkét oldala”. Unger Mátyás, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem (a minap halt meg) professzora a felvételi vizsgák csacskaságaiból idézett, s ezek valóban elborzasztó- ak voltak. Kazal János és munkatársai — nagyon helyesen! — nem érték be ezzel. (Példát mutatva egyszersmind arra is, hogyan lehet továbblépni a meddő siránkozáson, kritikán.) Gáspár Sarolta gimnazistákat kérdezett meg arról, hogy miért fogalmaznak sommás frázisokban, szóvirágokban. Meg is kaptuk a választ. Ha érthetetlen a tankönyv, akkor a diák kínjában éppen azokat a frázisokat „vágja be” szó szerint, amelyeket nem ért! Még egy figyelemre méltó mozzanata volt ennek a műsornak, s ez messze túlmutat a történelemoktatás gondjain. Glatz Ferenc arra kereste a választ, hogy miért éppen mostanában erősödtek fel a bírálat hangjai az iskola és a történelemtudomány hiányosságaival szemben? Nos, ez a jelenség sem szakítható ki egy egészséges társadalmi folyamatból. A hatvanas évek végétől a gazdasági életben egyre egzaktabban, pontosabban kell fogalmazni. Azaz fázismentesen. Ez létérdeke a gazdaságnak, a társadalomnak. Ez a folyamat azonban nem állt meg, s nem szűkült le csupán a gazdaságra. Durván fogalmazva, egyre inkább lépéskényszerben vannak ma már a társadalomtudományok is. Ki kell gyomlálni az elavult, kiüresedett szólamokat, s nemcsak a tankönyvekből. Történelemről lévén szó, egyáltalán nem kell, sőt nem szabad félnünk az ismeretanyag érzelmekkel, vagy ha úgy tetszik, romantikával való feldúsításától sem. Az ifjú ember igenis azonosulni és elutasítani akar. Eszméket, eszményeket, hősöket, életmintákat. Tévedés volt azt hinni, hogy száraz fogalmakért, mint például az osztályharc, internacionalizmus, lehet lelkesedni. Az sem mindegy persze — hangsúlyozták a műsorban —, hogy ki lelkesít. Vészesen hiányoznak ma már az iskolákból a vonzó tanáregyéniségek, akik éppen a fölényes tudással imponálnak, mert a gyerekek igenis tudnak rajongani a nagy tudású tanárokért, akik naprakészen ismerik a tudomány eredményeit, s azt élvezetesen tudják „lefordítani”, átadni. Ez a gond sem csupán az iskoláé. Sokszor emlegetjük, s ezt is frázissá koptatjuk, hogy az „intenzív szakaszba léptünk”. Nos ez elképzelhetetlen személyiségek jelenléte nélkül. A demokrácia nem a szürkeség és igénytelenség egyenruháját jelenti, hanem a stabil szaktudásra alapuló önálló, ötletgazdag gondolkodást és problémaérzékenységet. Ki ne óhajtaná, hogy a most felnövekvő generációk már ilyenek legyenek? Ehhez azonban jobban, hatékonyabban kell oktatnunk a múlt tudományát: a történelmet is, kiaknázva minden benne rejlő nevelési lehetőséget. horpácsi A korábbiaknál jobb minőségű játékok készülnek a Lemezárugyárban, az idén összesen 145 millió forint értékben A játékgyártásban több mint fél évszázados hagyományokkal rendelkező vállalat legismertebb termékei a különféle lendkerekes kisautók, a lemezből készült gépjárművek, mozdonyok, helikopterek, földgömbök, amelyek közül nem egy jáJátékok tékcsaládot több mint tíz évig készítettek ugyanazzal a technológiával, változatlan formákkal. A kínálat fel- frissítésére a gyár vezetősége néhány játékcsaládot korszerűsített, mások gyártását megszüntette. Sokat változott például az utóbbi időben a lendkerekes kisautók családja, az elöregedett típusokat új formá- júakkal váltották fel, s megfiatalodtak a mentő- és a tűzoltóautók is. A választék különféle kamionokkal gazdagodott, s legutóbb a Rába—Steiger traktorok kicsinyített másának gyártását kezdték meg. Az elavult mechanikus, felhúzható játékok közül többet kivonnak a gyártásból. fogadó Kaposvárott Megnyílt Kaposváron a XVIII. század végén épült Dorottya* házban Somogy megye pali* nás szállója, a Csofconaí-fo- gadó. A Slotour a műemlék jellegű épületet heiyreáiüttat* ta, és 21 szobájában 60 ágy* gyet várja a vendégeket. Gömörszőlős néprajzi monográfiájc A „Borsodi kismonográfiák” 19. köteteként jelent meg a Borsod-Abaúj-Zemp- lén Megyei Múzeumigazgatóság gondozásában Dobosy László „Gömörszőlős (Egy gömöri falu néprajzi monográfiája)” című munkája. A tartalomjegyzék az alábbi főbb témaköröket mutatja: A falu története, Település és lakóházai. Gazdálkodás, Társadalma. A kötet végén számos fénykép és rajz szolgálja az érzékletes illusztrációt. Mi adja az értékét egy ilyen kisebb terjedelmű — az illusztrációkkal együtt százoldalnyi — monográfiának? Sok minden. Kezdeném a végén, azaz a kötet fényképes illusztrációinál és a szerzőnek szintén egyik utolsó megállapításánál, amely így szól: „Megindult a régi házak lebontása és újjáépítése... De még több helyen megmaradt régi elrendezésében, érintetlenül a gazdasági udvar.” Ki tudja megmondani, hogy meddig? A gyorsan átalakuló életmód — ha más szándékkal is — csakúgy fogyasztja a régi, öreg épületeket, berendezési tárgyakat, munkaeszközöket, mint az enyészet. Az ember indítást érez arra, hogy a helyszínen vegye szemügyre mindazt, amit a könyv alapján megismer. Addig, amíg nem késő. „Minden ember csupa történelem” — olvastam egy helyen a neves filozófustól, szociológustól, Ancsel Évától. Magunkban hordozzuk múltunkat, annak tárgyi emlékeit, s még inkább tudati elemeit, a régi, régebbi szokásokat, hagyományokat, emlékeket, élményeket. Ezekből is épül az egyén, még inkább a kisebb-nagyobb közösség. Miből épültünk, honnan indultunk? Ha erre választ tudunk adni önmagunknak, s még inkább a minket követő fiatalabb nemzedékeknek, jobban tudjuk érzékelni és értékelni azt, hogy hová jutottunk. Egy-egy konkrét szociográfiai mű elsősorban szól azoknak, akikről íródott. Gömörszőlős lakói Dobosy László munkájából megismerhetik településük múltját, ezen belül földrajzát, közigazgatását, például azt, hogy nem is olyan régen még Poszoba volt a település neve, s amely mai elnevezésében egyedül őrzi a nagy múltú Gömör vármegye nevét. Részletes képet kapunk a település szerkezetéről és régi lakóházairól, arról, hogyan alakította részben a tagolt földrajzi környezet, részben a foglalkozási kultúra, a gazdálkodás az elmúlt századokban a község külső képét s az egyes portákat — a kényszerűség és a céls rűség együttes hatására. Megismerjük a régi birti viszonyokat, a foglalkoz ágakat (földművelés, állat nyésztés és a szintén ur kodó helyet elfoglaló ere gazdálkodás). Az életmód annak változása, az embei „mozgásvilága” szintén i zékletes bemutatásra kér Ez a mozgásvilág a fels: badulás előtt különösen : jelentette, hogy a viszony! zárt település lakói, s el: sorban a nők, csak ritk lépték át a falu határát. 1 volabbi vidékekre csak munkavállalás, a vásárol vagy a katonai szolgá késztette, kényszerítette ők természetesen a férfiak Betekintést kapunk rr az átalakuló falu lakóin változó életmódjáról, arról tudatos erőfeszítésről, ami elsősorban a kultúra, a ki művelődés segítségével igy< szik otthon tartani a fial labb korosztályokat, hogy érezzék magukat a társki ség szerepkörére leszűk> lehetőségek között is. B méljük, tartósan érvényes mű szerzőjének záró me állapítása: „A települ mindjobban hasonlít egy 1 egyensúlyozott, életdús lak helyhez. Lakói ragaszkodn hozzá és büszkék települ sükre.” Dobi Sándor Polonia semper fidelis Jegyzetek egy lengyelországi utazás benyomásairól Ferihegy—2 fényei... Az első olyan élmény, még hazai földön, ami büszkeséggel tölt el feltehetően minden magyart, aki innen repül el valahová, Varsóba vagy Tokióba, Szófiába vagy Mel- bourne-be. Az új repülőtér szolid eleganciája, színeinek és vonalvezetésének diszkrét, minden fölösleges cifraságot, hivalkodást kerülő, természetes könnyedsége, térelosztásának célszerűsége építőművészeti bravúr. Van európai színvonalú repülőterünk. S ez nemcsak a bármely géptípus — egészen az IL—69-ig és a Concorde-ig — le- és felszállására alkalmas kifutópályái jelenti, hanem a szolgáltatás, az utas komplex kiszolgálása — hiszen ő fizet — minden tekintetben nemzetközi nívóját is. Innen indul a MALÉV varsói járata, reggel 6 óra 45 perckor. * Ülök a TU— 134-es fedélzetén. Az utastérbe vezető ajtó felett már világít a felirat: „Dohányozni tilos! Kérjük bekapcsolni a biztonsági öveket!” A dörgő .turbómotorok most mintha erőt gyűjtenének; földrengető dübörgésük egekig harsanó crescendóba csap. A gép teste remeg a feszítő energiától. Aztán gurulunk, mind sebesebben, mind sebesebben. S egyszerre alásüllyednek az utak, a fák, a házak, a fények. Repülünk. Az órámra nézek. Hat óra 50 perc. Érkezés 7.40-kor. A menetidő ötven perc. Mint egy magyaróra az iskolában. Magyaróra .. . Eszembe villan, hogy jó négyszáz éve az Érsekújváron megrágalmazott, szerelmében Losonczi Annától újólag megalázott, birtokaiból és becsületéből rokonai által kiforgatott, megsértett és meghurcolt Balassi Bálintnak éppen eszébe juthatott Lengyelország. Hogy odamenne tán enyhülést keresni régi és friss sebekre, s harcolni a török ellen. S hogy aztán két év múljon el az indulásig és további hetek csak a Krakkóba érkezéséig. Vajon ő mennyit ismert s értett meg akkor Lengyelországból? Magyaróra, történelemóra... Az országból, amely mint egy mesebirodalom, hol volt, hol nem volt évezredes történelme folyamán. S népéből, a lengyelekből, akik természetében, könnyen lelkesedő és lohadó vérmérsékletében annyi rokonság van a miénkkel. Hányszor találkoztunk, hányszor kapcsolódtak össze akarásaink, küzdelmeink s bukásaink is ez alatt az egy évezred alatt! Közös hőseink, nagy történelmi alakjaink s mögöttük két középkelet- európai nép létéből fakadó s mégis annyiszor megzavart egyérdekűsége... Most, Varsó ötven perc Budapesttől. * Megérkeztünk, Kiszállás a gépből, beszállás a repülőtéri autóbuszba. Üvegajtók, átvilágító kapu, csomagröntgen, útlevélvizsgálat. A lengyel határőr az útlevelet fürkészi, aztán rám néz. Hosszasan néz. Eszembe jut: „Termete 182 cm, szeme szürke,' személyi száma 1 360421 0608”. Kezemben a koffer, kézitáska, indulok. Az ám, de hová? Hová? A kijáratnál egy fiatal hölgy áll, kezében papírlap, rajta nyomtatott betűkkel a nevem. Angyal, mentőangyal. Vártak tehát. Rögvest egyenesebb leszek, s magabiztosabb. Csak beszélni ne kellene... ! Mert a hölgy — Lu- czyna a keresztneve — franciául beszél, oroszul, s kicsit angolul, a lengyelen kívül. Az én nyelvtudásom pedig — a magyaron kívül — bizony alig több a semminél. Parlez-vous írancais? Do you speak English? Go- voritye po-ruszki? Én makogok — en peu! nyemnozs- ko! loljko ja ucsilszja v skolje... I understand it, buí I can’t speak... és pirulok és szégyenkezem. Lu- czyna zavartan s valami szeretettel vegyes szánakozással pillantgat rám a taxiban, míg befelé haladunk a repülőtérről a városba. Arra gondolok, hogy a nőket mindig meghatja egy férfi gyámoltalansága, anyai érzéseket ébreszt bennük ... Aztán arra, hogy ha most ékes lengyelséggel megszólalnék egyszerre! S elmondanám, hogy „kedves Luczyna, kedves varsói fiatalasszony, én sajnos, olyan időszakban jártam gimnáziumba, egyetemre, amikor nem volt divat, sőt, gyanús dolognak számított a nyelvtanulás egy nyelv kivételével, amihez viszont nem rendelkeztünk felkészült nyelvtanárokkal s megfelelő oktatási apparátussal. Aminek következtében máig kívülről tudom például Tatjána levelét az Anyeginből — „Ja k Vám pisu ... Csivo zse bolje ...«, amint későbbi, ugyanilyen nyelvoktatás eredményeként a Hamlet nagymonológját. Csak épp arra nem tanítottak meg bennünket annak idején, hogy meg tudjuk értelmesen, szabatosan kérdezni: merre van, hol található ez és ez? mennyibe kerül, hol kapható az és az? ...” A taxi megáll a Lengyel Írószövetség székháza előtt: Przedmiescie 87—89., Zwia- zek Literatów Polski. De hogy jutok én el Poznanba? * A Szövetség külügyi osztályán két újabb hölgy — Bozena és Wanda — tájékoztat franciául, angolul, oroszul és internacionálisan, azaz kézzel-lábbal, hogy délben vonattal megyünk tovább Poznanba. Kávéval vagy teával kínálnak. Kávét kérek. Még él bennem huszonhárom évvel korábbról a lengyel kávé emléke — a rossz emlékek mindig tovább élnek —, s kíváncsi vagyok, ma is olyan-e, mint akkor volt. Megtudtam, huszonhárom év alatt nyilván sok minden változott, de a varsói kávé nem. Nagy gyorsforraló alumininmfazékban készül, egyszerre zaccos és híg barna lé, teli kétdecis vizespohárban. Egy pesti presszókávé hozzá képest koffeinsűrítmény. Ám jó meleg volt, a vizespohárban szinte tűrhetetlenül meleg. Kapkodtam egyik kezemből a* másikba, s a vicc járt az eszemben, a koldussal, meg a forró lángossal... Délelőtt tíz óra volt. Két óra szabad idő délig, az indulásig. Mit csináljak? Miután a Szövetség székháza, a Rynek, a varsói Óváros szomszédságában áll, s én huszonhárom éve láttam utoljára a varsóiak féltett büszkeségét, elindultam, hogy újra fölfedezzem magamnak. Hiszen akkor még építették, még folyt a háború rongálta középkori, keskeny homlokzatú, boltíves bejáratú házacskák n taurálása. Meleg, élénk színek eml ke élt bennem. A színek a óta meghalványodtak, me füstölődtek, valamiféle „óv rosi hitelesség” patinája r kódott rájuk ... S íme, itt székesegyház altemplomáb Henryk Sienkiewicz síremi ke. Megtaláltam újra. S közelében ott volt Wysins bíboros síremléke, a képév sok-sok virággal és égő gye tyákkal. Fiatal lány térdi a szarkofág előtt, kezei ös szekulcsolva, homlokát a 1 deg kőre hajtotta. S a tem lomban körül — szinte pa teonként — márványtáblá szoborportrék, reliefek. Na művészek, politikusok, i lamférfiak emlékei. Egy f tó is, minden magyaráz: szöveg nélkül. Rajta szöge drót mögött, csontsovár csíkos rabruhás, faklump: kopaszra nyírt férfi. S e oldalfülkében emléktábla koncentrációs táborok má tírjainak. A lengyel katolik egyház politizál. Igényt U a társadalmi szerepre, ner csak az emberek hitét, i meggyőződését, gondolkod sát is formálni kívánja. Fe sze, nemcsak így, máské pen is. Varsóban és Pózna ban több helyen láttam utcán, a templom előtt s b lül, a kapufülkében, előté ben a Popieluszkóra eml kező és emlékeztető fényk pékét és feliratokat; alatti virágcsokrok, koszorúk s é gyertyák. (Folytatjuk) Papp Lajos
