Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-30 / 281. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. november 30., szombat Bach mindenekelőtt Virágh Endre tanár úr 30 éve Az orgona ritka (és drága; hangszer, de minden faluban megtalálható. A templomban. Emiatt ma már sokan nem ismerik, az idősebbekben viszont bizonyos nosztalgiákat ébreszt az orgona hangja, fogalma: vallásos emlékekét, az ünnepélyességét. Segít ebben, illetve felerősíti ezt a tévében látott sorozat is a nagy német zeneszerzőről: Johann Sebastian Baehról. Az orgo- namuzsikát. amelynek az ő korában az volt a szerepe, hogy vezesse, összefogja a gyülekezet énekét. Bach emelte felülmúlhatatlan tökélyre. Egyesítette a német népdalt a matematikailag is izgalmas variációkkal, zenei zsenialitással. Az ő orgonazenéje ünnepélyes-fenséges. szárnyaló, ugyanakkor a laikusra mégis az egyszerűség erejével hat. Aki egyszer is hallotta, nem tudja kivonni magát a sodró ereje, hatása alól. Ki másról beszélhetne az ember, ha nem Baehról — gondoltam, amikor felkerestem Virágh Endre orgonaművészt és tanár urat a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában? Csakhogy a beszélgetés nem mindig úgy alakul, ahogy azt a riporter elképzeli. A tanáriból előbb a nagyterembe mentünk (ahol az orgona is van), mert csak ott fértek el a plakátok. Virágh Endre orgonaművész fellépésének dokumentumai, bizonyságai. A különböző színű, nagyságú és nyelvű falragaszokkal bizony ki lehetne ..tapétázni” (s nemcsak egy kórházi) szoba falát! (Szívesen be is mutatnánk a legszebbet. ha a nyomdatechnikánk engedné, de ezek csak színesben élnek igazán.) A folyosón, a lépcsőházban. szinte minden sarokban gyakorlatozó (hegedűn) tanulóval találkoztunk, de a tanári már csendes délután. Itt ültünk le beszélgetni abból az alkalomból, hogy Virágh Endre az idén immár 30. éve tanít Miskolcon. Precízen készült a beszélgetésre (nemcsak a plakátokkal, fényképekkel), mert ..puskából”. saját statisztikájából mondta az adatokat. Százhét növendék került ki a keze alól 30 év alatt, s ebből húszat vettek fel a Zene- akadémiára. Az ő tanítványa volt — többek közt — Berényi István. Molnár. Viola. Karasszon Dezső. Hoffmann László. Lőrincz Katalin orgonaművész, a Bartókban tanító Murányi Zsuzsanna. Regős Zsolt. Évenként 8 hallgatót vállal, mert csak ennyinek tud próbalehetőséget biztosítani az iskola. (Tudni kell ehhez, hogy az országban Miskolcon kívül még Budapesten. Salgótarjánban és Vácott folyik orgonaoktatás). Jogos büszkeséggel sorolja ezeket a neveket. mert legalább olyan fontosnak érzi. mint a koncertjeit. * — Hogyan lesz. lehet valaki orgonista? Mi kell hozzá? — A mi családunkban ez hagyomány. Őseim falusi kántorok, tanítók voltak. Kisgyermekként huszár akartam lenni én is. de 10 éves korom óta orgonista. Vas- várott. ahol édesapám kántor volt. gyakran helyettesítettem. Édesanyám is zeneszerető családban nőtt fel. 1946-ban érettségiztem Szombathelyen. a premontreiek gimnáziumában, majd az '-"vházi karnagyképzőbe mentem. Itt 1950-ben kaptam diplomát. Kiváló tanáraim voltak. Dr. Werner Alajos tanította a gregorián éneket, Harmath Artúr a kórusművészetet. Bárdos Lajos és Forrai Miklós kórusaiban énekeltem. Közben 1948-tól Pécsi Sebestyéntől orgonát tanultam. Ebből 1955-ben kaptam diplomát (azóta tanítok Miskolcon). Ösztöndíjjal 1958—59-ben Prágában Jiry Reinberger. 1962-ben Párizsban Marcel Dupré. 1965—67—68-ban Sienában és Rómában (a Szent Cecília Akadémián) Fernando Germani tanítványa voltam. Ők voltak a hatvanas évek legjobb orgonistái. Nekik köszönhetem, hogy melodi- kusabbnak érzem a zenét, mint ahogyan a németek csinálják. Az orgonamuzsika egyszerre a személytelenség és a méltóság, ugyanakkor a kinyilalkoztatásszerű határozottság. Igen sokrétű, színes hangszer, mert játszhat szólóban is, kíséretként is énekkarral, zenekarral együtt is (lásd kamarazene, oratórium). Hogy lehet valaki orgonista? Hat év zongoratanu- lás után ülhet valaki orgonához. Négy-öt év a szak- középiskola. ezt követi az 5 év a Zeneakadémián. A növendékek sok zenét ..szívnak fel”, az alapképzettség itt magasabb az átlagnál. Heti 12 órát kell gyakorolniuk — egy művésznek átlag napi 4 órát —. hogy a kezét állandóan edzésben tartsa. — Virágh Endre orgonaművész nevét már jól ismerik Európában. Hol koncertezett? — Évi 40—50 koncertet, adok. Jártam Csehszlovákiában. Lengyelországban. Jugoszláviában. Ausztriában, az NSZK-ban. Svájcban, Belgiumban. Finnországban. Olaszországban. Itt — Assisiben — nyaranta részt veszek a ..Festa Musica Pro” című szemináriumon. A világ minden tájáról jönnek ide muzsikusok, hogy részben tanuljanak és természetesen koncerteket is adjanak. Én Lisztet tanítok. Mert igaz ugyan, hogy Bach min- denekfölött, de Liszt a kedvencem, Pécsi Sebestyén kezdte játszani újra a húszas években. Érdekes, hogy máshol nem ismerik, alig játsszák az orgonaműveit. Minden országnak és kornak megvannak a kedvenc szerzői. Lisztet újra fel kell fedezni! Ezért játszom szívesen a koncertjeimen, szerettetem meg a tanítványaimmal itt. Miskolcon és Assisiben is. — Mit érez fontosabbnak? A tanítást, vagy a koncerteket? — Természetesen mindkettőt. Miskolcon a semmiből csináltam orgonaoktatást, de ez a város mintha nem szeretne engem. Harmincévi tanítás után 6700 forint a fizetésem. a feleségemé (Budapesten tanít egy általános iskolában) több. Annak idején én indítottam az avasi templomban a koncerteket. Nagy gondunk itt. az iskolában. hogy a hangszerpark lerobbanóban van. Tudjuk, hogy az ország nehéz helyzetben van. s mi nem a termelésnek képezünk szakembereket. mégis több figyelmet érdemelnénk, mertegy- egv növendékünk az általános kultúrát is szolgálja, emeli ott. ahová kerülnek művészként, vagy tanárként. horpácsi Képzőművészeink mindennapjaiból Borsod megyében 58 számon tartott képző- és iparművész él és dolgozik — közülük 23 a Magyar Képzö- és Iparművészek Szövetségének, további 35 a Képző- művészeti Alapnak tagja —. csaknem kivétel nélkül Miskolcon. Számuk viszonylag nem magas, de az alkotók társadalmi jelentősége, jelenlétük súlya, művészi és közéleti tevékenysége igen jelentős. Ezért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet. A nagyközönség általában a tárlatokon találkozik a művészekkel, vagy legalábbis alkotásaikkal. A közelmúltban tartották öl esztendőre visszatekintő számvetésüket a körünkben élő képzőművészek, s ezen szóba került, hogy a kiállítások száma az előző időszakhoz képest jobban alakult. Sajátos dolog ez a „jobban”, ugyanis a szövetség területi szervezete közreműködésével, szervezésében létrejött kiállítások száma kevesebb volt a korábbinál. E számszerű csökkenés egészségesebb törekvéseket tükröz, mert igényesebb válogatás van mögötte, ám ezt így csak a szövetség területi szervezete veszi észre és regisztrálja. Ugyanis a nagy- közönség igen sok kiállítással találkozhat, amelyeknek rendezésébe a szervezet nem kapcsolódott be, a látogató nem is keresi — miért is keresné —, milyen szerv a tárlat rendezője. Ugyanakkor a kiállítások számának emelkedése nem jelent egyértelműen képzőművészeti gazdagodást, mert a sokféle rendező szerv között fellazul a felelősség. A hivatalosnak tekinthető állásfoglalás szerint még most is sok a kiállítás, s a rendező szervek sokasága, sokfelé tartozása miatt ezek szinte áttekinthetetlenek. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy e tárlatok között bizony sajnálatosan sok a csökkent színvonalú, alacsonyabb igényekhez igazodó, nem mindig jó értelemben érvényesülnek a helyi rendezői, vagy patronálói igények. A tárlatok milyenségétől elválaszthatatlan a kiállítási körülmények milyensége. Miskolcon például megjavult a helyzet az átépített Mini Galériában, ugyanakkor sajnálatosan elszegényedett — a korábbi képzőművészeti sajátos arculatához képest — a József Attila Könyvtár kiállítóterme. Megszületett a Vasas Galéria, és Születtek más, jól hangzó nevű kiállítóhelyek, amelyek nél a jó szándék sokszorosan elismerendő, de semmi több nincs, mert például rosszul világított folyosó semmiképpen sem jó kiállítóhely. De kiindulópontja, alapja lehet annak. A megyében ebben az időszakban született meg a Sárospataki Galéria, a két remek művelődési ház Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen, a leninvárosi Der- kovits Galéria is alkalmas helynek bizonyult, de van olyan példa is, hogy városi kiállítótér em, amely korábban kifejezetten művészeti alkotások bemutatására szolgált, általános bemutatóhelyiséggé lényegült át, s bútor-, ruházati, kisgép- és egyéb bemutatókkal közösködik a képzőművészet, illetve valamilyen „vetésforgó” szerint váltakozik a tárlat, meg a kereskedelmi bemutató és vásár. Jó, ha iskolák előtereiben rendeznek képzőművészeti kiállításokat, mert ott a gyerekek és az eléjük jövő szülők (esetleg) láthatják, de nem jó, ha ott napközben is egyiptomi sötétség van, s nem lehet valakit találni, aki a művekre kíváncsi látogatónak világot teremthetne. Amikor a szövetség megelégedéssel szólhat a közreműködésével létrejött tárlatokról, az eredményt kicsit beárnyékolja a nagyszámú, nehezen ellenőrizhető, áttekinthetetlen kiállítás. E kiállítási állapot az egyik jellemzője a képzőművészeink elmúlt ötesztendei munkájának. A számos, az életüket, munkásságukat jellemző, sőt befolyásoló tényező közül érdemes még kettőt kiemelni. Két károsan ható tényezőt. Az egyik: az új gazdasági körülmények között szükségszerűen kialakított új mecenatúra-lehetőségek, a közületi vásárlások, az újfajta, decentralizált irányítási rendszer és zsűrizési szisztéma, és egyebek között — mint azt az említett számvetés beszámolója megállapította és a vita megerősítette — igen erősen jelentkezett egyes művészeknél a befeléfordulás, a bezárkózás a munkájával, az egyéni gondjaival, de még az örömeivel is, ami nagyon rossz tendencia; károsan hatvisz- sza az egyénre és a művészeti csoportra. Nemcsak a szövetségi élet látja kárá nemcsak a szakmai-művé szi-buráti eszmecseréknél alkotó együttléteknek lehe és lesz gálja, hanem mind ezek folytatásaként magát bezárkózó művészt is elszi geteli környezetétől, beszű kiti gondolatvilágát, és óha tatlanul nagyobb súlyt ka gondolkodásában az alkotó rovására a mecenatúrábar a vásárlásokban, az egyén érvényesülésben való „kai kulációs munkálkodás”. És ettük elválaszthatatlan másik tényező: sokféle ol miatt fokozottabban előtér be kerülnek a gazdasági ér dekek, a megváltozott gaz dasági körülmények közöt jelentkező egzisztenciális té nyezök összessége. Nehéz i a művésznek a gondolatvi tógából kikapcsolni nemcsal az alkotásához szüksége: anyagok megelőlegezendő árát, hanem például a mű terembérek változását is (Más kérdés, hogy ezek * tényezők országosan is jelentkeznek. Ez nem csökken ti a helyi művészek gondjait.) Miskolc, illetve Borsod megye vezetése sok módon igyekszik segíteni a művészeken. Külön gondolatkör és ezért külön cikkel érdemelne a mecenatúra ősz- szetettsége, és annak pozith és negatív vonásaiból kirajzolódó képe. De feltétlenül említést érdemel például e tanácsi támogatással megszületett művészi alkotó közösség, s az a tanácsi törekvés, hogy a kortárs miskolci művészetnek legyen állandó jellegű városi kiállítása és más egyéb segítc tettek sora. Amikor éppen most nyílik meg Miskolcon a magyar képzőművészeti élet egyik legmarkánsabb ágazatának számvető kiállítása, a 13. országos grafikai bien- nále, talán fonáknak tűnik a fentebbi gondok feljegyzése, de igaza van a már emlegetett szövetségi számvetés egyik művész felszólalójának, amikor azt mondta: „a nyugodt munka egzisztenciális feltételeinek hiányáról szemérmességből hallgatni nem szabad”. Ezek megvitatása hozzátartozik a műveket alkotó ember mindennapjaihoz, mert a kiállításokon látható értékek, vagy csökkent értékű munkák a művész örömökkel és gondokkal teli mindennapjain születnek. Benedek Miklós A népművelőkről mondom... Jegyzetelési joggal ülök ezen a tanácskozáson. Hamar kiderül, „két tűz közé” kerültem. A bal oldalamon megszólaló bizottsági -tag mondandója közben odaér: „Csak akkor jöhet létre vonzó program, ha az intézményben van menedzser típusú ember. Ez a döntő, ha nincs is népművelő plecs- nije, mert azok nem értenek hozzá ...” A jobb oldalamon ülő résztvevő is szót kér. Kicsit zaklatottan kezdi, elnézésfélét terel össze, hogy ő tanult (szakképzett) népművelő, s talán az előbbi gondolat alapján így nem is ért a dolgokhoz... (?) A végén, már kötetlenebb formában, ahogy lenni szokott: a fogalmazások pontosítása, az elhajlások emlegetése, az ,,én nem azt akartam ezzel...” szelídülések, a „megértjük mi egymást” közeledések. így-e vagy úgy? Kérdőjeleket rajzol a toll. A gondolat eközben egyben bizonyos : pontos látlelet ez a „szóváltás” a ma népművelőinek helyzetéről, megítéléséről, állapotáról és így tovább. Mit tart ma nálunk a közművelődésben dolgozó (dolgozgató, dolgozni akaró és tudó) népművelőről a köz véleménye? Mit fart magáról, pályájáról a mai népművelő, mire érzékeny, mit tud „mentségére felhozni ?” Kell-e így, nyilvánosan mentegetni a népművelőket? Kell-e nekik mentegetőzniük? (Ezen „rágódik” a toll.) A fent említett tanácskozást néhány nappal megelőzően küldötti joggal voltam jelen egv országos fórumon. Ä Magyar Népművelők Egyesülete tartotta akkor második közgyűlését. Alapállásnak fogadjuk el az írásos beszámoló alábbi fejezetét: „Nehéz időszakban kerül sor egyesületünk küldöttközgyűlésére. Szakmánk az ismeri társadalmi, gazdasági okok miatt még sosem volt ilyen nehéz helyzetben. Csökken a szakma társadalmi presztízse, pályánk továbbra sem vonzó a szakemberek számára, változatlanul nagy a képesítés nélküliek aránya... A feszítő gondok olyan időszakban halmozódnak, amikor szakmai megújulásra lenne szükség. Tudomásul kell vennünk, hogy ebből a helyzetből kivezető utal elsősorban saját erőfeszítésünkre építve találhatunk . . . Meg kell tanulnunk jobban figyelni a lakossági óhajra- akaratra, nemcsak azért, mert munkánk ebben nyeri értelmét, hanem azért is, mert a legtöbb helyen a lakosság legfőbb anyagi támogatónk. Ebben a helyzetben talán még az eddigieknél is fontosabb a szoros szakmai összefogás, a tapasztalatcsere, az egymástól való tanulás és önképzés, amelyeknek egyesületünk a fóruma, a szervezője lehet.” Ennél világosabban, pontosabban, úgy vélem, a „pálya széléről” se tudnák bekiabálni a helyzetet. Vagyis: maguk a népművelők is látják, érzékelik, tudják a gondokat. Van diagnózisuk. Van a maguk ismereteiből, képességeiből és főleg lehetőségeiből kevert „por” is. Többek között ezért tömörültek egyesületbe ezelőtt hat évvel. Csakhogy úgy áll a dolog ma is: pecsét is kell „a vényre”, illetékesi aláírás, meg közös akarat a „gyógyuláshoz” . . . Remélem, meglehetősen zavaros ez a leírás, mert ha igen, akkor nagyjából-egészében jellemző. Deklarálásokból, köznapi hangoztatásokból, meg ünnepi „vállon- veregetésekből” tudjuk: „nagy felelősség, komoly feladat, nehéz terepen nehéz munka, jelentős hozzájárulás” ... íme, a népművelők helymeghatározása, szerepkijelölése a közművelődésben, ennek révén a társadalomban. Jó is az, ha ezt várják, várjuk, igényeljük, óhajtják. Csak az nem jó, hogy mindeközben az ország és megyénk művelődési otthonai (mert amikor itt a népművelőkről beszélünk, döntően az ilyen jellegű intézményekben dolgozókról van szó) finoman szólva is megromlott állapotban vannak. Értsük: nagyobbrészt rozogák, mai funkcióra alkalmatlanok az épületek; szegényes a technikai felszereltség; egyre kevesebb a pénz a tartalmi munkára: sok a szakképzetlen népművelő a pályán és sok éve megoldatlan a képzés; a szakma, a társadalmi megbecsülés és az anyagi elismerés tekintetében egyaránt az értelmiség perifériáján helyezkedik el; a népművelők bére, jövedelme elmarad az értelmiségi átlagtól... Ez még nem az összes gond, csak fő vonulatokban. Ki-ki vérmérséklete szerint szólt ezekről az egyesület országos fórumán. De nem volt ez helybenjárás, megfogalmazódtak a jövő „pontjai” is: „a szakma presztízse az első helyen álljon a következő időszakban; jobban kell igazodni a társadalmi változásokhoz, az értékközvetítés legyen a feladat, a legfontosabb; legyenek a népművelők a megújulás kezdeményezői az egyesület révén; erősíteni kell a szakmai hagyományok feldolgozását; még több erőfeszítést kell tenni a képzés és a továbbképzés megoldására; a célok elérésére az egyesület másokkal, és ne mások ellenében vívja meg a harcot...” így hát úgy vélem: a népművelő akkor is értheti a dolgát — „ha van plecsnije”. Tcnagy József
