Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-01 / 257. szám

1985. november 1., péntek

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Reflexiók egy tanfolyamról

Társadalmi, gazdasági életünknek az utóbbi időben nem kevés új mozzanata van. Ezek jó része sok tekintetben újszerű megközelítést kíván a párttagoktól

is. A XIII. kongresszus határozatainak végrehajtásából adódó feladatok naponta teszik próbára a pártalapszer- vezeteket: az itt dolgozó

kommunistáknak, tisztségviselőknek mind többször kell választ adniok a felmerülő kérdésekre. E munka köny- nyítése, segítése érdekében — immár hagyományosan — négynapos tanfolyamot rendezett a héten az irányítása alá tartozó alapszervezetek titkárai részére a Miskolc Városi Pártbizottság.

Minthogy a pártbizottság irányítása alá tartozó alapszervezetek többsége a városban és vonzáskörzetében a termelésben működik, a tanfolyam rendezői a gyakorlati pártmunka módszertani kérdéseinek megtárgyalása mellett nagy figyelmet szenteltek a termeléssel, gazdálkodással kapcsolatos politikai feladatoknak is. Annál is inkább, mert gazdasági építőmunkát lassító, gyakran akadályozó tényezőkről, további fejlődésünknek a VII. ötéves tervben lehetséges alternatíváiról

nemcsak a munkahelyeken, családi, baráti összejöveteleken beszélünk, de a taggyűléseken is legtöbbször innen indulunk és ide kanyarodunk vissza . ..

A PÉLDAMUTATÁS EREJE

A négynapos tanfolyam is e kérdéskör jegyében kezdődött: Fejti György, a Központi Bizottság tagja, a megyei pártbizottság első titkára tartott nagy figyelmet keltő előadást, érintve benne az időszerű külpolitikai kérdéseket és részletesebben taglalva hazánk belpolitikai helyzetét. Az köztudott, hogy j.979 és 1982 között a fizetésképtelenség elkerülésére kellett minden erőnket összpontosítanunk. 1982 óta szerencsére javultak pénzügyi mutatóink, s ’82—’84 között a nettó adósságunkat 15 százalékkal sikerült csökken- tenünk. Egy, a közelmúltban készült hitelképességi ranglistán most a 39. helyen állunk a világ országai között, ami nem rossz teljesítmény, de még mindig drágán termelünk, az anyag- és energiafelhasználás csökkentésében levő tartalékokat nem sikerült kiaknáznunk. A gazdasági életünkben különösen a múlt években tapasztalt élénkülés és a külkereskedelmi mérlegünkben jelentkező számottevő aktívum az idén nem folytatódott: az év első kilenc hónapjában 180 millió dollár passzívum keletkezett pénzügyi egyensúlyunkban, s messze elmaradtunk az ez évre tervezett 600 millió dolláros aktívumtól.

Az okok és gondjaink elemzésekor az első titkár sok összetevőre kitért. Ezek sorában az első helyen említette a lassan és alacsony hatékonysággal megvalósuló műszaki fejlődést. Valóban nem lehet dicsekedni új és korszerűsített termékeinknek az össztermékmennyiségen belüli 8 százalékos arányával! Ugyancsak nyomatékosan hangsúlyozta Fejti György a meg nem valósult cselekvésekből elmaradt hasznot, mint gazdaságunk egyik nagy veszteségforrását. A kezdeményezőkészséget akadályozó bürokratizmus, a nem minden esetben jelentkező anyagi és erkölcsi ösztönzés a rákfenéje — sok egyéb tényező mellett — a hatékonyság ilyen irányú el maradásának.

A tanfolyamon részt vevők előzetesen kérdéseket juttattak el a megyei első titkárhoz, aki ezekre is válaszolva szólt néhány, a politikai hangulatot befolyásoló jelenségekről is. tgy az áruellátás helyzetéről, a jövedelmi szélsőségekkel szemben (a széles közvélemény körében tapasztalt) érzékenységről, a közrend és közbiztonság negatív jelenségeiről. Az áruellátás zavartalanságának biztosítása politikai kérdés, s ugyanígy nagy figyelemmel kell kísérnünk az alacsony jövedelmű emberek sorsát, miként szigorúan fel kell lépnünk a törvényeinket megsértők, a közrendet veszélyeztetők ellen is. Mindezek sok és szerteágazó feladatokat rónak a párt tagjaira. Még inkább követeli a kommunisták példamutatását, a cselekvési egység erősítését, a magunk elé állított követelmények emelését és azok maradéktalan teljesítését — hangsúlyozta előadása végén.

MAI TENNIVALÓK, HOLNAPI TERVEK

Napjainkban, a beszámoló taggyűlésekre készülve mindenütt megvonják az éves. de különösen a XIII. párt- kongresszus óta végzett munka mérlegét. De a figyelem egyre inkább a holnap, a jövő felé fordult! Üj tervidőszakra készülünk, a

város, a megye lakossága előtt már ismertek az előzetes helyi elképzelések. így nem véletlen, hogy a tanfolyam több előadása a gazdasággal állt szoros összefüggésben: Tímár Vilmos, a városi pártbizottság titkára a gazdaságpolitikai munka időszerű feladatait a VII. ötéves terv főbb célkitűzéseivel együtt ismertette, szólva az alapszervezetek gazdaságpolitikai munkájának módszerbeli kérdéseiről is.

Eligazodás a napi politika kérdéseiben; lépést • tartani a követelményekkel; a jó módszerek, tapasztalatok megismerése és továbbadása — ez volt a tanfolyam célja. Ezt szolgálták a további előadások is. Bogár Károly, az ÓIG tanszékvezetője az alapszervezeti munka fejlesztésének néhány fontos elméleti kérdéséről, Kalócz- kai Istvánná, a városi párt- bizottság titkára a párt ösz- szetételéről és a tagfelvételi munka összefüggéseiről, az alapszervezetek ez irányú feladatairól szólt. Minden időben, de különösen napjainkban nagy jelentősége van a pártegységnek és a pártfegyelemnek. Erről a fontos témáról tartott előadást Pál József, a Központi Ellenőrző Bizottság megyei instruktora, hangsúlyozva, hogy a pártfegyelmi munkában sohasem az ember, hanem mindig a hibái ellen kell küzdeni. De e kérdéskörhöz kapcsolhatjuk Petrovszki Istvánnak, a Központi Bizottság osztályvezetőjének előadását is, nem kevésbé fontos és izgalmas témáról, mint a káder- és személyzeti munka helyzete, a pártszervezetek ezzel kapcsolatos feladatai.

BECSÜLNI

ÉRTÉKEINKET

A gazdaságban végbemenő változások megnövelik az ideológiai, valamint az agi- tációs és propagandamunka jelentőségét. Azt sem mondhatjuk, hogy minden területen tisztázottak az ideológiai frontok, de az tény: az ideológiai munkáért mindenütt helyben felelnek, a felvetődött kérdéseket helyben kell megválaszolni — mondotta előadásában Kovács József, a városi pártbizottság titkára.

Mindannyiunkat érintő és foglalkoztató politikai, gazdasági, kulturális kérdések szerepeltek a tanfolyam tegnapi zárónapján. A kulturális nevelő munka és a művelődéspolitika időszerű feladatairól, összefüggéseiről

Kövér Árpád, a megyei párt- bizottság osztályvezetője szólott, ezen belül is részletesen elemezve a tudomány- politika, az oktatás, a köz- művelődés és a művészetpolitika helyzetét. Előadásának minden részletére itt most nem térhetünk ki, záró gondolata azonban ide kívánkozik: városunk szellemi, kulturális értékeiről rosszabb kép él a köztudatban, mint a valóság. Akár a tudományos, akár a művészeti, szellemi műhelyek munkáját, eredményeit nézzük, az összehasonlításban megállják a helyüket bármely vidéki városéval, de a helyi közvélemény nem kezeli ezeket rangjuknak, értéküknek megfelelően. Közös feladatunk, hogy Miskolc és környéke helyes szeretetére, értékeink jobb megbecsülésére megtanítsuk az embereket.

A lakásépítésről, a belváros rekonstrukciójáról, a most záruló tervciklusban megvalósított és az új tervidőszakbeli elképzelésekről, a városlakók életének szebbé, jobbá tételéről, az ezzel kapcsolatos tanácsi feladatokról Kovács László, Miskolc Város Tanácsának elnöke adott igen részletes áttekintést. Előadásában vázolta a tanács VII. ötéves tervi elképzeléseit, a város és a városkörnyék együttműködési lehetőségeit. A gazdasági lehetőségek határt szabnak a gyorsabb ütemű fejlődésnek, de megfelelő rangsorolással, a célok helyes megválasztásával előbbre juthatunk az emberibb léptékű város kialakításában. Kiemelte a társadalmi ösz- szefogás fontosságát, vázolta azokat az elképzeléseket, amelyeket a településfejlesztési hozzájárulással kívánnak megvalósítani.

Szorosan e témához, tágab- ban a XIII. kongresszus, a megyei ési a városi pártérte- kezlélek határozataiból adódó időszerű feladatokhoz kapcsolódott Dudla Józsefnek, a városi pártbizottság első titkárának záró előadása, amelyben a menet közben felmerülő kérdésekre válaszolva áttekintést adott a város politikai, gazdasági helyzetéről, az előttünk álló nagy feladatokról, amelyek mindannyiunk jobb, hatékonyabb munkáját

igénylik, és ebben a párt- a lapszervezeteknek, a kommunistáknak kezdeményező szerepet kell vállalniok.

*

A mindvégig feszesen zajló, sok hasznos információt, tapasztalatot, adó tanfolyamnak csak néhány mozzanatát adtuk vissza, az előadások főbb vonulatait érintve. Az értékelést. a tanfolyam hasznosságát a jövő dönti el; az, hogy a mai,, holnapi feladatokat hogyan oldják meg, milyen új munkastílust kialakítva dolgoznak a város és vonzáskörzete pártszervezetei. Ehhez a kemény munkával eltelt négy nap során igen sok muníciót kaptak !

Ö. M.

Ő

srégi, ám ma is keményen csattanó — mert többnyire igaz — aforizma: „A művezető? Két cintányér között a levegő...” S máris komolyabbra fordítva a szót: „A művezetők az igazgatást képviselik a műhelyekben, de feladataik nincsenek pontosan meghatározva, és keresetük gyakran kisebb, mint a munkásaiké. Túlzás nélkül állítható, hogy ők az ipar mostohagyermekei.”

Az idézet egy angol szaklapból való s egyértelműen jelzi, hogy a művezetőkérdés Angliában — és gyaníthatóan másutt is — éppen olyan gond, mint nálunk. Ä más baja persze senkit nem vigasztalhat, mert a művezetőkkel kapcsolatban szerencsére még nem jutottunk el odáig, hogy „hja, kérem, ez világjelenség!...” Sőt: nagyon is „ismerjük a problémát és mindent elkövetünk a megoldás érdekében ...’.’ (Az utóbbi idézet egy néhány évvel ezelőtti művezetőtanácskozás anyagából való.)

Való igaz: időnként rangos intézmények, hivatalok, szervezetek és testületek foglalkoznak a művezetőkkel, tagadhatatlanul jobbító szándékkal, okos felismerésekből kiindulva, ám meglepően naiv hittel. Mert ha egyszer felismert tény például, hogy a vállalatok belső irányítási rendszerében — pontosabban a munkahelyek hierarchiájában — a felelősség „felfelé” fokozatosan növekszik, „lefelé” meg csökken ; következésképpen ha az is tény, hogy az alsó szinteken egyre nagyobb az ellenőrzés szerepe, és emiatt létrejön a „túlellenőrzött”, a minimális döntési szabadsággal és felelősséggel dolgozók jelentős rétege, akkor ugyan mi okból hihető, hogy például kormányrendelettel enyhíthető a művezetőtársadalom megannyi gondja-baja? Ahol a művezető több millió forintos termelési programmal dolgozik, de nincs joga kivételezni például egy 200 forint értékű munkaköpenyt; ahol ugyanez a művezető, egy nem túlságosan jelentős, ám tetemes normaidőt rabló gyártási műveletet csak nagy titokban ésszerűsíthet — mert hát mit szólna a technológiai osztály? ... — nos, ott mit segíthet bármiféle rendelet?

Figyelmeztető jelek sorozata arra int, hogy a művezetőprobléma önmagában nem kezelhető, mert leválaszthatatlan a vállalat belső irányítási rendszeréről és felelősségmegosztási mechanizmusáról. Micsoda lehetetlen helyzet: a művezető felelős ugyan a műhelyterv, a kiszabott normaóra-terv teljesítéséért, de .többnyire semmi kapcsolata nincs a gyártáselőkészítéssel. így aztán szakmai ismeretei, gyakorlati — s főleg munkahelyvezetési — tapasztalatai alig-alig hasznosíthatók a gyártásszervezésben, a technologizálásban.

A művezető, úgymond kulcsember. Ám e „kulcsember” lényegében nem válogathatja meg a munkatársait, érdemlegesen nem jutalmazhat és nem büntethet. (Illetve, ami az utóbbit illeti, dehogynem! Minden művezető önálló joga a szóbeli figyelmeztetés. Az írásbeli figyelmeztetéshez már adminisztratív egyeztetések kellenek, a fegyelmi eljárás javasolható, az elbocsátási jog pedig egyszerűen képtelenség.) Mondom: a művezető, állítólag, kulcsember, ám évtizedek óta és manapság is olyan fizetésért dolgozik, ami önmagában is oka a művezetőgárda tagadhatatlan felhígulásának. Korábban többen is úgy vélték, hogy az ösztönzőbb bérezés, a differenciáltabb anyagi elismerés egyik nagy akadálya, hogy a művezetői teljesítmények nem mérhetők megbízhatóan. Mert például nehezen vagy éppen sehogysem mérhető, hogy a művezetők milyen szervezési erőfeszítéseket tesznek csoportjuk teljesítményének növeléséért, vagy hogy mennyiben járulnak hozzá — a szokványos rutinfeladatok elvégzésén túl — az úgynevezett jó munkahelyi légkör kialakításához. A vállalati belső ösztönzési rendszer az efféle „teljesítményeket’’ képtelen egzakt módon mérni és a jövedelmekkel honorálni. Most kommentáljam, hogy ha ez így igaz akkor a vállalati vezetőség ugyan miféle szegénységi — emberismeretből csakis elégtelenül minősíthető — bizonyítványt állít ki önmagáról?

Csoda-e, ha ilyen körülmények között a művezetőknek mindössze elenyésző hányada próbál csak valami módon kitörni e sakk-matt helyzetből? Ezt hivatalos felmérések bizonyítják. A többség fásult-fáradt belenyugvással viseli az önállótlanság állapotát, ám senki ne ítélje el őket.

A

jegyzetíró csak 1964-ig emlékezik vissza: akkor jelent meg a művezetők helyzetét rendezni kívánó 35. számú kormányrendelet, s a művezetőgárda azóta is egyre súlyosbodó gondokkal bajlódik. Nem vigasz, mindössze csak elszigetelt helyi — ám azért reménykeltő — kísérlet, hogy néhány éve a dunaújvárosi kohászat vezetői próbálkoztak radikális belső intézkedésekkel a művezetők érdekében. Újabban Miskolcról, a Lenin Kohászati Művekből érkeznek hasonló hírek, jeléül annak, hogy ez ügyben igenis a vállalatoknál kell előbbre lépni; ott kell megfelelő jogot, hatáskört, lehetőséget, egyszersmind rangot adni a művezetőknek ahhoz, hogy ne csak formálisan, beosztásuk hivatalos elnevezése szerint, de valójában is a termelést közvetlenül irányító műszaki és gazdasági vezetők legyenek.

V. Cs.

neu gazdagok vapid?

A minap Szentistvánból hazajövet az út menti kukori- calarlón legelésző szarvas- marhákat láttunk. Nincs ebben semmi különös — gondolhatják például a Szikszói Állami Gazdaságban, hiszen náluk természetes a melléktermékek széles skálájának hasznosítása, ám rajtuk kívül elvétve egy-két nagyüzem él csupán a szó szerinti olcsó takarmányozás lehetőségeivel. Ilyen gazdagok vagyunk, hogy — képletesen szólva — már csak a „hús' kell az étekből, a körítés érintetlen marad? És egyáltalán. Milyen gazdagok va gyünk?

Kezembe került a megye- tanács mezőgazdasági osztó lyának jelentése, amely a megye tömegtakarmány-ter- meléséről. a gyepgazdálkodásáról, valamint a fejlesztés további lehetőségeiről szól. A kép elszomorító, hiszen az említett jelentésben megállapították, hogy nem megfelelő az előrehaladás a tömegtakarmányok termelésében

és minőségének javításában. Magas a takarmányok termelésének költsége, az alacsony hozamszintek mellett a tömegtakarmányok jelentős földterületet kötnek le, holott ennek jó részét árunövények termesztésére lehetne hasznosítani. Szóval, sok pénzért nagy területen termesztenek keveset és azt sem jót. De elegendő-e? A válasz egyértelmű, a megye állatállományának tömegtakar- mány-ellátása évek óta nem megoldott. Például — hangsúlyozza a jelentés — 1980-ban 668 ezer tonna,

1984-ben pedig 596 ezer tonna zöldsúlyban mért hiány volt. Csökkent tehát a hiány, ugyanakkor az említett időszak alatt az állatlétszám is megapadt, mégpedig jócskán. A gazdaságokban (megyénkben döntően a szarvas- marha és juh) az állattenyésztés megindult a lejtőn lefelé. Sok mezőgazdasági üzemben ágazatot szűkítenek, még többen megszüntetik az állattenyésztést. korántsem

elfogadható okokra hivatkozva. Mert az igaz, rossz az ágazat közgazdasági pozíciója, hogy alacsonyak az értékesítési árak, kicsi az állami támogatás, begyűrűznek az ipari árak .. De: ennek ellenére is, sok helyen — megfeszített munkával — a végelszámolásnál csurran-cseppen egy kevéske nyereség. Csakhogy ezeken a helyeken tudnak valamit. Nevezetesen azt, hogy az állat akkor termel, ha van miből, azaz jól megetetik. megfelelő mennyiségű és minőségű takarmánnyal.

Visszatérve a tanácsi jelentésre, olvasható benne az is, hogy a tömegtakarmány- termesztés és betakarítás gépesítettsége elmarad a kívánatostól; a korszerű gépek ára magas, a gazdaságok pénzügyi lehetőségei korlátozottak, ezért több helyen még ma is a hagyományos betakarítási és tartósítási módszereket alkalmazzák. Tévedés ne essék, nem öngólról van szó. A korszerű gépek ára valóban magas. óm az is tény, hogy sok — megyénkben ebből van a legtöbb — hagyományos telepen, az alacsony termelési színvonal mellett, nem is elsősorban a milliós értékű, korszerű gépekről kell ábrándozni, hanem a meglevő adottságokat kell jól kihasználni. Megyénkbe gyakran látogatnak távolabbi országrészek szakemberei. Ámulnak és bámulnak. A kedvezőtlen adottságokért egy kicsit sajnálnak minket. ám kiterjedt gyepterületeinkért, a nagy rétekért és legelőkért kétségtelen irigyelnek. „Milyen ragyogóan lehet legeltetni!” — mondják gyakorta; s mi ugyanilyen sokszor hallgatjuk el, nyeljük le a „ne” szócskát a végéről. Lehetne! Ha becsülnénk, megbecsülnénk adottságainkat. Igaz, 1982-ben létezett úgynevezett gyepfejlesztési támogatás, amivel éltek is a nagyüzemek. Nos, arról nincs szó. hogy akkor jobban kihasználtuk volna a gyep termését, de azóta kevesebb műtrágya éri, ritkábban járnak rajta a talajgépek. Gyo- mosodik, alacsonyabb a hozama. A rövid legeltetési idő bizonyíték, a gyep úgy megy tönkre, hogy igazán ki sem használtuk! Miért? Mert nálunk a tömegtakarmányozásban nincs becsülete a gyepnek.

Persze, még a magas költségen és alacsony színvona- lon-hozamon megtermelt rossz minőségű tömegtakarmány is bizonyos mértékig ellensúlyozható lenne a melléktermékek hasznosításával. S ezzel szemben mi tapasztalható? Hogy az elmúlt években a melléktermékek hasznosítása csak kismértékben növekedett. Gazdaságaink, a mintegy 150 ezer tonna (!) mezőgazdasági mellék- termékeknek csak egyharma- dát használják fel takarmányozásra. A legnagyobb hiányosság például, hogy a megtermelt kukoricaszárat nem hasznosítják takarmányozásra az üzemek. A kukoricaszár tárolásától a jelentős energiaköltségek miatt tartózkodnak a gazdaságok, az állatokkal történő legeltetése viszont még alig terjedt el.

Szóval, ilyen gazdagok vagyunk. Ügy maradunk éhesek, hogy — bár nem. a vajas kalácsot —, de képletesen szólva, a megtermelt zsíros kenyeret kidobjuk az ablakon, miközben az asztalunk üres marad.

Balogh Andrea