Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
1985. november 2., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 ZÉZÉ NAPJAI Zézének van egy emberi hibája. Verseket ir. Balszerencséjére, ezek a versek meg is jelennek. Több mint huszonöt éve. újságokban, folyóiratokban, antológiákban, önálló kötetekben. Ilyenformán írónak számit, sül. költőnek. A költő pedig —gondosan ápolt „haladó hagyományunk" szerint — többnyire megbízhatatlan ember, kiegyensúlyozatlan, bizarr megnyilvánulásokra és teltekre képes személyiség. Labilis alkat. A bánásmód ennek megfelelő. Kíméletes „ápolói" hangnem, a felszín mögött mindig óvatos, „résénél ló" gyanakvással. Pedig hát. ugyan ki nem irt s ír versel; életében legalább egyszer, amikor először szerelmes. A túlnyomó többség aztán abbahagyja. ■ Vagy ráébred, hogy nincs hozzá tehetsége, vagy belátja, hogy nem érdemes. : ez nemhogy karrierrel, vagyonnal nem kecsegtető lehetőség, de igazában kenyérrevalót sem ad; vagy nem ir tovább, mert kényelmesebb nem írni, mint írni, nem olvasni. mint • olvasni, s pláne, ha „fogason függ és rozsda marja" az ősök véres kardját is. Ez természetesen mind normális, kézenfekvő döntés. Hát akkor lehet azt normális mértékkel mérni, aki másképp dönt, aki nem hagyja abba, hanem tovább csinálja, ir, nem törődve kudarccal, sikertelenséggel, visszhangtalan- sággal, ir mindhalálig? Az ilyen ember csak egy meg szállott, fanatikus, egzal- lált személy lehet. Okosabb vele óvatosan bánni, helyesebb ügyelni rá, nem- debár? Zézé sokszor érezte már ezt a megkülönböztetett figyelmet, ezt az elővigyázatosságot. Megérezte a háta mögötti legyintéseket, s vesztére, le is reagálta azokat. Azóta mondják róla, hogy „lúlérzékeny". Ami az így vélekedők szóhasználatát ismerve, azt is jelentheti; bolond. S eszébe jut Csokonai méla Tempeíőijének keserves jajdulása, a majd kétszáz év előtti keserűség: „az is bolond, aki poétává leszen Magyarországon!" Vajon akkor miképpen érlelték ezt a bolondságot? Nem a költő és hőse, hanem azok, akik miatt a jajszó felfakadt. Őszi könyvünnepek . . . Szép dolog a könyvek kultusza. Még szebb, hogy meghívják az ünnepre az írót, költőt is. Ez igazán nagyszerű dolog! Nagyszerűségéhez képest csekély szépséghiba, hogy a vidéken élő, noha „országos rangú, elismert" költőnek, írónak az. a szerep jut, hogy nézze, lássa: dedikálni csak az dedikál, aki a fővárosból jött, műve csak neki hangzik el az ünnepi esten, amelynek elnökségi asztalát úgy körülülik mindenféle intézmények és szervek reprezentánsai, hogy oda bizony a „vidéken élő, noha országos rangú, elismert" már nem ülhetne, ha akarna sem. Ul hát a közönség közt. hallgat beszédeket és műveket, s töpreng, mi is történt vele voltaképpen. Szándékosan meg akarták alázni, vagy csak nem vetlek róla tudomást? Igv. akarták tudtára adni, hogy „hol a helye" ebben a szőkébb hazában, s ha sokat ugrál, kerülhet még az ajtón kívülre is? Vagy egyszerűen csak afféle vidéki neveletlenségről, bárdolat- lanságról. ama bizonyos „mucsajiságrót" van szó ezúttal is? Zézé mindenesetre megaláz.Oltnak, sértettnek érezte magát, s a bánásmódot oktalannak, ostobának és minősíthetetlennek. Végigülte hát az ünnepségei, gratulált a szónoknak, vigasztalta, a fővárosból jött irólársal. akit szintén bántott a helyiek ilyesféle mellőzése, még evett is, ivott is az ünnepséget követő „állófogadás" svédasztalánál, ahová azért mégiscsak meginvitál Iák. S közben Csokonai járt az eszében, s a költő egy másik verse, a Somogyiéi szóló. A vers egy kevéssé optimista gondolata, amely „szabad fordításban" így szól: méltatlan marad, akinek méltatlan nevelője van. Aztán gyorsan hozzátette magában, persze, lehet, hogy ez is csak amolyan kétszáz év előtti „költői bolondság" . . . Így köszönt el vendéglátóitól. Papp Lajos Cibi A gyerekkori jó barát telefonja tudatta: közös jó barátjuk, régvolt gyermekkoruk részese, aki a negyvenes évek végén megha- sonlott lélekkel hagyta el az országot, és azóta nem járt itthon, látogatóba hazajött, Budapesten tartózkodik a férjével, másnap meg ide érkezik rövid időre, szeretne vele is találkozni. Harminchét esztendeje nem találkoztak, levelet nem váltottak; egymásról csak közvetett úton hallottak közös ismerősöktől, barátoktól, de így is csak ritkán. Cibi. így hívták a most hazatérő jó barátot már kislány korában, ezen a néven nőtt fel, mindenki így emlegette. Pontosan egyidősök. Egészen kis gyerekkoruk óta egy baráti körbe tartoztak, együtt serdüllek fel, s noha Cibi már kamaszlányként is igen szemrevaló, csinos — ahogy akkor mondták: — stramm hölgy volt, a barátság, akár a csapat más tagjainál, megmaradt igaz barátságnak. Barátok voltak, akik megbeszélték egymással serdülőkori gondjaikat, egymás bizalmasai voltak, osztoztak egymás örömeiben, gondjaiban, együtt csatangoltak, de sose közeledtek egymáshoz másneműként. Sok jó baráttal együtt közösen ismerték meg az akkori Magyarország sok-sok keservét is, amit fiatalos erővel és jókedvvel próbáltak ellensúlyozni. Szerették egymást. S amikor öt a behívó elszólította otthonról, a nehéz, keserves időkben özvegy édesanyjának is Cibi iett a támasza. Anyja is nagyon szerette, s azon a végzetes úton, amikor a vonat zárt vagonjai a korábban sose hallott lengyel városka villanydrótos kerítése, fojtó füstű kéménye felé vitte őket, elmondta a lánynak, öt szerette volna menyéül, de ha az a bolond fiú mást szeret. .. Cibi fiatal volt és erős, túlélte a szörnyűségeket. Hazajött, ám népes családjából rajta kívül csak egy testvére térhetett haza. összeszorított foggal új életet kezdett itthon, férjhez ment, megpróbált az új életbe beilleszkedni. Sokszor találkoztak az új körülmények között is. Söl ö volt a házasságkötésénél az egyik tanú. Úgv járt Cibiékhez, mint haza. Ha keserves sorsa volt. náluk menedéket talált . .. Cibi és családja akart, de nem tudott feloldódni itthon. Túl sok volt a rettentő emlék, túl sok volt a család hamuvá lett halottja. És 19411 őszén, mint akkoriban nagyon sokan, a család felkerekedett és nekivágott a bizonytalan nagyvilágnak. Elutazásuk előtt valamin összekülönböztek, s már nem volt mód és idő a magyarázatra. Egy útközben feladott levelezőlap a haragos elválást pecsételte meg. Ezek jutottak eszébe, amikor a közös ismerős, jó barát a hazalátogatás hírét megtelefonálta. Harminchét év telt el elválásuk óta. Vajon még mindig tart-e a harag, vagy a múló idő régen felemésztette ízt? Nagyon szerette még mindig a jó barátot, az eltelt hosszú idő alatt igen sokszor érezte hiányát. Izgatottan várta a másnapot, a találkozást. Idegesen nézte az órát. Miért nem szól már a telefon? Sose bosszantotta ennyire a vonatkésés, mint most. Negyvenöt percet rabolt el a látogató Miskolcra szánt idejéből. Végre megcsörrent a készülék a közös ismerős lakásáról. A jól ismeri hang jelentkezett, nyugodtan, mintha tegnapelőtt beszéltek volna utoljára. A közös ismerős- barát lakására sietett. Csengetésére a nyitott ajtó mögött várta Cibi. Könnyes- mosolyos arccal ölelték és csókolták meg egymást. Aztán nemsokára előkerültek az unokák fényképei, felemlegették a közös ismerősöket, s ijedten nézték a falióra könyörtelenül mozgó mulatóját. Talán egy órát töltöttek így együtt baráti körben. Bele-beie- kaplok történetekbe, emlékek idézésébe, az eltelt évtizedek epizódjainak elbeszélésébe, az itthoni, meg a ‘ kanadai mindennapok dolgaiba, de semmit sem tudlak befejezni, mert mindenről szólni akartak, ami harminchét év alatt felhalmozódott bennük, de mindent csak éppen érinteni tudtak, s ez a „minden" is alig volt valami. Nagyon hamar eljött a búcsú perce. Cibi a férjével indult másfelé, még be akarta járni az ismerős, de már fel nem ismerhető utcákat, szomszéd községet, öleléssel és csókkal búcsúzlak, hiszen ki tudja, láthatják-e még valaha egymást, újabb harminchét év már aligha adódik. Aztán nagyot nevettek, mert eszükbe jutott, hogy ezt megelőzően soha nem ölelték és nem csókolták meg egymást. A hajdani harag- vásról, persze, szó sem esett... Hosszan nézett a vendégeket vivő kocsi után, amely nemcsak Cibit, hanem ifjúságának egy szép korszakát is magával vitte. .. (hcnedck) Részlet az árvízi emlékműről Az Ut71l-as esztendőben egymás után háromszor pusztított árvíz Miskolcon. A legelső 1878. augusztus 31-én éjjel 11—12 óra között kezdődött. A felhőszakadás következtében a Hámori-völgyből lehordott különféle fáktól, épületroncsoktól. az erős vihar által kitépett élőfáktól, a Szinva a város hidjainál torlaszokat épített. A város másik patakja, a Pece is rövid idő alatt megduzzadt, majd a Szinvával egy időben lépett ki a medréből. Az árvíz, mint azt az emléktábláról is leolvashatjuk, „Ejji 2 órakor" tetőzött Miskolc utcáin. Az árvíz aránylag rövid volt, még napkelte előtt levonult. Szeptember 27-én ismétlődött meg az árvíz. A hegyekben lévő felhőszakadás következtében előbb a Pece. majd dél után néhány perccel, a Szinva patak medre is szűknek bizonyult. Az óriási víztömeg [ mintegy öt órán keresztül tartotta magát egyforma magasságban, Miskolc utcáin hömpölygőit az áradat. A pusztító víztömeg behatolt a házakba és jelentős károk keletkeztek ismét. „Hogy oly nagy pusztításokat nem telt. főleg annak tulajdonítható, hogy lefolyási tere szabad volt, torlaszokat nem volt miből alkotnia, az első árvíz elsodort mindent, ami útjába állhatott volna, és mert a Pece árja már akkor teljesen lefolyt, amidőn a Szinva áradni kezdett." Az 1878-as esztendő harmadik árvize november 2- ről 3-ra virradó éjszaka volt. A víz utcákat öntött el, házakat rongált meg. A közel két órán keresztül tartó árvíz emberéletet is követelt. A színház épületén van egy kis tábla, amely az 1878. augusztus 31 -i árvízről tanúskodik. Az öregek jól tudják, hogy ez az árvízi emlék hol található, sajnos a fiatalok közül már egyre kevesebben veszik észre az. emlékező sorokat. Van még egy hasonló kis tábla a Hősök terén lévő minorita templom falában is, ez is, mint az előbb említett árvízi emlék, megkopott. szövege nehezen olvasható. Az Eszperantó téren áll az az árvízi emlékmű (gondozotlan), melyet á város közönsége állíttatott 1928. augusztus 31-én. Ennek alkotója Gárdos István. Az árvíz nehéz óráit megörökítő emlékfal Diósgyőr felőli oldalán, 1978- ban avattak fel egy márványtáblát a miskolci nagy árvíz 100. évfordulója emlékére. A megyei tanács székházénak Tanácsház tér felőli végén szintén található egy árvízi emléktábla, ezen jól kivehető, hogy közel két méter magas volt a vízállás a városban. Miskolc történetében az 1878-ás évet az árvizek éveként is emlegethetnénk. S hogy a három árvíz közül miért pont az augusztus 31 -i árvíznek állított emléket az utókor? Talán azért, mert ez volt a legtragikusabb, hiszen ekkor 277-en vesztették életüket, s mintegy 2182 ház pusztult el. Fojtán László Az árvíz magasságát jelző tábla a színház oldalán Árvízi emlékmű az Eízperantó téren A miskolci árvíz emlékei
