Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1985. november 2., szombat A z eső. sár, hi dug elöl ide szorultam be, ebbe a földes aljú, ku- kucskálós ablakú konyhába — mulattam a fiamnak, mikor egy alkalommal. ősszel, otthon voltunk. Ezeken az ablakokon — vezettem oda, fölállítva a sámlira — órák hosszát tudtam nézelődni kifelé. Csörgött róla a viz mindig, mert a tűzhelyen — amott volt valahol a régi kemence mellett —. hol a malacoknak párolgóit a mosléknak melegedő víz. hol pedig mosogatni, vagy éppen ebédre főtt valami: krumpli, kukoricadara. Akkoriban hetente két- szer-há romszoi- is puliszkát. kukoricagancál ettünk. A kukoricalisztből sütött anyám görhél is. Fél napig is rágtam eg.vel- egvet, ha már egy-két napos volt. — Ráérsz, nem? — mondta apám, ha mulattam neki, hogy nem akar fogyni, kemény, mint a kő. A párás ablaküvegre házat, fákat firkáltam az ujjammal, s furcsa, különös állatokat, madarakat. — S próbáltam lerajzolni Zolinak eg.v papírra, hogy néztek ki. — Madarakéit, amelyeknek olyan fülük volt. mint a kutyáknak, >■ szájuk volt. s nevettek, ahogy szálltak a magasban. S hosszú lábú-nyakú állatokat rajzoltam, amelyeknek bajuszuk volt, s mereven néztek előre, mintha kintről, a földekről nézlek volna befelé az ablakon. Mikor apám ment az istállóból, ólból a kazalhoz szalmáért, szénáért, heréért, taligával a veremhez — ott kint a kerítés mellett, mutattam kifelé —. ahonnan répát vitt a teheneknek. vagy ganajozotl. járt-kelt az udvaron, bebeszólt az ajtón, hogy a tűzre nézzek. tegyek rá valamit, nehogy elaludjon. Ilyenkor megpiszkáltam a parazsai, teltem rá csutkát. gallyat, vagy szárizi- kel. amit apám késsel vagdosott darabokra.' s a kosárban. ládában tartottuk a tűzhely alatt. Amelyik jó erős szár volt, lehetett belőle hegedűi csinálni. — Hegedűt? — kérdezte csodálkozva Zoli. — Ebből a szárizikbői? — S kiemelt egyet a sparhelt alól. — Te se hiszed, ugye? — néztem rá. Ugyanígy nem hittem én se — folytattam —. mikor először mondta valaki, az egyik szomszéd tanyasi ember, hogy a ku- koricaizik. ,,csak lessek rá, csak úgy szól majd!" Fát kivágni hívtuk el. s apámmal együtt kicsákányozni a tuskóját is. Délre csaknem nyakig álltak benne a gödörben, ahová ki-kiszaladlam a konyhából, megnézni, „hogy állnak már?". De még mindig nem akart kifordulni a földből. Nem is végeztek vele, csak késő délután, pedig nem cigarettázták el az időt, ahogy apám megjegyezte. Behívta, aztán az embert a konyhába, hogy ..mit fizetünk?". ..Amiben megegyeztünk, szomszéd", mondta, s rám szólt, hogy „Hé te? Hány nyulat fogtál már az idén?" Csak pislogtam rá, hogy mit gondol ez az ember? Azt hiszi, nekem megállnak, csak a fülüket kell elkapnom? — Hát hegedülni ludsz-e már? — kérdezte. Mért tudnék ugyan, néztem rá megint éltellenül. Nincs nekem hegedűm, de Ián" még nem is láttam. Még képen se. — Nem-e? — húzta föl a szemöldökéi. — Na majd sikerítek én néked mindjárt. — S vette a kést az asztalról, egy szárizikdara- bot rrteg a tűzhely alól. Abból se lesz nevetségnél egyéb, gondoltam magamban, de azért figyeltem, ott volt a szemem a kezén, hogy mit csinál. A kés hegyét így ni — mutattam Zolinak — beleszúrta az izikbc. s arasznyi hosszúságban a két tors között felfeszítette a héját. Ugyanígy tett egy másik izikdarabbal is. Utána keresett egy vékonyabb szárat, amit négyfelé vágott, s bedugta a fölfeszített héj alá, ami — már kezdtem sejteni — a húr lesz majd, s amit ezek a kis darab szárak feszítenek ki. De hogy ez hangot is ad majd. még mindig nem akart a fejembe menni, férni. — Jobban szól majd, mint Filkó cigány hegedűje Rékáson ! — mondta az ember. S az egyik szárdarabot az álla alá lelte. — Most pedig „gyanláz- zunk!" — emelte meg a hangját, s az ujjávál nyálat vett a szájából, amit rákent a hegedű húrjára. Utána vette a másik szárdarabot, amit vonónak szánt, s elkezdte huzigálni amazon. — Hallgasd csak! — próbáltam megszólaltatni, amit Zolinak csináltam.— Na. milyen? Ilyen hangol hailaloll az is. S alig vártam, hogy a Mezey István rajza kezembe adja, hogy én is hegedülhessek vele. Lássam, nekem muzsikál-e? — Gyantázni el ne felejts! — figyelmeztetett az ember. No, azt nem kellett nekem mondani, mert az volt az első, hogy jól be- nyálaztam. aztán megkíséreltem én is cincorászni vele. És sikerült! Mikor elment az ember, fölálltam a kemencepadkára. onnan húztam apám, meg anyám nótáját. — Meglássátok, a végén még prímás lesz ebből a gyerekből — nevetett apám. Később megpróbáltam, én tudnék-e hegedűt fabrikálni szárizikbői. Amit hogyne tudtam volna, nem kell ahhoz sok ügyesség. S mikor elromlott az egyik, csináltam helyette másikat. A kukorica,szár alkalmas volt más játék készítésére is. Anyám egyszer kis teheneket állított össze izik- darabokból. Még szarvuk is volt. — Ki lehet őket hajtani, legelni! — mondta, mikor készen volt velük. — Szekeret nem tudnak ezek húzni? — kérdeztem. Tudtak bizony, csak csinálni kellett azt is, annyiból állt. Késsel kivájlam a kukoricaizik belsejét, az aljába gombostűvel négy gombot tettem keréknek, elébe fogtam a teheneket, s indulhatott a kocsi! — Cselő, hujsz ide! — kiabáltam nekik. hogv jobbra vagy balra menjenek. Az esténkénti kukorica- morzsolúskor az összegyűlt csutkából lehetett kazlat, tornyot rakni. S állatokat lehetett csinálni: lovat, kiscsikót. A csutkából építettem nekik istállót. Ajtaja előtt, a kukoricaszemekkel elkerített udvaron tyúkok sétáltak, amiket anyám újságpapírból vágott, hajtogatott. A kisebbek voltak a csirkék. A legnagyobb volt a kakas. Csak éppen kukorékolni nem tudott! Ú jságpapirból hajtogatott anyám csákót is a fejemre. Utána a rokonoktól kapott játékkardot felkötöttem az oldalamra, s őrnek odaálltam a kamraajtó elé, vagy nappal ki a szalmakazalhoz, a varjú- kiáltásos szélbe. Vigyáztam. mint mikor egyedül voltam csak otthon, tolvaj be ne settenkedjen a tanyába ! Emlékszem, mikor kisebb voltam, onnan a kazlak végéről figyeltem, elbújva a bokorba, hogy a vonalot meg ludom-e állítani. Egyszer ugyanis valami miatt megállt házunk közelében egy leher- vonat, s mikor megkérdeztem apámat, hogy mi történt, azt felelte, hogy biztosan szalmaszál került elébe. Nagyot csalódtam aztán, mikor én napraforgószárat lettem a sínre, s rá se hederített. Robogott rajta keresztül, mint a semmin. S ott a tanyaki járónál játszottam sokszor, hogy én vagyok a bakter. Mikor jött a vonat, kiálltam az útra, s tisztelegtem neki. Anyám babos kendője volt a piros zászló. Máskor rossz kocsi-tali- gakerékből csináltam sze- mafórállítót, amilyet a ré- kasi indóházban láttam. 3 meghajtva a kereket, képzeletben én állítottam a jelzőket a vonatoknak, a sorompót én nyitottam- csuktam. Anyám nem nagyon szerette, ha kint voltam a kazalnál, mert nem voltam neki szem előtt. Pedig akkor már nem kellett félteni. Nem úgy, mint mikor még menni se tudtam. Ahogy el-elbeszélte sokszor, ha félrenézett, egyből másztam kifelé a vasúthoz. Ezért aztán, mikor sürgős dolga volt, spárgával kikötött az eperfához. „Próbáltam volna úgy elmászkálni!" — Itt legyél mindig előttem! — parancsolt rám azután is még sokszor. De a küszöbön, az ajtó elölt lettem volna mindig? Mit lehet ott csinálni? S nyűgösködtem. hogy mit játsszak? — Majd csinálok én neked játékot, csak várjál! — szólt ki egyszer apám a . konyhából. — Azzal itt játszhatsz majd az udvaron. Ilyet se mondott még soha! De nem is rögtön lett abból valami. Sokat kellett addig „dörgölöznöm" hozzá! El nem tudtam képzelni, milyen játék lesz az. — Majd meglátod. — Ennyit mondott csak. Aztán egy nap fölment az ólpadlásra, s hosszú, vastag dróttal jött ki a cserepek alól. Egy méter hosszúságú darab kellett csak belőle, amit harapófogóval nem lehetett elvágni. Kalapáccsal fogott hozzá, amivel addig ütötte egy helyen, míg valameny- nyire el nem vékonyodott.'' Utána kélszer-háromszor jobbra-balra elhajlílotta, s úgy eltört nagy nehezen. Mikor ez megvolt, a drót végét visszahajlitotta kicsit, az lett a fogója, a másik végét pedig először hátra derékszögben hajlította el. majd oldalra, aztán élőre. Nem sok jót néztem ki belőle, de azért ott ültem szorosan a szögesláda mellett, amiben a szerszámok is voltak. Amint ezzel készen volt. kerített valahonnan egy abroncsot, ami vagy hordóé vagy nagyobb tragacskeréké lehetett. — Na, idenézz! — kiáltott felém. amire még anyám is kiállt a füstös konyhaajtóba. A drót meghajlított végét az abroncs aljához tette, amit meglökött kicsit, s utána a dróttal tolla, irányította az abroncsot, ami gurult, gurult, apám meg szaladt utána. Kint állt csak meg a birsalmafánál, amin esténként a kisbaglyok szoktak huhogni. — Na, fiam, tessék! — adta kezembe a drótot, s az abroncsot. — Hadd látom, hogy szaladsz vele! , Először nem akart sikerülni, mert el-eldűlt az abroncs. De rájöttem hamarosan, hogy kell bánni vele, s utána ki tudtam már a kiskapun is irányítani. H ányszor végiggurilot- tam én azt az abroncsot a tanyabejárón, á dűlőn! S ki az új- szászi határig, meg vissza. Nem az udvaron játszottam vele, mint ahogy apám gondolta. Még a kacsák, disznók után is jobb volt úgy szaladni, ha belementek a kárba (a más búzájába, kukoricájába), s rám szólt anyám vagy apám, hogy „eriggy csak. hajtsd el őket, a piszkos jószágjait!" Az abroncsol gurítva, versenyt futottam a vasút mellett a vonatokkal. A szekérnyomokban gurigáz- lam vele a tarlókon. Csirkéket üldöztem vele az udvaron: kotkodácsnlt. kiabált, a kakas mérgesen a gana jrakáson! FECSKE CSABA Anyám, édesanyám kerek, meleg kontya Anyám, édesanyám májusi szelekben ó ha kibomolna! Anyám, édesanyám arcod fogyó Holdja könnyem csillagait szememből kiontja Ó ha kibomolna, lángolna a fényben, lenne könnyű uszály derűs mindenségben Mezőn, réteken át Anyám, édesanyám látom ahogy ballag, ha velem itt volna, dőzsölő virág közt, még a bánatom is s gyolcsán a havaknok rigóhangon szólna! E. KOVÁCS KÁLMÁN Gazdag leányt szeretnék, ha én szegény nem lennék. Bátor leányt szeretnék, ha én gyáva nem lennék. Szelíd leányt szeretnék, ha én dühös nem lennék. Adakozót szeretnék, ha én fösvény nem lennék. Kedves leányt szeretnék, ha én dacos nem lennék. Szőke leányt szeretnék, ha én barna nem lennék. így van, csak ezért nem házasodtam meg. Agglegény mondja
