Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. október 19., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 ZÉZÉ NAPJAI Zézé a fiával beszélget. Hát ... ööö ... hogyis- mondjam!... Nehéz elkezdeni, amit idejében elmulasztottunk, most, késve. De talán nem reménytelenül későn. Ügy gondoltam, beszélgetnünk kell, fiam. Rólad, a jövődről. Tizenkilenc éves vagy, felnőtt fiatalember, s tanácstalan, bizonytalan a világban. Segítségre vársz, valami támaszra, megnyugtató, eligazító bizonyosságra, tudom. S olyan boldogan mutatnék ilyet, ha tudnám, hol van, ha tudnám, hogy van. Én magam mostanáig sohasem láttam, sohasem találkoztam vele, sőt. Azt mondtad, amikor kérdeztem tőled, mit akarsz tenni, mi akarsz lenni, legszívesebben még sokáig gyermek maradnál. S bár eljátszottam a válaszod kínálta ötlettel magamban, ha te sokáig gyermek maradnál még, akkor én is sokáig lehetnék élete legszebb éveit élő, tetterős férfi, azt mondtam, az idő múlik, fiam. Múlik az idő. Anyád, látod, mind gyakrabban fárad el, nem bír már any- nyit sem a munkában, sem itthon. S én is elál- mosodom délutánonként, ki-kicsúszik a kezemből a könyv, az újság. S ez sem kényelem, lustaság, hanem az idő . . . Mi keveset beszéltünk annak idején. Keveset voltunk együtt, keveset fogtam sétálgatva a kezedet, kevés alkalmad volt, hogy kérdezgess a dolgokról, a világról, mindenről, amiről csak a helyét kereső, nyitott szemű s őszinte gyermek kérdezni tud. A bölcsőde, az óvoda, az iskola formált, nevelt, oktatott mindenfélére, betűkre és számokra, s mindarra, ami belőlük felépíthető, s felépült. S valami mégis hiányzott, s ma is hiányzik ebből a tizenkilenc éves, „érett világtudásból”, érzem és fájlalom. Valamiképp az élet tudása, az, ahogyan teljes értékű életet élni alkalmassá lehetünk. A viselkedni tudás, a meg- szólalni-beszélgetni tudás, a kapcsolatteremtés készsége másokkal és a másikkal. Nem voltam ebben szemléletes, jó példa előtted, tudom. Hajlamos voltam, s vagyok ma is a magányosságra, az elhúzódásra. Mások azt mondják: túl- érzékeny, túlkomplikálja magában a dolgokat, fölöslegesen őrlődik mindenfélén, oktalanul emészti magát. Talán így van, talán nem. Talán ha köny- nyedebb lennék, vidám és felszínes, talán ha nagyon fontosnak tartottam volna, több barátom lenne, s könnyebben lehetnék boldog és sikeres ötvenéves férfi, férj és apa. Tán kevesebbel forgolódnék éjszaka álmatlanul, pihentebben ébrednék reggel. Persze, ez sem bizonyos, fiam. Mint ahogy annyi más sem, amiről tudnunk kell, amivel számot kell vetnünk, amit nem lehet egy játszi ötlettel, szem- hunyorítással, mosollyal kikerülni. Nem maradhatunk gyermekek, fiam. Csak valahol egészen mélyen, s legbelül. Ott maradjon meg bennünk a gyermek. A mindig őszinte, a mindenre kíváncsi, a játékra mindig készen álló gyermek. Az ő igazsága és őszintesége, az ő nyughatatlan tettvágya, az ő izgő- mozgó kíváncsisága a felnőtt évek mindenkori erőtartaléka. Ha nem óvjuk, nem vigyázunk rá, idő előtt fogy el. S akkor meghalunk idő előtt s boldogtalanul. önmagunk adósaként. Igv maradj meg gyermeknek, fiam, mindhalálig Zézé kicsit eltűnődik itt, aztán hozzáteszi még: na, eridj! Papp Lajos Jeles napok : olyan napot, melyhez évszázadok óta állandósult délem w»oy szokás fűződik, jeles napnak nevezik.” Mezőkövesd Miskolc felé eső végén néhány éve ismét talapzatára került a széles karimájú kalapot viselő, báránnyal együtt ábrázolt pásztorfiú, Szent Vendel szobra. Hazánkban se szeri, se száma a hasonló, ugyancsak Vendelt ábrázoló faragványoknak, ami annak bizonyítéka, hogy népünk tudatában Vendel jelenléte mélyen gyökeredző; az e névhez fűződő legendakörnek, szokásvilágnak nagy jelentőséget tulajdonítottak főleg az állattartással, -tenyésztéssel . foglalkozó népcsoportok. Nem véletlen, hogy — különösképpen a Dunántúlon — a pásztorok (elsősorban a juhászok) és a jószágtartó gazdák védőszentjeként tartották nyilván a legendák szerint frank származású Vendelt, aki valahol a Rajna mentén remeteként legeltette egy uraság nyáját, s a VII. század elején mint szentéletű apát hunyt el. Ereklyéit St. Wendelin városa őrzi, amely napjainkban is híres búcsújáró hely. Nálunk viszonylag későn, a XVIII. században kezdik ismerni és tisztelni Vendelt. Kultusza valószínűleg a nyugati birkafajták magyarországi elterjedésével függ össze, ugyanis akkortájt nyugati pásztorok is bevándoroltak hazánkba, magukkal hozva a Vendel-hagyományokat, amelyek azután itt gyorsan elterjedtek. Ehhez az október 20-i névnaphoz, s a névadóhoz sok, máig megőrzött szokás fűződik. Sokfelé e napon a szent nevét viselő templomhoz, kápolnához, szoborhoz hajtották a gazdák, a pásztorok az állataikat, hol a Vendel A mezőkövesdi Vendel-szobor pap misét mondott, és ennek keretében megáldotta a jószágokat. Máshol a templomból a gazdák egy kis üveg szentelt vizet vittek haza. Ezt öntötték itatáskor a jószág ivóvizébe, hogy Vendel oltalmazza, védje meg őket a betegségtől, veszedelemtől. Egyes vidékek gazdaregulái szerint Vendel napjára el kellett végezni valamennyi őszi mezei munkát. Mások — főleg a német ajkú községek lakói — szerint a szántás legalkalmasabb ideje a Vendel- nap előtti és utáni 10—10 nap. Régebben a jószágnak is ünnepe volt október 20-a. E napon nem fogták be járomba, s vásárra sem hajtották őket, sőt például több szlovák és német lakta település lakói azon a három októberi vasárnapon, amelynek közepére Vendel ünnepe esett, zeneszóval zarándokoltak a péliíöldszentkereszti búcsújáró helyre, ahol jószágaikért könyörögtek. Végezetül álljon itt egy tréfás anekdota, amelyet Bálint Sándor kiváló néprajztudósunk is megemlít, s amely eredetileg Darnay Kálmán: Kaszinózó tábla- bírák című művében szerepel. Szent Péter belefáradt már a mennyország őrzésébe, jelentkezett hát az Úrnál, hogy szeretné a szabadságát kivenni. — Rászolgáltál a pihenésre, Péter — mondta neki az Ür —, ám gondoskodjál helyettesről. Úgy gondolom. Vendel, a barmok patrónusa nagyszerűen tudna helyettesíteni, neki úgyis olyan ácsorgó hivatala van. Szól is Péter Vendelnek, aki szinte belepirult a nagy megtiszteltetést hallva. Egyben röstelkedett, amiért, hogy nagy műveltséggel nem rendelkezik. — Szívesen vállalnám Péter atyám a helyettesítést, ám van egy bökkenő. Egy szót sem tudok deákul. Márpedig, ha jön egy püspök, vagy táblabíró, hogyan álljak vele szóba? Ezt hallvia Péter, nevetve legyintett. — Hosszú ideje őrzöm a mennyország kapuját, de a deák nyelvre még soha nem volt szükségem. — Hogyhogy? — tudakolta meglepődve Vendel. — Ügy édes öcsém — válaszolt Péter —, hogy mindeddig egyetlen püspök, és egyetlen táblabíró sem kért bebocsátást a mennybe.' (hajdú i.) Fotó: Fojtán László HÍDVERŐK Cikkgyűjtemény Erdély 1944—1946 közötti történetéről 1984. október 18-án volt negyven esztendeje annak, hogy a város felszabadulását követően egy héttel Kolozsvárott megjelent a Világosság, a romániai Magyar Népi Szövetség napilapja. A lap első főszerkesztője az ismert, kitűnő író és publicista, Balogh Edgár volt. A lapban 1944. és 1946. között megjelent cikkeinek gyűjteményét Hídverők Erdélyben című kötetben jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. A cikkek egy darabka történelmet tükröznek. Beszámolót adnak arról a folyamatról, amelynek során az Erdélyben élő magyarok és románok legjobbjai a demokratikus kibontakozás útján megpróbálták túltenni magukat a mindkét részről joggal egymás szemére vethető sérelmek meddő felhánytorgatásán, s minden erőfeszítésükkel egy új, egymás kölcsönös tiszteletén és megbecsülésén alapuló közszellem kialakításán fáradoztak. A tisztázás, a közeledés, a kölcsönös érdekek felismerése megkezdődött. A légkör tisztulását ugyanakkor nehezítették mindkét részről a fasizmus maradványai, helyenként az elvakult uszítás, sőt szégyenletes atrocitások. Balogh Edgár Kelet-európai körkép című cikkében 1945 májusában így ír erről: „Erdély balsorsa mindig két, egymásnak ugratott, s egyformán kizsákmányolt gyarmati nép tragédiája volt, s ez a kél nép meszsze Erdély határán túl, a Fekete-tengertől a Lajtáig gyűlölte egymást, vagy szövetkezett közös szabadság- harcra elnyomói ellen. Erdély a románoké is, a magyaroké is, és amikor rendezzük végre dolgainkat, úgy kell vizsgáznunk, hogy az eredmény a Duna-tor- kolattól a dévényi kapuig áldás-békesség legyen. Erre figyelmeztet mindnyájunkat mindkét nyelven Groza Péter, Románia felelős miniszterelnöke.” Grozáról sok helyütt és nagy elismeréssel nyilatkozik, mint aki különösen sokat tett a román és a magyar nép barátságának megszilárdításáért. „Keleteurópai kitekintésű román politikus volt, mondja róla — aki népével a második világháborút követő sorsfordulatában túltekintett a határokon, s nemcsak szovjet—román, hanem román—magyar viszonylatban is különleges történelmi hivatást látott a népek együttélése, testvérisége szolgálatában. Dr. Petru Groza, mint a Hu- nyad megyei mócok Ekés Frontjának ismert vezetője, a kommunisták antifasiszta harcára támaszkodva fejtette ki népfrontpolitikáját. Életpályája a szocializmus felé nyitott népi demokrácia forradalmi korszakának az egész Duna-völgyére kiható jelképe és meghatározója lett." Balogh Edgár cikkeiben sokat és visszatérően foglalkozik a Magyar Népi Szövetséggel, amelynek alelnöki tisztét töltötte be: „Nem is annyira a határok történelmi alakulása, mint inkább a sajátos népi megosztódás Erdélyben okozza, hogy a szabad és független Románia nem lehet tisztán nemzeti állam — írja —, mert közel kétmillió magyar nemzetiségű állampolgára van, s igaz az is, hogy ez a közel kétmilliónyi magyar lakosság kívül rekedt saját nemzeti államán. Ezek a néprajzi és történelmi tények a múltban nemegyszer nemzeti ellentétek kiváltására, háborúkra adtak alkalmat az imperialistáknak, nyomorba és szolgaságba taszítván mind a két népet. Haladó demokráciánk ma úgy oldja meg az erdélyi nemzetiségi kérdés gordiuszi csomóját. hogy a Magyar Népi Szövetség átfogó gazdasági, politikai és kulturális szervezetében nemzetiségi keretet biztosít Románia magyarságának a különleges helyzetből adódó demokratikus feladatok betöltésére.” A cikkgyűjtemény Erdély történetének csak egy rövidke — ámbár rendkívül fontos, mondhatni: sorsdöntő — szakaszát tükrözi, mégis hézagpótló, mert megismerhetjük belőle a két nép együttélésének újrakezdését, megújulását. Hasznos olvasmány mindazok számára, akik ezt a kényes kérdést a sárguló újságlapok dokumentumai alapján kívánják megismerni. Gáti István Dosztojevszkij a színpadon A Moszkvai Zenés Kamaraszínházban bemutatták a népszerű szovjet zeneszerző, Alekszandr Hol- minov új, operáját, a „Karamazov fivéreket”. A szerző hűen ragaszkodott Dosztojevszkij művéhez. az opera mintegy annak megzenésített illusztrációja. Az elmúlt színházi szezonban két Dosztojev- szkij-művel is színre vittek. A „Félkegyelmű”-t, a Szovjet Hadsereg Központi Akadémiai Színházában, a Moszkvai Művészeti Akadémiai Színházban pedig a „Jámbor” című elbeszélés alapján készült színművet. S—ig88—— I Ä B Ilyenkor a legfinomabb, amikor a szára tövénél már ráncosodik a bőre. Mintha az őszi napfény minden csepp melegét magába gyűjtötte volna. Kékes-hamvas a színe, a húsa aranysárga, édes, illatos, kellemes zamatú. Mi másra illenék mindez, mint a besztercei szilvára. De mindjárt hozzá kell tennünk, mégsem becsüljük mostanában értékének megfelelően. Vannak gyümölcstermelő gazdaságaink, amelyek korábban nekibuzdulva 50—100 hektáron is telepítettek beszter- ceiszilva-ültetvényt, aztán amikor már igazán termőre fordult, az utolsó fáig mind kivágták. Merthogy nincs, aki leszedje, kevés a „kézi munkaerő”. Holott gyártanak napjainkban okos rázógépeket, azokkal meg lehet már az efféle gondot oldani. így hát manapság jobbára csak a kis falusi kertekben vagy a szőlőföldek szélein, garádjaiban árválkodik néhány öreg besztercei szilvafa. Számuk ott is fogyton-fogy, amiről meggyőződhetünk, ha mostanában egy-egy faluba ellátogatunk. Ritkán csapja meg orrunkat a felejthetetlen gyermekkori emlékként őrzött őszi lekvárfőzés édes-füstkesernyés szaga. Fogy már azok száma is, akik még fel tudják idézni ennek a kedves, családias eseménynek a képét, ahogy az udvaron kivájták a mély katlant, amelybe a pereméig merült bele a tündökletesen fényes vörösréz üst. Aztán lángolt alatta a tűz egész éjszaka, miközben afféle „áttételes”, lapátszerű fakanállal kavargat- ták a fortyogó szilvát virradatig. Megállás nélkül ám, különben odakozmált, s tönkrement volna a finom lekvár. Nem kellett ahhoz cukor sem, már híg állapotában, azaz „potyó- ként” is édes, amikor pedig keményre sűrűsödött, egyenesen felséges volt. Cserépszilkébe töltve még ízesebbé, zamatosabbá érik. Nagy kár hát, hogy egyre kevesebb a „becsülete” a besztercei szilvának, amely a nevét az erdélyi Beszterce városkáról kapta. Hiszen főképp Beszterce—Naszód, Szatmár, Má- ramaros vármegyében, s általában az északkeleti tájon termesztették nagyobb területeken. Nyersen fogyasztva, befőttként, lekvárnak egyaránt kitűnő, egészséges. Persze, a „szakértők” azt is szívesen hozzáteszik, hogy igazi szilvapálinka, az úgynevezett szilvórium is csak besztercei szilvából főzhető. Igen kedvelt, valóban „népszerű” gyümölcs volt hajdan hazánkban a besztercei szilva. Már a középkori oklevelek is emlegetik, s különösen a 16. század óta találkozhatunk gyakran a nevével. Lippai János 1667-ben Pozsonyban megjelent Gyümölcsöskert c. munkájában — többek közt — ezt írja róla: „Első helyt foglal magának a besztercei szilva, a kit magyar-országi szilvának hívnak”. Jeles íróink sem mulasztják el emlegetni, ha gombócba vagy derelyébe harapva finom ízét, illatát érzik. Jókainál például egyik helyen ezt olvashatjuk: „Jó néném szilvás de- relyét készíte számomra”. Az ételek nagy szakértője és költői méltatója, Krúdy Gyula lelkendezés közben ezt írja: „Senki sem tudja úgy csinálni a szilvás gombócot, mint Fruzsin nővérem". Hegyi József
