Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
ÉSZAX-MAGYARORSZÁG 4 1985. október 12., szombat M unkakörömnél fogva állandóan figyelemmel kísérem a mozik és a televízió filmműsorait és nemegyszer felszisszenek magamban, amikor azt látom, hogy egy-egy értékes filmalkotást, amelyet már az egyetemes filmtörténet értékei közé sorolt a világ, vagy — újabb mű esetében — várhatóan oda fog tartozni, az érdeklődés hiánya miatt a mozik kénytelenek levenni a műsorról, vagy mert nem látszik „jó üzletnek” — lecserélik. A televíziónál más a helyzet, ott nem jelentkezik közvetlenül a nézők érdeklődése, s igen szerencsésen kezdik —, ha máskor nem, a délutáni órákban — műsorra tűzni a korábbi filmértékeket, akár különféle sorozatokhoz kapcsolva, háttéranyagként, egyéb módon; követhetetlen rendszerrel ugyan, de időnként felújítják, újra sugározzák a saját készítésű tévéfilmeket, .tévéjátékokat. Ezt teszik nagyjából a mozik is, amikor részben országos bemutatási terv alapján, részben saját kezdeményezésre a kommersz művek mindent elöntő tengerében időnként a filmművészet egy- egy kiemelkedő darabját felújítják. De mert a napjainkban kedvelt bunyófilmek, álwesternek, krimik és kalandfeldolgozások a kapósabbak, hát a felújított értékek, olykor az újak is, inkább csak a plakáton szerepelnek. Nem a mozivállalatok ellen akarok szólni, amikor ezt megemlítem, hiszen nekik bevételi kötelezettségük is van, de ugyanakkor értékek akár generációk elöl eltűnnek a vásznakról, esetleg örökre elvesznek. Azt mindenki természetesnek tartja, hogy a hazai és a világirodalom remekei mindenkor elérhetők legyenek a könyvtárakban, már az iskolákban kötelező olvasmányként kell a tanulóknak azok egy részét megismerni. Amikor a kötelező, olvasmányok rendszere kialakult, még aligha gondolt bárki is arra, hogy megjelennek a tömegekhez szóló művészetek olyan formái, amelyek nem nyomtatott alakban jelentkeznek, hanem mozgóképben, hangban, illetve e kettőben egyszerre, azaz filmen, vagy tévéjáték és -film formájában. Kellenek az időnkénti felújítások, amiknek viszont az a hibája, hogy nem mindig olyan időpontban jelentkezik egy-egy mű a moziprogramban, amikor igény lenne rá. Hallani olyan jó, dicséretes törekvésekről, hogy középiskolai irodalomtanárok keresik a mozikkal a kapcsolatot a kötelező irodalmi alkotások filmváltozatainak rendszeres megismerhetése végett. Ez igen jó, de hozzáteendő, hogy — mint fentebb szó volt róla — ma már nem az irodalom a kizárólagos közvetítője az értékeknek, a megőrzésre érdemes alkotásoknak, éppen ezért ezt a filmigényt nem szabad leszűkíteni az irodalmi adaptációkra, hanem be kell oda sorolni a kifejezetten filmre, vagy televízióra írt műveket, rádiójátékokat, egyebeket is. Századunk filmterméséből sok ezerre tehető azoknak a műveknek a s&áma, amelyeket a megismerendők, a mindig elérendők közé kellene sorolni és időről időre műsorra tűzni. Ez persze, lehetetlen. De kellene lenni egy szűkebb válogatásnak is, amelybe okvetlenül bele kellene, hogy férjen a brüsszeli tizenkettő, ott kellene, hogy legyen hazai filmművészetünk korszakainak több jellegzetes darabja, az európai filmművészet nagy korszakainak jellemző művei — francia új hullám, cseh új hullám, olasz neorealizmus stb. —, nagy rendezők legfőbb művei, nagy színészegyéniségek életművére jellemző darabok, az Európán kívüli filmművészetre legjellemzőbb művek. Helyet kellene kapni okvetlenül annak a negyven magyar filmnek ebben a gyűjteményben, amelyet a magyar film- kritikusok tavaly negyven év legjobb negyven filmjének minősítettek. Amennyire elképzelhetetlen, hogy egy érettségiző fiatalember ne ismerje az irodalom legkiemelkedőbb darabjait, annyira fontos, hogy ismerje a Valahol Európábant, a Szegény- legényeket, a Rocco és fivéreit, a Biciklitolvajokat, az Emberi sorsot, a Négyszáz csapást és a többit. Korunk nagy, már-már túlmisztifikált vívmánya, a video sokat segíthetne e művek megismerésében, hiszen elképzelhetetlen, hogy a legfontosabb művek a mozikban — még a legodaadóbb szervezés mellett is — mindenkor elérhetők legyenek. A videotechnika közbejöttével viszont lassan kialakítható lenne egy szűkebb „kötelező filmtár”, az irodalmi kötelező olvasmányok mintájára készült filmes válogatás, amelyben helyet kaphatnának a valóban értékes, ám múlékony színpadi előadások felvételei is. S akkor megszűnne az az anomália is, hogy éppen korunk művészetének értékei csak éppen egyszeregyszer villanjanak fel a képernyőn, vagy néhány napig peregjenek a mozikban és utána örök feledésbe merüljenek. Benedek Miklós Mór itthon is otthon vonnak Világmegváltás nincs e dalban Egy este a Famíliával Szülői értekezleten voltam a minap. Ami teljességgel magánügy lenne, ha az osztályfőnök által elmondott intelmek nem csengtek volna vészesen vissza a fülemben azzal, amiről elég súlyos szavakkal esett szó a közelmúltban a megyei pedagógusaktíván is. Igaz, rögtön illik hozzátenni, nem ott fogalmazták meg először (s nem is utoljára kell szót ejteni erről, sajnos!), legfeljebb a hangsúlyok és a használt szavak kemé- nyedtek. Leegyszerűsítve: baj van a gyerekek tanulmányi fegyelmével! Az iskolában, az osztályközösségekben nem azoknak van igazán tekintélye a társak előtt, akik becsületesen felkészülnek az órákra, akik a kötelezőn felül is hozzáolvasnak, kiegészítik, mélyítik, alaposabbá teszik ismereteiket, hanem annak, akinek sikerül nagyvonalúan elbliccelnie az órát, aki kibeszél magából egy ketteskét, miközben azzal kérkedik, hogy ki sem nyitotta a könyvét; akit sohasem kapnak el, hogy óra előtt másolja a házi feladatot, de különben nagy dumás és vagány. Szóval, sokszor bizony a hangerő dönt tekintély dolgában is, s könnyen titulálják strébernek a gyerekek azt, aki már akkor is elszomorodik, ha néha-néha becsúszik egy hármas felelet. A mi időnkben is voltak persze, stréberek, ám ilyennek nem azokat mondtuk, akik egyszerűen csak tették a kötelességüket és jól tanultak, sokkal inkább azokat hívtuk így, akik még a szokásos április elsejei diáktréfákban sem vettek részt. Strébernek mondtuk azt is, aki egy-egy ízetlenre sikeredett rosszalkodásunk után azonnal jelentkezett, s nemcsak azt közölte, hogy ő nem vett részt a „balhéban”, de sorolta rögvest — meg sem várva, hogy maguktól jelentkezzenek a rosszalkodók a tanári kérdésre —, kik is voltak a bűnösök. A strébereket egyébként a tanárok sem szerették, többnyire le is intették őket. De mint említettem, a fogalom jelentése igencsak megváltozott manapságra — legalábbis a gyerekek körében. És ez valahogyan nem jól van! A gyerekek miatt nincs jól. És hát persze, magunk miatt sem. Mert a dolgoknak csak tüneti jelentkezése, hogy panaszkodnak a pedagógusok, nehéz az előrehaladás az anyagban, hogy a szakmunkás- képzőben az írás-olvasás tanításával kell vesződni a szakma elméleti ismereteinek átadása rovására, vagy hogy a felsőfokú intézményekben a felvételi színvonal csökkenéséről beszélnek. Nem is azért kellene csak változtatni ezen, mert túlságosan nagy szakadék mutatkozik az egymásra épülő iskolatípusok követelményszintjében. Sokféle oka lehet (van) annak, hogy a tanulásnak, a tudásnak napjainkban alacsony a presztízse, hogy laza a gyerekek tanulmányi fegyelme. Hogy mást ne említsünk — erről is szó volt például a már említett pedagógusaktíván — a társadalomban is alacsony a tudás presztízse. Mondhatjuk úgy is, az anyagi elismeréssel is adósak vagyunk, de nemcsak erről van szó. Erről is persze. De másról is. Például arról, hogy az üzemek érdeklődése érezhetően nő a szakképzetlen, a betanított munkaerő iránt, miközben csökken a szakképzettek iránt. Mi motiválja az elméletigényes szakma jó elsajátítását, ha azt tapasztalja a fiatal baráti, ismeretségi körében, hogy könnyebb jól elhelyezkedni néhány hetes betanítást igénylő munkára? Szűklátókörűségből, pillanatnyi anyagi érdekeltségtől vezérelve, bizony, nem mindig sáfárkodnak jól az üzemek sem a szakmunkásokkal, sem az értelmiségi dolgozóikkal. És ez beláthatatlan következményekkel járhat még akkor is, ha most még csak alig érezhetően növekszik az általános iskola után tovább nem tanuló fiatalok száma. Van azután egy másik szorgalmazója is ennek a most divatos „egs-szemlélet- nek”, annak, hogy csak az a kis ketteske legyen meg. Az iskola —, de hiszen annyiszor mondtuk már! — mintegy leképezi a társadalmat. S a munkafegyelem nem makulátlan még ma sem a felnőttek körében sem. Nehéz annak a szülőnek jó tanulást követelnie a gyerekétől, aki maga sem élenjáró a munkában a munkahelyén. Aki nemcsak gondolja, beszél is otthon arról, hogy majd csak elmegy az a nyolc óra, de szívét-lelkét a nagyobb pénzt hozó második műszakba, a maszekba, a géemkába, s ki tudja még, mibe fekteti. Hogy mindezek túlságosan leegyszerűsített összefüggéseknek tűnnek? Meglehet. De ilyen egyszerű hátterei is vannak annak, hogy ma nagyon súlyos szavakkal kell szólni a tanulmányi fegyelemről. Azt ugyanis világosan látjuk, hogy a gazdaság előrehaladásához, a tudományostechnikai forradalom gyorsabb adaptálásához, kibontakoztatásához a társadalom műveltségi színvonalát növelni kelL Az elvi megfogalmazások és elvárások, a követelmények és a gyakorlat, a valóság között azonban nincs összhang. Mondhatnánk úgy is, nagy a szakadék. Azt a luxust pedig, hogy ez a szakadék megmaradjon — netalán,tán mélyüljön — egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Már csak ezért sem mindegy, hogy marad-e az egs-szemlélet az iskolákban, vagy a tanulásnak, a tudásnak nő a presztízse. Csutorás Annamária Csepregi Évának Olaszországban jelenik meg Az „új lányok”: Juhász Mária ás Lukács Erzsi lemeze A próba után egy röpke óra marad az előadás kezdetéig. Már gyülekezik a közönség, helyezkednek a rendezők. A sportcsarnoki öltözőkben pihennek, készülődnek a Família tagjai. Természetesen a lányoknak van több „gondjuk” itt is. A fiúk öltözőjében a kispa- don beszélgetünk Pásztor Lászlóval, a „családfővel”. Hogy Japánban otthon vannak, arról sok híradás meggyőzött már. Azt kérdezem, itthon otthon érzik-e már magukat? Azt mondja, elég soká tartott, míg elfogadták őket, a szakmai áttörés három-négy éve történt meg. Mondom, nekem az a tapasztalatom, hogy ez a mai világ itthon is bonyolultabb, keményebb mint az ő dalaik, néha tényleg „túl lágy e dallam”? Azt mondja, ők nem akartak soha kisebbségi, rétegzenekar lenni. Hogy túl lágy a dallam? Ha egy koncert idejére, vagy amíg a lemez forog otthon, vagy szólnak a kazettáról és a hallgató jól érzi magát — akkor már arról van szó, amit a Família vállalt és vállal. Nincs persze arról szó — mondja Pásztor László —, hogy az együttesen belül ne lennének viták a zenei stílust illetően, de ez csak hasznára válik a közös munkának. Megemlíti még, hogy bulgáriai meghívásuk van és „nagyon úgy néz ki”, hogy Távol-Keletre is elutaznak. * Már nincs idő, hét óra van. Kezdődik a koncert. Két óra — semmi hókuszpókusz, fölös csinnadratta, kellékfitogtatás. Egyéniségek családja muzsikál szívesen, jókedvvel, a maguk vállalta műfaj tehetségével. Megjön a közönség hangja-kedve. Ügy történik, ahogy Pásztor mondta: ez idő alatt mindenki jól érzi magát. Ez már valami. És aztán búcsúzás. „Nem szabad megállni.” Szöveg: Ténagy József Fotó: Fojtán László („A világ hidd el, a # jóra éhes / Az ember mindig a széptől ékes, / Tudom, hogy másnak túl lágy ie dallam / Oe néha csendes a tűzvonal. Velünk a bárány, de él a farkas, / Kicsik vagyunk, míg a sors hatalmas, J Tudom, hogy máshol kemény a dallam, / Világmegváltás nincs e dalban." — Neoton Família; Egy kis nyugalmat; a szövegíró: Hatvani Emese.) * Őszi országjárása során az elmúlt hét végén érkezett megyénkbe a Neoton Família. Zsúfolt sportcsarnok Encsen, két előadás Sátoraljaújhelyen. Éppen játszhattak már az utóbbi helyen, amikor a rádió vasárnapi zenés műsorából megtudhattuk, hogy korábban Kecskeméten léptek fel kétszer, s már ott helyben újabb két előadásra visz- szahivták az együttest. Még idefér az előzményekhez, hogy a PRO menedzseriroda a „sajtót” is ellátta megfelelő segédanyagokkal. A miskolci koncertre „a jegyek különleges akciók nélkül is” gyorsan elkeltek. Még lapunk hírverése sem kellett hozzá. * Hétfő délután van. A miskolci sporcsarnokban nagy a némaság. Már minden kellék a helyén a hatalmas színpadon, csendben sötétednek a hangfalak, a lámpák, hallgatnak a hangszerek, a technikusok röviden és halkan szólnak. Négy óra után röviddel megérkezik a Família. Olyanok, mint a dalaikban. Szerények, közvetlenek, s hírrel jönnek: Sátoraljaújhelyből jövet Bőcsön álltak meg; a budapesti klub után elsőként a sörgyári fiatalok alakították meg a Neoton Família-klubot (Japánban évek óta van). A koncert még három óra múlva kezdődik. Hinné az ember, majd „lötyögnek” addig á zenészek, mindenféle kérdéssel lehet őket tartóztatni. Nos, nincs így. Rövid pakolás, elhelyezkedés, lazítás után az együttes tagjai a színpadon vannak. Nincs is ebben semmi különös, mindig így csinálják a zenészek, „belövik” A „családfő", Pásztor László magukat. A Famíliánál ez most azt jelentette: egyszerűen megcsinálták a fél koncertet. Ahogy majd akkor kell, amikor a küzdőtér meg a lelátók telve lesznek a hallgatókkal. Kemény egy óra ez. Miközben megy a próbajáték, a menedzseriroda vezetője — dr. Erdős Péter — az új nagylemez fogadtatásáról beszél, meg arról, hogy Csepregi Évának a napokban jelenik meg lemeze Olaszországban. Csepregi Éva — már a próbán, de aztán az egyvégtében kétórás műsorban főleg — nem hagy kétséget afelől, hogy ma már annyira tud énekelni, hogy bátran játszhat a hangjával. Nem kell a „kottafejekre” koncentrálnia. A hazai pop-rock életben feltétlenül rá szavaznék, amikor arról van szó, lelkiismerettel leírható-e egy színpadon lévő énekesről — előadó.
